Csűrös Miklós

Nagy László és Arany úr

    Az Arany úr, az őszikék meg én című vers keletkezéséről Nagy László naplója, a Krónika-töredék tudósít. 1976. december 19-én (vasárnap) jegyzi föl a költő: „Délután elővettem az irkámat, ugyanis eszembe jutott, hogy tavaly ilyenkor egy kis őszike mászkált a karórámon. Akkor nem lett belőle vers. Most pedig eszembe jut Arany János, az Őszikék, az époszok. Markomban a vers, már csak meg kell írni. M-tal nem tudok társalogni emiatt. Azt hiszi, hogy az altatóktól vagyok kába. Mert csak magamba nézek. (…) Jól haladtam a verssel. Hiszem, nem válik majd szégyenemre. »Arany úr, az őszikék meg én« – ez a címe.” – A korábbi őszike-epizódot az 1976. január 7-i naplóbeírás rögzíti. „Asztalomon három őszike alszik. Nemrég az egyik fölmászott a kezemre. Néha repkednek kicsit.” Mindkét karácsony-szilveszter körüli naplóemlékeztető Szigligeten készült. Nagy László szigligeti tartózkodásairól, hullámzóan változatos ottani versírókedvéről Vasy Géza írt tanulmányt. Őszikén Nagy László a vers szerint is őszi bogarat értett, cirpelő hangú tücsökfajtát. Ez termékeny félreértése Aranynak, aki Őszikék című versében így magyarázza a Kapcsos könyvbe írott versek elnevezését: „Olvasó, ha fennakadsz, hogy / Könyvem címe: »Őszikék«, / Tudd meg: e néven virágok / Vannak ősszel – és csibék.” Ez a szerzői eligazítás Arany részéről a kései versek témáinak szerénységére, hősietlen köznapiságára és sokféleségére, spontán változatosságára utal. Nagy László is szembeállítja az őszikéket az „époszokkal” (Arany persze ékezet nélkül írta a szót), és a vers szövedékében olyan motívumok bukkannak föl, amelyek magánérdekű megfigyelésekkel kapcsolatosak, és csak lopva, közvetetten jelzik a nagyobb méretek és a lappangó erő rejtett feszültségét.
    Arany „hatását”, költészete példáját és ihletését visszatekintő nyilatkozataiban többször regisztrálja. Egy helyütt úgy emlékezik, hogy tizennégy éves korában a Családi kör bűvöletében kezdett rendszeresen verset írni. A Toldi farkaskalandja inspirálta A jó vitéz vesztesége című versét. Jellemző, hogy amikor változó szempontok szerint végigfut a magyar költészet kincsesházán, mikor idézi Aranyat és mikor nem. Ha a dal műfajában keresi elődeit, Petőfire, Csokonaira, József Attilára hivatkozik; mikor a tagoló és időmértékes verset próbálja „párosítani”, Berzsenyi Dániel és Vörösmarty Mihály példája lebeg előtte. Arany neve (más klasszikus költőkével együtt) akkor ötlik föl benne, amikor a haza, a nép iránti „költői felelősség” hagyományait idézi föl. Előfordul, hogy fenntartást, mondhatni vádat hangoztat Arany ellen a folklór kiaknázása témakörben: „Arany János idegen minták szerint írta balladáit. (…) A költőt és akadémiai titkárt csak egyetlen fal választotta el Reguly Antal hatalmas vogul gyűjteményétől. Ha ismeri ezt, feltételezhető, (…) A csonkán maradt Csaba trilógia nem íródott volna gépies nibelungi sorokban.”
