Jánosi Zoltán

„Szólítlak, hattyú”

A társadalomértelmező Nagy László arcképéhez

(Tanulmányrészlet)

„Éneket a zsarnok futásáról
írni kell, írni hatalmasat
gyalázatát nehogy feledje
nehogy reménye legyen”

    „Európa, íme, itt vagyok”. Az európaiság egyik legfontosabb ismérvének Jean-Baptiste Duroselle a minden gáton felülemelkedni képes alkotó emberi szellemet nevezi meg. „Európa még mindig vezető szerepet játszik… az emberi szellem lehetőségeinek alkotó kihasználásában… Négyszáz év legjelentősebb találmányai mind Európából származnak. Az ipari forradalom kezdetben angol jelenség volt, csak azután lett általános egész Európában.” 1958 és 1970 között ez a szellem tágul egyetemes horizontúvá – a Regében 1956-ra egyszer már megteremtett igényekhez hasonlóan – újra Nagy László lírájában, és hódítja meg az archaikus jellegű mítosz mind mélyebb és összetettebb tartományait. A lélek és az annak magjában ülő, a rendszer ellenében konstruálódó ellenzéki társadalomátalakító program az egyetemes nagy mítoszok és az európai ember progressziójának akadályokon átlépő története felől töltekezik. Ezekből a konstans értékövezetekből nyer újabb és erősebb bizonyosságot, hogy a költő jelenkorát sújtó terror, a féktelen, később „jóléti” engedményekbe csomagolt erőszak, a demokrácia eltiprására irányuló, mindig ugrásra kész hatalmi lendület megfékezhető, és az emberellenes hatalom legyőzhető. A szállóigévé lett Ki viszi át a Szerelmet a mítoszok irányából megformálódó európai embermodell egyik legismertebb (még 1957-ből származó) költői konstrukciója.
    Az antik, a keresztény és az archaikus mítoszkomponenseket egymásra kopírozó mű középpontjában a mindhárom tartományból közös eredményként megszülető s a lesújtott kollektívumért tenni akaró, a korlátozottságaiból a fejét felemelni akaró alkotó európai ember – a prométheuszian keselyű-rettentő, a katedrálisépítő, a sziklákat termőfölddé átalakító ember – portréja áll. Szemben az értékeket fölélő, a társadalom bizalmát kihasználó, a létet folyamatosan zsaroló, kifosztó szellemmel: a keleti típusú diktatúrák és általában a diktatúrák természetével. A jövőjébe néző, a nyugati civilizáció és az egyéb, jövőteremtő igényű európai hagyaték értékein felnövő emberalak egyetemes modellként a „költői én” személyiségének médiumán át szólal meg a versben. (Hiába próbálta a Nagy László poézise mitizáló vonásainak értelmét félresiklatni és lejáratni akaró kritika önheroizáló, magamutogató konzervatív poétikai alakulatnak felfogni az ebben a műben megmutatott embermodellt is.) A Himnusz minden időben kevésbé a mítoszok, jóval inkább az európai történelem felől fogalmazza meg – egy európai történelmi láncolat értelmeként és példázataként is – ugyanezt a gondolatot. Nagy László minőségtudatának következményeként a mértékrend itt is jellegzetesen és a legnagyobb értékek irányába néző módon európai tartalmú. Európai orientációja a sorok alá rejtett tiltakozás is egyben a „messzezengő nagy moszkvai ár” útmutatásaira fülelő, azokat a világtörténelem új iránytűinek hitető új barbársággal szemben. (Jean-Baptiste Duroselle: Európa népeinek története című enciklopédikus művéhez írt előszavában Habsburg Ottó még 1993-ban sem tekinti a szellemi Európa részének a volt szovjet területeket: „1993 tavaszán Oroszország még nem része ennek a szellemi értelemben vett Európának. Maga Jelcin elnök is eurázsiai hatalomként beszél Oroszországról. Oroszország akkor lesz igazán Európa országává, ha megszabadul birodalmi szemléletétől, ázsiai tartományaitól és befolyási övezeteitől… S így lehet Oroszország is a művelődési fogalomként értelmezett Európa része, amelyet a nyugati típusú kereszténység formált.”)
