Fried István

„ha van élte még egy…”

(József Attila mai szemmel)

    József Attilának nemcsak élete volt változatos, hanem utókora is az. Halála után hirtelen sokan fedezték föl, verseinek újabb kiadásait elkapkodták, visszaemlékezések születtek. Hogy aztán 1945 után meginduljon a kisajátítás, az erőszakos és tudatos félremagyarázás. A legújabb magyar irodalom java költészete és java kutatása azonban ellenáll(t) a hivatalosság felől érkező késztetéseknek, és a kisajátítások ellenében felmutatta a kései modernségre reagáló, a kortárs világirodalmat integráló és azzal lépést tartó, a dialogikus költészet személyiségét, aki Szabó Lőrinccel együtt fordulatot hozott a magyar lírában, és akinek utóéletét nem csupán az általa jövendölt „proletár utókor”, hanem a posztmodernbe hajló fiatal és nem oly nagyon fiatal líra biztosítja. Beszédes adat, hogy Németh Zoltánnak A széttartás alakzatai (Bevezetés a fiatal irodalom olvasásába) című, Pozsonyban 2004-ben kiadott könyve a hét Babits-hivatkozás, a három Kosztolányi-megidézés, a kilenc Petőfi-utalás mellett hét ízben írja le József Attila nevét, az alábbi összefüggésekben: Szálinger Balázs Mosogat, s én hátulról című verse „József Attila-motívumokkal dolgozik”, Tasnádi István egy drámájában József Attila és Petőfi verseit idézik; „Harcos Bálint anyaversei József Attila és Radnóti kanonizálódott szövegeinek intonációját folytatják, a vádló hang gyakran idézi fel a klasszikus elődöket”; előkerül József Attila Jónás Tamásról szólva is… Egyszóval, bárhol ütjük föl a „fiatal irodalom” szerzőinek köteteit, előbb-utóbb József Attilára lelünk, vele vitában, szövegeit elutasítva vagy adaptálva, a paródia tárgyává téve vagy éppen továbbgondolva/írva. Ez nemcsak annak igazolódása, hogy a magyar irodalom nemzedékei kialakítják a maguk József Attila-képét, többnyire elidegenítve az elődnemzedékekétől, hanem tanúsítják a költő reménykedésének igazát: van élte még egy, talán több is. A Korunk körkérdése, melyik lenne a XX. századi magyar irodalom tíz legszebb verse, József Attila Eszmélete számára hozott átütő sikert – korosztályra és szinte költészettani elkötelezettségre való tekintet nélkül szavaztak költők, kritikusok József Attila mellett. Meglepő helyeken meglepő idézetek bukkannak föl, annak jeleként, hogy a költészettörténések kiiktatják az átideologizált magyarázatokat, és még az elhasználódottnak hitt sorok és versek is új fénytörésbe kerülnek egy váratlanul megépített verskontextusban. Térey János Priusz című verse (Tiszatáj, 2005. február) mottóként József Attila egyik „pártverséből” emel ki egy sort: „Testvér, segítsd a lebukottakat”, mely versnek közvetlen „ideologikus” áthallása és információja mellett azonban egyik „nevezetessége”, hogy részint a mozgalmi nyelvet, részint az argót is a „magas költészet” elfogadott/elfogadható „kifejezései” közé emeli, emancipálja a külvárosi, az „alantas” megszólalás frazeológiáját. Térey versében (nemcsak a mottó révén) különféle korok történésmozaikjai montírozódnak össze, ennek révén lesz a vers egy létállapot megjelenítésévé: a két világháború között működő, prágai illetőségű Egon Erwin Kischtől Orwell 1984-ének 101-es szobájáig ível a vers történeti látomása, hogy aztán a „nem világosít föl” kétszeri említése távolból tagadó alakban ismét ideidézze József Attilát (Világosítsd föl). Ez a példa beszédesen jelzi, hogy József Attila lírája (helyenként a Szabad ötletek jegyzéke is; Harcos Bálint-elemzésében említi Németh Zoltán a lehetséges összeolvasást) magától értetődően illeszkedik bele a ma poézisébe, József Attilára a fiatal és kevésbé fiatal irodalom felől szintén nyílik rálátás. Orbán János Dénesnek már első kötete feltárja a József Attila-nyomokat, parodisztikus „költészettörténetében” hely jut József Attilának is („A rakodópart / alsó kövén ültem, onnan néztem / kiégett szemmel: hogyan merül el / drága teste.”) Jolánjában a vers indítása hívja elő a lehetséges kapcsolódást költőnkhöz, az Ód és a „Kellékdal” elidegenítő rájátszás az Ódára s arra a szerelmi lírára, amely jórészt József Attilához fűzhető, nem kevésbé árulkodnak a József Attila-áthallásról az efféle sorok:

            „A város peremén,
ahol éltünk,
a szerelem állt vastagon
a földön és a falakon.” (Bahamut leánya)