    A túlzottan tömör fogalmazás ezúttal féligazságú ítélethez vezetett, de kétségtelen, hogy Nagy László annak a lehetőségnek csak részleges, az optimálistól elmaradó valóra váltását panaszolja, hogy a magyar népies költészetnek már a megalapozásakor döntő szerepet kaphattak volna a finnugor népek költészetének szemléleti és ritmikai tanulságai. – Az Aranyra való hivatkozások akkor szaporodnak meg és főleg akkor gazdagodnak új jelentésekkel, amikor a vidámság és a játékosság képzetköreivel kerülnek közös kontextusba. Nagy Lászlónak sokáig az volt a véleménye, hogy a „nagyon fontos dolgok” elmondása nem fér össze a „derűvel”. Egyik utolsó interjújában, 1977-ben mondja: „játékos verset igazán csak az utolsó két évben tudtam írni”, és „játékos formák is hordozhatnak komoly, sőt komor tartalmakat”; az ezt a gondolatot erősítő jól megfontolt példatárban Petőfi, Csokonai és József Attila szomszédságában Arany szerepel.

    Laza, rögtönzésszerű a vers gondolatmenete. A címet (egy Nagy László címadási jellegzetességeiről szóló tanulmány alapján) mellérendelő – antonimikus, meglepő társítású, archaizáló típusúnak nevezhetjük. Itt hangzik föl először az úr megszólítás, amely többször is ismétlődik majd a szemérmes jelzővel vagy bús Arany úr változatban; az urazás és ismétlése a régiességen túl tiszteletet érzékeltet, de visszafogott fölényt és iróniát is; olyan hanghordozáshoz illeszkedik, amelyet csak egyszer (és éppen Arannyal társalkodó versben) lehet megszólaltatni. Az első kilenc sorban a címben jelölt hármasságon belül az Arany-fenomén meghatározásán meditál a költő. Még egyes szám harmadik személyben beszél elődjéről, aki bevezette jelzős mellékmondatokban; a nemzetes jelző előbb társadalmi státusára vonatkozik (nemzetes úr), aztán költői jellegzetességére (nemzeti és kozmopolita egyszerre). Arany költői világát rendkívül tömören, célzatos utalásokkal tekinti át: nyelvművészetére, szűkszavúságára, époszi koncepciójára emlékeztet, az Álmos vezér-azonosítás a honfoglalási monda legrégibb férfi hősével, Árpád mitikus származású apjával teremt szellemi kapcsolatot. Részletesebben idézi föl Arany természeti látomását (talán a Bolond Istók második éneke reminiszcenciájával), és – az Őszikékre utalva – az idős költőt érő méltatlan sérelmet.
    „Őszike, pici bogár.” – a cím második tagját értelmezi a következő egység bevezetője. A zsugorított méretek világát teszi szemléletessé a Mab királynőcske hasonlat. Az őszikebogarakkal kapcsolatos tapasztalat és emlék leírása kontaminálódik a Romeo és Julia nevezetes betétjére való emlékeztetéssel Mab királyné „piciny fogatára”; e részlet fordítása Arany egyik legragyogóbb költői varázslata. A miniatürizáló technika a „relatív méret” evidenciájának felismerése, a karórán mászkáló őszi bogarak keltette shakespere-i asszociációk egyszerre vezetnek el a mikrokozmosz metaforájához („világom egy violamag”) és mindenség tágasságú képzetekhez („mennyei küllők”, „üstökösök”), még erotikus látományokhoz is. Itt már magáról és övéiről, a hozzá tartozó valóságról nyilatkozik a vers narrátora. „Most énrajtam a sor” (tudniillik Arany úr és az őszikék után), és hogy a saját versét frivolabbnak, érzékibbnek minősíti az Aranyénál, azt a másikra értett szemérmes jelző árulja el. A hintón való száguldásnak a Mab királynéból átvett összevont hasonlatát folytatva az önjellemzésnek egyre magánérdekűbb, ugyanakkor egyre személytelenebb rétegeibe ereszkedik alá, körről körre mélyebbre. A „beteg vagyok, árva” bejelentés után a később halálosnak bizonyuló betegsége tüneteit és önsorsrontónak mondott életformáját vallja be Arany úr színe előtt. (Naplójában mindennaposak a gyomorgörcsökről, idült hányásokról szóló följegyzések, de a hányok igei állítmányhoz a versben metaforikus tárgyi vonzatok is tartoznak, „vért és hazát”; lelki hátterüket megvilágítva, okadatolja mintegy a patologikus testi tüneteket.) A