    Az egyes versszakok mikroképeiben a görögségtől a középkorból a reneszánszba hajló időn át a polgári mozgalmakig s az atomkorszakig követi végig az európai ember történetét. Nagy László a leggyönyörűbb adományába, az önmaga kríziseken felülemelkedő szellemébe kapaszkodó ember sok századon átívelő sorsát fogja meg, és vetíti elénk a műben. Azt az embermodellt élesíti föl, aki a katasztrófákon, válságokon át is a legfontosabb értékébe, az alkotó szellemébe kapaszkodva a folytonos továbblépésre képes a homo sapiens fogalmában rejlő lehetőségek legszebb kibontásáért s az ember szabadságáért. Személyes sorsát, költői-emberi jelenlétét is az adott történelmi kor Magyarországán, e kontextus láncolatába állítva értelmezi át. Ebből a helyzetből kiáltja oda jelenének, az európai ember nevében fordítva vissza az immár mindenütt hangosan propagált, de valójában lábbal tiport tartalmú „minden hatalom a dolgozó népé” mondatot: „Jog, hogyha van az én jogom. Enyém itt minden hatalom.” A nép valódi hatalmának bizonyságát hangsúlyozva, a gondolat szemléleti irányát átalakítva, Nagy László azt az üzenetét fogalmazza meg a hatalom és a leigázottak számára egyaránt, hogy a kiürült jelszavak hirdetőivel szemben a népnek belülről kell érvényt szabnia a demokráciához való elemi jogának. Szécsi Margit prózában a nép valódi hatalmáról bizonyságot tevő akaratot Nagy László egyik legnagyobb ívű költői törekvésének értelmezi. „Ő, aki maga a nép: történelmi igazával és jogával a költészetben is azonnal és mindenkor élni akart – s a világot tudatosan és varázslatosan fogalmazta újra. Amihez jogot érzett: a Mindenség. Amit megvalósított: A MINDENSÉG MAGYARUL.” A már idézett híres Európa-kutató 1990-ben sem mond mást, mint amit Nagy László üzenetei, amikor a demokráciát mint az európai lét alapkategóriáját értelmezi: „Anélkül, hogy túlzottan optimistának akarnók mutatkozni,… kijelenthetjük, hogy az európaiak bizonyos haladást értek el a „szolidaritás”, az „egyenlőség” és az „emberiesség” terén. Gondoljunk csak a rabszolgaság vagy a jobbágyság eltörlésére… vagy a reformáció és a felvilágosodás gondolatvilágából kinövő lelkiismereti szabadság eszméjére. De említhetnők az 1789-es »emberjogi nyilatkozatot«, a szabadság és a demokrácia eszméjét és az igazságosság eszméjének bármely, akár keresztényi, akár szocialista megnyilvánulását.”
    A hetvenes évek elejétől egyre nyilvánvalóbbá kezd válni, hogy Nagy László politikai magatartása, elveinek szilárdságában, következetességében a diktatúra nyomása alatt is a Petőfiéhez hasonlítható. Ahhoz a Petőfiéhez is, aki a „jogot a népnek, az emberiség nagy szent nevében adjatok jogot” felszólítását küldte a magyar uralkodóház felé, s aki a „Haza csak ott van, ahol jog is van” tételét a legkáprázatosabb egyszerűséggel rögzítette. De ahhoz a Petőfiéhez is, akinek – ha megmarad túlélőként az orosz beözönlés után – Világos után kellett volna megkeresnie a lehetséges cselekvés és nemzeti program útjait. Nagy László arca életének alkonyán ahhoz a Petőfiéhez kezd hasonlítani, akit Sumonyi Zoltán pillant meg benne, amikor a költő vonásaiban „Petőfi pergament-szép, / Világost-túlélt arcá”-t (Január 30-a hétfő: Nagy László reggel meghalt) fedezi fel. A Nagy László–Petőfi párhuzamot a társadalmi magatartás vonatkozásában a Nagy László-életmű tudományos feldolgozását elvégző szakirodalom is hangsúlyozta. „Nagy Lászlónak az emberi tartása sokkal keményebb volt az Adyénál – én hajlamos volnék Nagy László magánemberi tartását inkább a Petőfiével rokonítani. (…) Kristályos szigorban, keménységben rokon volt kettőjük alkata” – írja például Tamás Attila.