Annál is inkább, mivel A találkozás elkerülhetetlen kötet Judit ciklusának mottója József Attilától való, éppen az Eszméletből, első verse ugyancsak József Attila-allúziókat tartalmaz. Olyan költeménycímek, mint: Külvárosi kéj meg Költőnk és tora érzékeltetik, hogy Orbán János Dénes a lezárhatatlan költészettörténésekbe lép, a hangsorokat, a motívumokat átszerkesztve olyan szövegajánlatokkal áll elő, amelyek kritikusan fogadják magukba József Attila „konstrukcióit”, egyben bemutatva, hogy egy vers kisebb komponenseiben is ott rejlik a változat, a változtatás esélye. A különféle költészettörténeti kontextusok, az utólagosság „élménye” a kánonba zárt verset, verssorokat kiszabadítják megrögzöttségükből, a hozzájuk fűződő konvencionális értelmezéseikből, és fölkínálják az alternatív „értelemtulajdonítás” költői/verses magyarázatát. Lényegében ehhez hasonló történik József Attilának önmaga legitimációját képviselő, Születésnapomra című versével. Az a magyar irodalomban eladdig „különleges”-nek számító versalak, a bravúros rímelés a nem kevésbé bravúros-(ön)ironikus csattanóval, az önéletrajz eseményeinek szuverén belekomponálódása az önnön költészettörténetbe (a Tiszta szívvel afférjának emlegetése) természetszerűleg megmozgatta a játékosságra és az elődök hagyományainak szabad felhasználására mindig kész költőket, és arra buzdította őket, hogy hozzák létre a maguk változatát. A viszony az előszöveg és a saját vers között az első megközelítésben a szöveg révén megnyilatkozó összefüggésekre hívhatja föl a figyelmet; ám Szőcs Géza, Kovács András Ferenc, Lövétei Lázár László idevonatkoztatható versei jóval többek, mint „átírások”: lényegében költészettannal és személyiségértelmezéssel szembeállított költészettanok és személyiségértelmezések. Aligha teljesen jogtalan annak állítása, miszerint József Attila költői programot ad a versben megteremtődő szubjektum számára. S az is elmondható, hogy a (pedagógiai) elkötelezettség szintén része ennek a programnak. Más kérdés, hogy a didaktikus leegyszerűsítésnek a vers játékossága ellene beszél, a költői forma létrejötte a verstárgy, azaz az alkotás maga, vers a versről módszerrel, egyszerre idézi meg a horatiusi kettősfeladat-megjelölést (vagy használni, vagy gyönyörködtetni akarnak a költők) és az attól való eltávolítást, hiszen már a vers „külső formája” is a gyönyörködtetés szolgálatában áll, és csak ennek a gyönyörködtető funkciónak elismerése segítségével lehet a vers (Szabó Lőrinc kifejezését kölcsönkérve) „hasznos akarat”. Szőcs, Kovács András Ferenc és Lövétei Lázár egyfelől „szubjektivizálja” az elődpoéta költeményét, ami annyit jelenthet, hogy a maga léttapasztalatának körülményei (kontextusa) közé helyezi. Másfelől termékeny feszültséget gerjeszt egy ismert vers(forma) és egy más egzisztencia létesítettsége között. Majd (joggal) ismertnek tételezvén az elődköltő alkotását, ellép az „eredeti” verstől, hogy a maga költői szituáltságából szemlélve, szemléltetve tegye lehetővé a történeti és a jelenkori horizontok összeolvadását, majd az olvasói befogadás során történő szétválását. A följebb említett három költő nem egyszerűen újraírja József Attilát, hanem feltárja a másképpen megírás módozatait, akképpen integrálja a maga lírájába a Születésnapomra külső-belső formáját, hogy egyszerre emlékeztet a versre, ugyanakkor távolít is el a verstől. (Szőcs versindítása jellemző újraíró gesztus: „Ma 32 lettem én is.”)
    2005-re igen érdekes helyzet alakult ki a József Attila-olvasás történetében. Még él a költőnek néhány kortársa, Fejtő Ferenc és Faludy György, akik nemcsak ismerték, hanem vele munkakapcsolatban is álltak, és akik megörökítették a maguk „élményét”. Már nem él, de hatástörténetileg számottévő személyiségként tartatik számon Petri György, aki részint radikális „deheroizáló” József Attila-átírásokat vetett papírra, s aki feltehetőleg mindezt azért tette, hogy megszabaduljon attól a „hatásszorongástól”, amelyet önnön költői kibontakozása gátjának vélt. Orbán Ottó parodisztikus/önparodisztikus átírásai azonban egy hivatalos szemlélet kánonrögzítő eljárásait vonják kétségbe. Nem utolsósorban a „fiatal költészet” ambivalens viszonya a József Attila-lírához a legutolsó fejlemény. Úgy lehetne fogalmazni, hogy az egymásra torlódó költői értelmezések szüntelen és állandóan formálódó vitahelyzetet jeleznek, amelynek jelentésessége is alakulóban van, s ez állandó alakuló pozíciója élteti tovább József Attila költészetét. Az ún. tudományos kutatás jóval megosztottabb, az életrajzi adatok és referenciák és a hermeneutikai „irány hívei” táborokat alkotnak. Talán az egyetlen közös: József Attila kiemelkedő (világ)irodalmi szerepének elfogadása. Ám az már eltérő horizontok szerint értelmeződik: egy vers képanyagának miféle kritériumok szerint jelölhető meg szűkebb és tágabb, irodalmi és társtudományi, netán zenei vagy művelődéstörténeti környezete.
    Ám amíg vitatkoznak egy költőről, addig él. Amíg költői nemzedékek olykor egymás ellenében idézik, különféle korszakaira hivatkoznak, távolodnak el egyes verseitől, hogy a magukévá tulajdonítsák más verseit, addig nemcsak neve forog a köztudatban, nemcsak ilyen-olyan intézmények névadója, nemcsak tankönyvekbe szorul, hanem termékenyítő része annak, amit magyar irodalomnak nevezünk. Addig van élte még egy.