folytatásban ismét az állítmány pompás megválasztása teszi lehetővé a bravúros tömörítést: „ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót – / hintót csak holtan –”. Az első sor beillenék virtuális pályaképnek, belső periodizációnak: a lovagias, bajvívó korszak után a játékosság, a derű évadja következhet. A hintó a párhuzam és az ellentét jegyében fölidézi Arany nevezetes lócsiszár-motívumát; a halál meg az éposz említése átmenetet alkot a végső elszámoláshoz, a vers zárlatához. Még mindig a repülés és forgás metaforájának igézetében hárítja el Arany örökösének szerepét, félve a veszteségtől, hogy kifordulnának zsebei és zsigerei. Semmi sem utal arra, hogy az eposzokban vagy az őszikékben (hisz ez az a két nagyobb korpusz, amelyekkel a vers metonimikusan azonosítja a nagy költőelődöt) valami neki nem tetszőt, számára elfogadhatatlant találna. A különbözést, az alkati másságot tudatosítja, ezért vállalja, hogy Arany szemében akár „dombérozónak” (zajosan mulatónak, tivornyázónak) látszhatna. Gondolatában és kívánsága szerint Arany talán olyannak minősíti a „dombérozót”, „aki elveszejt vért meg aranyt, / de a mennyet megnyeri –”. A vérhányás meg az arany-elveszítés motívuma így összevonva Ady emblematikus kötetcímére emlékeztet, s valóban, innentől kezdve Nagy László önarcképe egybeolvad Adyéval, a kettős portrét szemére csúszott „feketekalap alatt” ábrázolja, s a halál látomását Ady modorában groteszk allegóriával festi: „hahotázik a hús és vigyorog a csont”. De az üdvözülés Arany szájába adott gondolata a végső kérdésekről való végső számvetésre késztet: „Óhajtom én a mennyet?” A halhatatlanság kérdésére a hit nélküli autonóm ember ábrándtalan realizmusával válaszol. Egyéni pusztulását érzékeivel szimatolja, és a havazás egész életművét beszövő motívumával érzékelteti: „Nem ijeszt a hó.” A halhatatlanság kérdését (bár nem élezi ki a hitbéli különbséget) gyökeresen másképp szemléli, mint a Honnan és hová? költője, aki halála előtt is azt vallotta, „Hogy nem addig tart az élet / míg alant a testben jársz;”.
    A befejezés komor és illúziótlan jóslata ellenére a vers egészét jellemző hangulatot és stílust egyáltalán nem neveznénk tragikusnak vagy patetikusan fenségesnek (hogy a Nagy László költészetében tartósan domináló esztétikai minőségekre utaljunk). Még a vidámsággal is összeköttetést tart a féloldalas párbeszéd évődő tónusa, mintha játékosan ingerkedve tréfálkoznék, kötekednék a már egyenrangú felnőtt unoka a tiszteletre méltó, de mégiscsak régebbi időhöz tartozó, pátriárka életkorú nagyapjával. Versforma dolgában az Arany úr… nem tartozik az elődök előtt tisztelgő verseknek ahhoz az elterjedt típusához, amelyik imitálja a régebbi költő jellegzetes strófikus vagy/és metrikai alakzatait. 42 soros szakozatlan szabad vers, a sorok 13-16 szótagosak; csak elvétve akad közöttük olyan, amely szabályos, például 4-4-4-3 vagy 4-4-4-2-es ritmizálást enged meg („Ezek az én / őszikéim / szemérmes jó / Arany úr. // Bolondul csak / én száguldok / s beteg vagyok / árva,”). A szöveg veretességét és akusztikai összetartó erejét alliterációk növelik: „világom egy violamag”, „hányok … hazát”, „világos vért”, „whiskyt és vodkát”, „hintót csak holtan”, „csengős csikót”, „szimatom, e szűz vad”, „hahotázik a hús”. A szókezdő mássalhangzók tükörszerű elrendezésben, ellentétes sorrendben is ismételhetik egymást: „A Semmiből por, majd a porból Semmi.” A kohézió meg a zártság benyomását erősíti, hogy az Arany úr szókapcsolat előbb a sorok elején: kétszer, majd sorvégeken ötször ismétlődik meg. Saját nevére már Arany is gyártott szójátékokat; efféle „mesterkedésekben” nem marad el tőle Nagy László sem. Föltűnik a szövegben a sárarany, a nyelv aranya, a lágy-arany (éposz), az aranyujj, a vér és arany asszociációja. Hasonló remeklés az őszikés jelző meg a kés szó egybevillantása vagy a taruk-faruk egyéni alkotású hangulatfestő ikerszó.