    Verseinek társadalomra vonatkozó ítéletalkotásai miatt Nagy László politikailag, közvetlenül természetesen nehezen volt támadható. Részint azért nem, mert a határon túli magyarokéhoz hasonlóan rejtjeles beszéde, mitologizáló-szimbolizáló-metaforizáló alkotói szemléletének háromdimenziós alkata e direkt támadásoktól (az értelmezés áttételességei miatt) többé-kevésbé megvédte. Részben pedig látszólag éppen azokat a fogalmakat, elveket fogalmazta meg a nép: a nemzeti közösség oldaláról, amelyeket – a folyamatos hangoztatás mellett – a kor rendszeresen kiaknázott és lejáratott. Miközben az országot sorvasztó ideológia a maga – Moszkvából marionettként irányított – élcsapatával együtt egy konzerválódó diktatúrát épített és leplezett, Nagy László gondolatait egy lelkiismeretes, a szélesebb közösség valódi érdekeit képviselő baloldali érzékenység is érvényes aktualitásként foghatta fel. Egy átalakítható társadalom új ígéreteként is minősíthette. Talán ezért értelmezhette Nagy László elveit egy távlatosabb baloldal törekvéseihez illeszthetőnek Vitányi Iván is (Rekviem Nagy Lászlóért – magunk miatt), noha Nagy László kísérletei, programja megítélésem szerint egyértelműen a kor leleplezésére és a belekódolt program leváltására irányultak, nem pedig annak javítgatására.
    S ezt a leváltó igényű, élesen ellenzéki szándékot a rendszerrel keményen szembeforduló kortársak, Csoóri Sándor, Kósa Ferenc, Czine Mihály és a fiatalabb követők: Ratkó József, Nagy Gáspár, Utassy József és a Hetek, valamint a Kilencek költői közössége, továbbá számos más költő, ipar-, építő-, képző-vagy zeneművész is tisztán és egyértelműen hallotta ki Nagy László verseiből. Az MSZMP korabeli kulturális irányítói nehezen vélhették a pártpolitika megújítására irányuló szándéknak Nagy László olyan sorait, mint: „Ez itt a Júdásfa, már teljesen kivirágzott” (A Mindenség mutogatója); „Nem rózsával, tökéletes rémmel / nézni szembe, ez itt az örökség” (Temetés után); „Pörölni, háborodottan dörögni: soha: / Döngicsélj, a glóriád is lépesméz lesz.” (A bomlás üzenete); „mert ami csalogat: csalárd, / mese-szín, mese-beszéd” (Medvezsoltár); „üres a bölcső, a harctér teljes: / balsors-csinálta babákkal néma” (Föltámadt piros csizma); „ha nyög a remény, ha a zászló / a veszejtők lábain kapca” (Elhúllt bolondok nyomán); „aki itt sujtva sohase kel föl” (Szólítlak, hattyú); „Eljött az évgyűrűk csődje. Szívünket pedig nem lehet kicserélni, marad a kénytelen, idült képmutatás” (Elvarázsolt kastély); „mert sárkányként a moly fia hemzseg” (Berzsenyi szólítása); „Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó” (Balassi Bálint lázbeszéde). Ugyancsak képtelenség lehetett csupán „építő szándékú”, félszeg kritikának felfogni azokat a szakaszokat is (például a Szólítlak, hattyú vagy az Inkarnáció ezüstben című alkotásokban), amelyek a cirkusszá és hamis eszmék gyarmatává lett haza és a költői én tragikus kettészakadásának drámájáról beszéltek.

    „és átváltoztak a béklyók cukorral-cifra pereccé”. Ez az Európa-történeti konklúziókba, eszmékbe, egyetemesebb históriai távlatokba és a mítoszok s a folklór emberérdekűségébe kapaszkodó, a kor emberi drámáit elemző Nagy László-i program körülbelül a hatvanas évek végétől, de jobban érzékelhetően a hetvenes évek elejétől fokozatosan a hatalom és az eleven történelmi idő mind rafináltabban megszőtt hálóiba ütközik. S ezekben a hálókban – áttételes eszményisége és modelláló metaforizmusa miatt – gondolati üzeneteit mind elvontabbnak s a társadalomtól távolodónak akarja láttatni a közösségi lét kérdéseit felvető irodalomtól irtózó esztétika. A Nagy László-i költészet ezért fokozatosan a patetikusság és az anakronizmus csapdáinak tudatosan felállított vákuumába kerül. Közvetlenül a forradalmat követő vérengzések, a miniszterelnök- és vezetőakasztások, a tömegbe lövetések, a látványos hitszegések után, majd a sötét terror éveiben is egy kiküzdhető jövő hirdetésének tűnhetett a mítoszból, történelemből a jelen elé lobbantott esély: a versek által elérhetőnek, kikövetelhetőnek sugalmazott humanizált világ. Ám 1963-tól a diktatúra véresebb korszaka véget ér, és a kádári puhább kéz ármányosabb, domesztikáló politikája következik a keményebb és egyértelmű népelnyomás helyén. Ebben a fogyasztás megnövelése, az elsősorban kulináris élményekre alapozó „jólét-ígéret”, a gyeplőkiengedés már nem az erősen modellált-mitologizált-elvont szembesítést igényli a korral, hanem a helyzetnek a társadalomhoz közeli, szigorú mindennapi analízisét. Nagy Lászlónak természetesen erre az új helyzetre is van érvényes válasza, s ezt legplasztikusabban – és nagyszabású módon – a Menyegzőben végzi el.
    A Menyegző lényegfeltáró- és felmutató költői leleplezése a közösségi eszmékbe burkolózó népellenes Kádár-kornak. Mitológiai karaktere ellenére is konkrét tapasztalatokat megfogalmazó, éles szavú ítélet. Az ifjú pártól – a jövő figurákká formált képzetétől – maga a hedonista, önérdekű, megcsalt és félrevezetett tömeg: a vének tanácsa által vezérelt lakodalmi népség zárja el a perspektívát, a jövőt. S fogja be őket a maga csapdaszerű, a látszatlét önfeledt hedonizmusát ünneplő közegébe; a rácsokat maszkírozó orgia kereteibe. A Menyegző koncentráltan vetíti előre a közösségi elvű költészetnek – Nagy László lírájának is – később csak fokozódó, egyik legnagyobb problémáját: a kor Magyarországán a közösség demoralizált, a maga közügyeitől is depolitizált és tönkretett állapotát. A rendkívül silánnyá sorvasztott morális értékrendszert, az egyre züllő és csőcselékre hasonlítani kezdő társadalmi kollektívumnak az önmaga életéhez – s az íróhoz és eszméihez – való eltorzult, minőségében leépült viszonyát Nagy László versei sorozatosan emelik a köztudat látóterébe (Rossz álom, február 17, Háromkirályok fakírral, Tipegő liliomok, Elhúllt bolondok nyomán). Annak a népnek a megváltozott, átváltoztatott arcát rajzolják fel tehát ezek a versek, amelynek történelmi képviseletében Nagy László többek között korábban költői pályájára lépett, akiknek nevében egyáltalán megszólalt, akikért küzdött Kiss Ferenc által „bajvívónak” nevezett költészetében.