    Műfaján tűnődve a rapszódia jut eszünkbe, de nem ódaian emelkedett változata, hanem az, amit a görög szó eredetileg jelentett: összetoldott ének. A definíciók közül ide illik az érzelmek és gondolatok hullámzása, a kötetlen szerkezet, amelynek részeit nem annyira a szoros logika, hanem a képzelet és az asszociációk szeszélye kapcsolja össze, a közvetlen és szubjektív kifejezés. Van köze az ars poeticához is, hiszen egy nagy példával összehasonlítva jellemez egy szuverén költészettant és alkotásmódot, műfajok és műfaji változatok közül választja ki a hozzá közel állókat. A vers nyelvi stílusában a képgazdagságot diszkurzív jelleg egészíti ki, a vizuális imagináción kívül szerephez jut a nem képi fogalmazás is („S jelenthetem, így se unalmas,” „Pihennem illene csak.”).
    Nagy László ihlete egy-egy versre koncentrálódva izzott föl, de arányérzéke távlatokat belátva működött, verscsoportokban és ciklusokban gondolkodott, előre sejtette a ciklusok helyét a kötetekben, a kötetekét az életműben. Ez a mérnöki szerkesztő hajlam egy arcképcsarnok tervét is elgondoltatta vele, amely a Versben bújdosóban kirajzolódik és a Jönnek a harangok értemben beteljesedik. A külföldiekről ezúttal nem szólva és a keletkezés időrendjét megbolygatva, verseiben a nagy költőelődök, a kultúrhéroszok impozáns láncolattá fogódznak össze: Balassi, Berzsenyi, Csokonai, Arany, Vajda, Ady, Bartók, Csontváry, Krúdy-Szindbád, József Attila, Tamási portréja kívánkozik egymás után a képzeletbeli galériában, s ehhez a sorhoz kapcsolódnak az (akkor még élő) kortársakat megszólító Vidám üzenetek. Ennek az elgondolásnak az elevenségére és inspiráló erejére lehet bizonyíték, hogy a Jönnek a harangok értem egyik ciklusában (Műtét anyánk szemén) kronologikus sorrendben követik egymást a Berzsenyi, Arany, Vajda és Ady emlékének szentelt versek – a következőkben erre a kisciklusra vetünk egy pillantást.
    A két Berzsenyi-vers néhány napon belül egymás után keletkezett; a naplóban is olvashatunk összetartozásukról: „amik kiszorultak a versből”, tudniillik a Berzsenyi szólításából, „megírom töredékeknek. Süvítve, alig egy óra alatt kész a »Töredékek Dani uraságnak«. Ez a vers igen kell a másik után. Így akarom közölni is.” Az első a magyarokat ostorozó ódákhoz kapcsolódik; ellentéten alapul a „nagy fényű férfi” meg a „sivár sugár-haza” képzete közt, „hol nincs soha változás”. Az alkaioszi strófák fekete humorral jellemzik a fenséges harcos és a törpe ellenfelek aránytalan és disszonáns viszonyát: „A mába lépj le Dániel úr, dühöngj, / kutasd a kórság rút pete-halmazát, / s mert sárkányként a moly fia hemzseg, / Dániel úr, tusakodj molyokkal!” A Töredékek… folytatja az ódaiság lehetetlenné válása miatti szitkozódás szólamát, a moly és a pete metaforának itt a sár, „az idő rovarai” képzetek felelnek meg; mégis, a „démoni változatok” mellett a „tündériek” is megszólalnak, s egy irreális fikcióban („Ha akkor élek, /…/ szegődök testőrödül”) a szerelmes, a „mezei szorgalomról s hellén aranyidőről” „békén hevülő” Berzsenyi képe is földereng.