    Az értelmezés kulcsa ebben a – magyar nemzettudatot is az összeomlás szakadékáig sodró – válságban korántsem az embernek az el nem végzett tettek alól felmentést adó „általában vett immanens természetében”, a cselekvése önértékűségét és ezzel felelősségét is szétoldó ontológiai „helyzetében” van. Hanem jóval inkább az embert körülvevő politikai közeg szándékaiban, manipulációiban keresendő. A hatvanas évek közepétől a Kádár-kor, miközben viszonylagos (nyugati mércével persze korántsem mérhető) anyagi gyarapodást enged, és a kapitalista kölcsönökkel a keleti típusú szocialista irányítás folyamatosan emészteti fel uralma megtartása érdekében a nemzeti jövőt, a morálban, a nemzettudatban, a jövőre nyitható igényességben hosszú távon is hatalmas károkat okoz Magyarországnak. „A szovjet csapatok támogatásával létrehozott Kádár-rendszer a kezdeti terror, a katonai, majd politikai stabilizáció megteremtése (1957–1963) után paternalista jegyekkel bíró autoriter diktatúrává alakult át. (…) Magyarországon az 1970–80-as évek fordulójára Európa egyik legindividualizáltabb társadalma jött létre.” (Körösényi András) „Az a visszás helyzet alakult ki, hogy Magyarország gazdasági és politikai visszarendeződésének anyagi feltételeit nyugati kölcsönök biztosították. (…) Általánossá vált a hűtőszekrény, a televízió, s egyre több lett a hétvégi telek és a nyaraló. Ha a férj és feleség éjt nappallá téve dolgozott, boldogulhatott. Az így elért anyagi gyarapodásnak azonban az volt az ára, hogy a családok nem vállaltak gyermeket, vagy csak egyet, ritkábban kettőt. Ennek pedig az lett a következménye, hogy a magyarság létszáma ijesztően csökkenni kezdett.” (Salamon Konrád) A rendszer elleni nyílt lázadás 1956 után már nyilvánvalóan képtelenség, de a hatvanas évek közepétől már a „nép” olyan mértékű felpuhítása zajlik a hedonista önünneplés: a „vidám barakk”, a „gulyáskommunizmus”, a „fridzsider-szocializmus” eredményeinek hangsúlyozása mellett, ami traumájában szinte felér az 56-os külső beözönléssel. S végső soron önmaga érdekeivel és jövőjével fordítja szembe a magyar nép jó részét. S az agyak és az érdekek manipuláló átprogramozásával mindezt ráadásul korszerű európai magatartásként („reformkommunizmus”) akarja elkönyveltetni.
    Úgy tűnhet tehát, Nagy László hangja mind inkább vákuumba vész, érzékeny fülek híján hiábavalóan emel szót a közösségért, Magyarország jövőjéért. E történelmi csapdahelyzetet a kulturális hatalom csak még veszélyesebb csapdává teszi az irodalomban azáltal, hogy a maga kulturális propagandájával és erejével – a közösségi létre tekintő és annak eleven problémáit megfogalmazó irodalmat esztétikailag idejétmúltnak bélyegezve – azt próbálja elhitetni az elmélet, a kritika, sőt a felnövő fiatal irodalom képviselőivel, hogy a nemzeti sorsról, jövőképről, politikai állapotról beszélni egy megszállt országban a kor nyugat-európai esztétikai fókuszaiból nézve igazából már nem időszerű magatartás! Az sem zavarja ebben a paradox s a XX. századi magyar abszurd legképtelenebb hazugságaiba a legtökéletesebben illeszkedő felfogásában, hogy Nagy László mellett és mögött olyan költők sorakoznak fel, vagy lépnek időközben elő a magyar irodalom színtereire, akik hasonló erővel, eszközökkel és elszántsággal kezdik majd felszaggatni a bálozók parkettáját a rendszer csontokra épített tánctermében. A szamizdatokban a társadalom „élcsapatát” eltökélten támadó Petri György (A kis októberi forradalom 24. évfordulójára), a Petőfi nevével poétai harcba szálló, Petőfi eszméit: a jogot, a szellem napvilágát a magyar rendszerrel szemben a sírból is fölrángató Utassy József (Zúg március) és a gyilkosokat néven nevezni akaró Nagy Gáspár (Öröknyár: elmúltam 9 éves) Nagy László gondolatainak csak a legismertebb s a puha diktatúrában leginkább üldözött kortársai, továbbgondolói.
    Nagy László mind a népről, mind a korabeli magyar társadalom állapotáról, mind a hatalom praktikáiról világos és éles költői gondolatokat közöl. Miközben a hatvanas évek végétől maga is egyre keserűbbé válik, mert a nemzeti lét társadalmi-politikai kereteit mind katasztrofikusabbnak értékeli, és ilyen sorokat ír le többek között, hogy „Szoktass a szutyokhoz, Uram, ezt valljam háznak, hazának”, „segíts előre a szennyesedésben, hogy üdvözüljek!”; néven nevezi a becsapott nép kicsi érdekekért önmaga jövőjét eladó megromlását, morális összeroskadását is. „Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok.” (A föltámadás szomorúsága) A társadalom szerkezetét és működését olykor a hanyatló Róma emlékét megidéző, önmaga végnapjaira meredő orgiaként írja le (Menyegző, Elvarázsolt kastély); a hatalomról pedig még leleplezőbb képet fest; annak ördögi, alvilági arcát mind pontosabb szavakkal tárva fel (Medvezsoltár, Rossz álom, február 17, Inkarnáció ezüstben).

    Hószakadás a szívre. A mából látszik csak igazán, hogy miközben a szocialista berendezkedés Európában még szilárdnak, erősnek tűnik, miközben magyar vezetői az ország jövőjének kiárulásával és a népnek dobott kis ajándékokkal a viszonylagos jólét illúzióját keltik, és a „vidám barakk” megalkotóiként hamis értéktudatban tetszelegnek, s miközben a magyar nép szociális, egészségügyi, morális mutatói egyetemes összevetésben is egyre csak romlanak („bajaink világszínvonalon / vagyunk a halálban is elsők” – írja például a Nagy László-utód Ratkó József), s a mélyben már recsegnek, ropognak a parancsuralmi gépezet gerendái, Nagy László mennyire mélyről fakadó tisztasággal és gondolati pontossággal szembesül a kor hamis világával. S látszólagos elszigeteltsége ellenére mind nagyobb elismerést is kap következetes kiállásáért a kor értelmiségi rétegeinek jelentős részétől. S korántsem csupán az úgynevezett s a lejárató esztétika részéről gyakran gúny tárgyává tett „gyémánterkölcs” képviseletéért, hanem a kitartó problémafeltáró ellenzékiség és a konzekvens valóságelemzés miatt.
    Pedig Nagy László élete utolsó éveiben már a vadászottság-, az űzöttség-tudat kínjait éli (Az a kör, az a mérhetetlen, Vallvadír, Kérés, nem teljesítve). A politika nemcsak érzi: pontosan látja is benne azt az ellenfelet, aki nem vásárolható és nem vesztegethető meg. Az európai politikai helyzet miatt elnémítani nyilvánvalóan nem lehet, magyarországi emberi rangja miatt izolálni sem nagyon, de mind verseiben, mind személyes megnyilvánulásaiban egyre kellemetlenebb őt elviselnie a kornak. A költő mind metszőbben leplezi le az alávetettjeit kifosztó hatalom természetrajzát. Testvérek fehérben című verse például népballadai alapokon egyenesen arról beszél, hogy a rendszernek tett minden engedmény, elnézés, szolgálat hiábavaló: a zsarnoki erő az alattvalók képességeinek, javainak végső felélésére, kifosztására tör. Mindinkább a vadászott, az űzött ember kerül Nagy László verseinek fókuszába, a rendszerrel ki nem egyező, s ezért üldözött, bujdosó, nomadizáló ember önarcképpé tömörülő fájdalmai (Versben bujdosó, Ordas mondja, Inkarnáció ezüstben). Miközben a hamis jelszavakkal a maga érdekeit elfedő erőszak a költő életművének legnagyobb értékei mellett még a hetvenes években is akadálytalanul fosztogatja az országot.