    Vajda János látomásait már egy korábbi vers, a Petőfi Sándor születésnapjára alcímű Föltámadt piros csizma is fölidézte. A vershelyzet A virrasztókéra emlékeztet: „egyetemes télben” „mi fekszünk behavazva / sebzetten, csonkán éktelenül”, de a kollektív halállal egyenlő elalvás helyett a versbeli közösség az „újjászületés” euforikus látomásában részesül. Ez után az ujjongó, elragadtatott prófécia után a reménynélküliség megkövült jelen idejét vizionálja a Búskomor Vajda János. A vers első és harmadik szakasza elején refrénszerűen megismételt szentencia áll: „Nyaramtól megözvegyültem / csak sírok sötétre szinülten”. A teljes szöveg azonban még ezt az illúziótlan kijelentést is helyesbíti és tagadja: „özvegy” csak az lehet, aki legalább vőlegény volt, akinek legalább arája, párja volt, de Vajdának ennyi sem jutott. Életmérlege merő hiány, az aranyasszony csak „szép lehetőség”, „meg nem született bőség”, a negatív értéket a férgek, az üresség, a „minusz-idő” és szinonimáik jelölik.
    Az Ady Endre andezitből Szervátiusz Tibort, a szobrászt szólítja meg. Adyról, a szobor ábrázolta alakról inkább közvetve szól; középpontjában az elkötelezett művész ars poeticája áll, de már nem az ostorozó indulat példájaként idézve, mint A föltámadás szomorúságában: „Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket, / faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!” A költő és a szobrász történelmi szituációját és állásfoglalását rokonítja a „gúnyos idő” tűrhetetlen csúfondáros pimaszsága és a tartós halálközeliség, az „öldöklő angyal” ismétlődő suhintása; e kettős szorítás ellen az alkotásba visszavonuló néma dac az egyetlen méltó válasz. Félszavakból is nyilvánvaló, hogy a nemzeti és a nemzetiségi gondok-bajok testvéries rendezésében mindmáig Ady a példakép, még akkor is, ha a békéltető szándékot szomszédaink, a Duna menti népek képtelenek voltak megérteni és annak szellemében élni. Szervétiusz Adyja túl van istenkereső kísérletein és a jó szándékú emberi szövetségkötés próbáin; profán, ember alkotta „vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel, / míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet.”
    Összehasonlítva az Arany úr…-ral a költő-géniuszoknak emléket állító többi verset, sajátos párhuzamokat és ellentétes vonásokat regisztrálhatunk. Abban mindegyik megegyezik, hogy a halál előérzete, motivikája felé gravitálnak, „a havazás árnyéka” vetül rájuk, hogy egy önmegszólító vers címét idézzük. A felhőtlen jókedv már ezért is kivételesen ritka az igazi ambícióval készült kései versek között. Az élet, az életminőség kritikusaként azonban nem jellemzi Nagy Lászlót ez a változtathatatlant felkészülten váró sztoicizmus. A tárgyalt versek közül egyedül az Aranyról szólóból hiányzik az erkölcsi rossz elleni lázadás és a morális ítélkezés pátosza. A történelmi panteonból kiemelt hősök mind a kor kicsinyességét keserülő magányos héroszok. Berzsenyi kora éppúgy, mint Vajdáé, Adyé: perverz, sivár, igazságtalan. De a „ma”, Nagy László jelene, amelybe dühöngeni vagy sírni léphetnek le az elődök, még mélyebbre süllyedt; szitokszavak, az állatvilágból vett megsemmisítőnek szánt metaforák fejezik ki az ép erkölcsű ember undorodását. Ez a perspektíva akarva-akaratlan a hőst is lefokozza, a méltatlan ellenféllel szemben céltévesztetté válik a bajvívó gesztus. Az Arany úr, az őszikék meg én eredetisége és egyedisége abban sejlik föl, hogy költője elfordítja fejét attól a bolhacirkusztól vagy rossz vásári komédiától, amely oly készségesen rántaná le magához a fölháborodott moralistát. „Minden póz nélkül” mutatkozik, ahogy Péterfy Jenő írta az Őszikék költőjéről, s ugyancsak Péterfytől kölcsönözve a szót, a költeményen „megvan a pszichológiai dátum nyoma”, ami ezúttal az őszi bogarakkal és Arany Jánossal kapcsolatos emlékek és asszociációk fölrebbenése a szigligeti alkotóházban. „Talán elég idős vagyok, s még elég erős, hogy olykor föltoljam a sisakrostélyt, mosolyogjak egy jót, szórakoztató fintort vágjak akár” – mondta egy évvel a vers megírása után, az új kedélyállapot és ihlettípus jelentkezését észlelve és indokolva.