    „Gúny bitangol akár a járvány, / Beront a tűzhelyhez akárhol, / Rendelkezik mint nyegle ficsúr / Utálattal mindent kirámol, / Szabad keze bóvlit virágzik, / Országutat ír nyála, kitúr, / Kitaszít a házból, hazából.” (Szólítlak, hattyú)
    Az „Úristen, én nem vagyok itthon?” kérdésének tudatával így érkezik el a költő az utolsó verséig, amely néhány nappal a halála előtt jelenik meg az Élet és Irodalomban. A Hószakadás a szívre utolsó üzenetként a költő legkeményebb tapasztalataival szembesít. A vers a Don-kanyarban megtörtént katasztrófaállapothoz hasonlítja az 1978-as Magyarországot. Ugyanazt a helyzetet mutatja fel, csak még keserűbben, tragikusabban, mint amit az Országház kapujában, 1946 című versében: „NEM A MIÉNK” sem az Országház, sem a haza, sem a saját életünk immár, visszhangzik ebből az alkotásból is.
    Ahogyan az utolsó költemény megjelenése után néhány héttel már abból a seregnyi, Nagy Lászlót sirató búcsúversből, amelyeket halála után (majd később is, évtizedeken át) írtak hozzá a kortársai, nemcsak életműve esztétikai tartalmait, hanem a társadalmat és a másik embert is szolgáló, az ellenzéki módon gondolkodó Nagy Lászlót is búcsúztatva bennük (Illyés Gyula: Ami majd vigaszt ád, Csoóri Sándor: Furulya-csonk a szánkon, Orbán Ottó: Nagy László, Ratkó József: Nagy László, Utassy József: Csillagvirágváza, Nagy Gáspár: Amíg, Tóth Erzsébet: Nagy László örökzöldben, Király László: Ellenfényben, Bisztray Ádám: Nagy László előtt, Buda Ferenc: Hózivatar, gyehenna stb.). A költő társadalommegítélő gondolatainak erejét és új korszakot nyitogató szándékait az is bizonyítja, hogy az emlékezésekben, a búcsúzásokban a magyar szellemi élet tekintélyes része szinte egyöntetűen a maga legfontosabb örökségének nevezte meg Nagy László költészetét, s annak etikai és közéleti tartását, kiállását is. Vitányi Iván például azokra a kérdésekre, hogy „Ki jutott közöttünk legmesszebb? Ki ért fel a legmagasabb csúcsra? Ki fejezett ki legtöbbet a magyar valóságból?”, így válaszolt: „Én úgy látom – s nemcsak most, a gyász szorításában –, hogy Nagy László. (…) Van tehát okunk elgondolkozni azon, miért történt, hogy minden más jogos akarat, törekvés, szándék, igény mellett és ellenére ez a magatartás és ez az életmű találta meg a legmagasabb rendű kifejezést…”
    Ezekben a gondolatokban ma is alig van vitatható. Vitányi Ivánnak csupán azt a megállapítását vonom kétségbe, hogy Nagy László nem szól, nem szólhat már a jelenhez. „Elővehetjük műveit, de az új helyzethez már nem lesz új szava. Pedig kellett volna még nekünk ereje, tisztasága, megvesztegethetetlensége és szépsége ”– írta. Nagy László ugyanis nemcsak a halála utáni években, évtizedben, de még ma is folyamatosan beszél a jelen időhöz. Éppen azért, mert ítéleteit az európai ember történelmének és a mítoszok mélyvidékének konstans emberi értékeket görgető, hitelét az idő múlásában sem veszítő forrásaiból emelte ki. Elég csak fellapozni a Bartók és a ragadozók című versét, amelyben a tündöklő találmányok fölött tenyésző „képmutató ragadozókról” ezeket írja: „A század éghajlatában ez a legnagyobb ragadozó ijesztően elszaporodott, szaporítva a fondorlatos intézményeket, megfosztva hivatásuktól a tündöklő találmányokat. A traverz-erdők, a kábel-dzsungelek, a műanyag-habok felett sugárzik ez a szégyentelen fajta, s míg önmagát reklámozza mint morált, mint elérhető üdvösséget: új ragadozókat toboroz, új áldozatokat kaparint magának. Mert századunk emberét a képmutató ragadozók bűvölik.”
    S ekkor hirtelen pontosan azok között a gondok között találjuk magunkat, amelyek a mai kor Magyarországának emberét is alapvetően foglalkoztatják. Különösen a költő utolsó pályaszakaszában született versek olvasásakor elemezhetjük a mába pillantó Nagy László hagyatékának sugarainál helyzetünket. Az édesanyjához mint hazája, múltja, neveltetése emblémájához írt, s az anya alakjában egy mélyről jövő, európai igényű magatartási kultúrát összegző verse (Ha döng a föld) így az Európában újra a helyét kereső nemzet alaphelyzetét is összefoglalva, ma is érvényesen nyilatkozik meg a jelenkori magyarság egyik legnagyobb kérdéséről. A több évtizedes kiszakadás után miképp lehetne visszatalálni úgy a „gyönyört és tőrt” egyszerre rejtő Európába, hogy a nemzeti tradíciók „nekünk beszélő” „mindenségét” is megőrizzük. A Hószakadás a szívre című versében életének még nyomtatásban megjelent utolsó sorai is (Élet és Irodalom, 1978. január 21.) cselekvésre szólítva és leleplezően világítanak át a mába. Hirtelen értelmezni kezdik körülöttünk a kort, a „kezedben a rózsa lefejezve” állapotával analóg vonásokat mutató mai társadalmi léthelyzetet. A kicsorbult vagy kisiklatott reményeket, az új koldusság okait, az önmagával ismét szembeforduló magyarság jövőképét, az országét, ahol: „borzong a fenyves – mi lesz ott / cipót ahol a kövek közé / titkolni kell – s mi lesz ott / ahol titok sincs ahol a Hegynél / nagyobb a butaság maszlagolás / ott méregzöld tömlöc a Hegy / a hajdani szabadlegények / édes palástolója // A hazára szakad a hó / mert kevés hullt röpcédula / kevés az öngyilkos miniszterek / szivéből vér de sok fekete / hó a dögszagoló diplomatákból / még istenükből is fekete hó / és hó szakad a nyári gramafon / aranykürtjeiből a ribancok / torkából a csalárd égből / most és mindörökre az új / temetőre akár a Donnál”.
    A „hattyú szólítása” tehát aligha időszerűbb a költő elnémulása pillanatától eltelt évtizedek óta, mint éppen a nyolcvanadik születésnapján. Azon a születésnapon, amelynek két időpontja is van: egy hivatalos és egy eszmei, szimbolikus dátum. Az anyakönyvek szerint Nagy László ugyanis 1925. július 17-én született, ám csaknem ötven évvel később, 1974-ben, mégis ezt a sort rótta – mintegy teljes társadalmi magatartása összegzéseként – Életem című vallomásába: „Mégis, ha a Bastille-börtönt 14-én döntötték le, illett volna ezen a napon születnem.”
    Ha a naptár tévedett is néhány napot, ő a Bastille-éhez hasonló falakhoz feszítette vállát egész életében, s ilyeneket dönt, rombol ma is.

    Repül a hattyú, közeledik a hószakadásban.