    Az Arany úr, az őszikék meg én című vers elemzésével, de még kiemelő említésével is ritkán találkozunk a Nagy Lászlóról írott monográfiákban, ismert tanulmányokban. Pedig a szakirodalom igencsak gazdag, egy-egy versről részletesen kidolgozott analízisek készültek. Maga a költemény is jelentős, ezt már maga a költője gyanította, amikor elkészülte után naplójába jegyezte: „Hiszem, nem válik majd szégyenemre.” A kilencvenes években, amikor egymás után születtek és jelentek meg a Nagy László életművét áttekintő nagyobb földolgozások, olyan fordulat következett be a recepcióban, amelyet a monográfiák szerzői még nem, vagy legföljebb óvatosan és részlegesen tudtak egyeztetni koncepciójukkal. Még a nyolcvanas évek második felében jelentkezett egy kételkedő, olykor türelmetlen és elfogult hang, amely megtörte az addig egyöntetűnek látszó elismerés, sőt néha kultikus hódolatba átcsapó magasztalás szólamát. A Petőfi Irodalmi Múzeumban 1995-ben rendezett nagyszabású emlékülés az egyik pamfletszerű különvélemény címére utalva föltette a kérdést: „Van-e baj Nagy Lászlóval?” – és utólag olvasva a Reinkarnáció ezüstben című tanulmánykötetet, az emlékülésen elhangzó felszólalások közül azokat érezzük történetileg is jelentőseknek, amelyek tárgyilagosan érvelve előremozdították az életmű objektív értékelésének és az ehhez szükséges kritikai átértékelésnek az ügyét. Kitűnt belőlük, hogy a Nagy László halálát megelőző években olyan nóvumok jelentek meg költészetében, amelyekből finom fülű kritikusai a gazdagodás és részleges megújulás lehetőségét hallották ki. „Az utolsó korszak önszemlélete és szerepértelmezése nem egyszerűen folytatása a korábbinak, hisz ezt egy másik szereptudat, helyesebben egy másik énszemlélet is kiegészíti, módosítja” (Lakner László). A megváltozott új „én” nem szociális szerepként értelmeződik, hanem „a személyesség tereiben” bontakozik ki. A felnagyított, mitikus-morális hős helyett a mindennapi ember kerül a lírai világkép középpontjába. Részben ezzel kapcsolatban szabadul föl a vidámság és a játékosság addig visszafogott ösztöne. (Nem sokkal előbb még azon aggódott, hogy „fontos dolgok sohasem kapcsolatosak a derűvel valahogy”.) Az Arannyal való új találkozás is segíthette az ilyen gátlások leküzdésében, s amikor a kritikában az az igény támadt, hogy netán érdemes „az utolsó korszak felől” újraolvasni a verseket, többször fölbukkant az Arany úr… másféle modernségének, személyesebb társadalmi közösséghez szóló üzenetének példája. Ez nem felülbírálása és korrekciója, hanem az életmű belső alakulására figyelő kiegészítése a korábbi Nagy László-képnek.