„A Nap nem légyölő galóca”

Farkas István életmű-kiállítása a Budapesti Történeti Múzeumban

    Az idézet André Salom verséből való, melyet a Correspondances című sorozathoz (1929) írt. Farkas István világát ugyanúgy finom szövésű metaforaháló alkotja, mint mesteréét, Mednyánszkyét. A korai képeken – portrékon – érződik is a közvetlen hatás, hogy aztán a tanítvány velejéig saját formanyelvet alakítson ki magának, amelyben csak imitt-amott csillannak fel a Mednyánszky-féle festőtechnika távoli visszfényei.
    E portrékon az arcvonások kísértetiesen elnagyoltak, ugyanakkor – önálló jegyként – bábszerűek is, fásan megvastagítottak (Ülő nő, 1919; Kalapos nő arcképe, 1920). Van valami önarcképjelleg is ezekben az arcmásokban, ahogy Gulácsynál is. Esetleg éppen nő viseli az elátkozott Farkas István-i arcot, valóban látnokian (Látnoknő, 1921). A szem mélyített, csontvázszerű árnyékait a Szomory Dezső arcképe (1921) teljesíti ki, a szemüveg és a vérvörös száj fekete üregével. Nem tudni, ismerhette-e Farkas James Ensor, a nagy belga expresszionista képeit, de ott látni viszont ezeket a pirosítóval rikítóra festett maszkákat, halálfejeket. Ismerte-e vagy sem, a motívum szervesen beépül az egybecsengések önálló rendszerébe. Vastagon ömlik el a pirosító Filadelfiai Vilma képmásán (1922), ablakba kitett két bábu bámul ránk a Férfi és nő az ablakban című képen (1938), nem tudjuk, kik és mik ők, és hogyan kerültek oda. Méregpiros a Gombák légyölő galócája (1928), a legtöbb festmény színvilága ellenben méregzöld, ennek sötétebb vagy világosabb változatában (Szép kilátás, 1930; Éjszakai jelenet, 1938). Mintha soha nem kelne fel a Nap ebben az eszkimó-színben, kihűlt volna a Föld, s a sétálók, kertben pihenők úri közönsége örök sötétségben dideregne. A déli város (1938) éjsötét olajkép. Az aranymetszés vonalainak metszőpontjában óra lebeg a szuroksötét levegőben, mutatói nincsenek, örök lett az éjszaka.
    Tengermélyi világ ez, mint a Tengerfenék (1928) című akvarellen, ahol medúzák nyitják ránk éjsötét, gonosz szemüket. Áttetsző, átlátszó állaguk rózsaszín fényekben izzik, vannak is, meg nincsenek is, mégis mérgeznek csípésükkel. Nagy, puha szirmú, rózsaszín virágok nyílnak egy áttetsző vázában, ami légiesen indokolatlanná teszi jelenlétüket a Virágok című festményen (1934). Ha valamiben hasonlítható Farkas Ensorhöz, akkor ez a tengeri-tengermélyi közeg az (és persze gondolhatunk a korai Mednyánszky kísértetvilágára). Medúzaszerű testetlenségbe olvadnak szét az alakok a vízfestményeken (Bánat, 1938). Elterülő világosbarna kontúr, földdarab az ember (Tavasz, 1936), másutt szélfútta avarként hevernek a földön a fekete ember-árnyak (Babonás délután, 1930).
    Egyáltalán, az alakok maradék valószerűsége is elenyészik ezeken az örökkévalóságba nyúló babonás délutánokon. Az arcnak már csak a körvonala marad meg, nincs szem, sem száj. Pedig a történés valamennyire még a mindennapokba kapaszkodó, sőt, azokban is titokzatos eseményekre utaló, noha valódi hátterét soha nem tudjuk meg (A levél, 1941; Azt mondta…, 1941; Történt valami?, 1943). Valójában senkinek nincs itt köze senkihez, bábjátékot látunk bábfigurákkal. Nem csupán az Idegen nő (1942) és az Idegen pár (1934) idegen a többieknek, de mindenki az mindenkinek. Kicsit egy másik belga, Delvaux álomszerűen suhanó kísértet-női is eszünkbe jutnak, vagy éppen Munch arctalan sikoltó alakjai, szintén az úri középosztályból. Ezek az úrhölgyek óriási esernyőt szorongatnak a kezükben fegyverként, s ha ők maguk nem is látszanak az örök félhomályban, hófehér kesztyűjük vagy túlméretezett csontos ujjaik világítanak. Egyáltalán, az ember mintegy belegörbed a tájba, hozzásimul egy fa hajlatához, újmódi görög mítosz részeseként maga is repkénnyé, éjszakává, görbületté lényegül (Szép kilátás, 1930; Este, 1931; Éjszakai jelenet, 1938). Ha az emberi alak meggörbült, ingó-bingó, szétolvadó szellemalak lett, valaminek össze kell tartania a képek világát, valami olyannak, ami szilárd és szálegyenes marad – ezek a festmények enyészpontjában vagy az aranymetszéspontban elhelyezett tornyok, „tragikusan” magányos épületek, templomok (Magyarországi emlék, 1928; Szép kilátás, 1930). Innen nemegyszer sugaras selyemként terül szét a föld, mint például az előbbi képen is.
    A festmények világába fura álomszerűséggel oda nem illő, megmagyarázatlan elemek tolakodnak. A Történt valami (1943) hátterében fantasztikusan emberiesült facsoport nyomul előre, mintegy az előtérbe lökve a tétova férfialakot. Mögötte, a fák rácsának takarásában fekete rájatömeg (?) tornyosul, ki tudja miféle baljós szurokfeketeség. Az Éjszakai jelenet (1938) egén fehér virágok-ázalagok nyílnak, a fák között sötét árnyak (denevérek, madarak?) suhannak. A Vörös asztal (1931) női kalapdísze lángként olvad az égbe, ezt ismétli oldalt egy ki tudja honnan odakerült puhatestű, ha nem éppen felhő. A kép szélén álló férfi megveti a lábát, ne essen el ebben a síkos-csuszamlós világban. Párálló füstöt ereget A szirakuzai bolond (1930) vulkánja. A Kertben (1937) suhogó lila zápor, lezúduló éjszaka, végítélet söpör végig sejtelmes, mednyánszkys csillanásokkal az ejtőző úri társaság békés délutánján, már ha annak nevezhetjük. Hogy nem az, a kerítés eget és földet elkülönítő szaggatott-nyugtalan vonala és a kertben heverők közé a középpontba állított, eldőlni készülő szobortalapzat is sugallja.
    A kibillenő kényes egyensúlyok játékában egy másik tépett elődre, Gulácsyra ismerünk. Farkas kerti jeleneteiben a legtöbbször eldőlni készül az asztal és a szék. Mindez kubista tömegformálásához is jól illik, ahol a dombok, a víz, az ég és az égitestek egymást metsző világkörökként, egy varázsgömb rétegeiként tárulnak egymás fölé (Napban álló, 1940). Ahogy az ég és a víz íve szivárványhidat formáz, úgy a földé is, levetve magáról lakóit (Úton 1938). A megvetemedett földön korzózók szorosan egymásba kapaszkodnak. Sok az anya és fia kettős, egyre öregebben (Fiatal részeg költő és az anyja, 1932; Vége, 1941). A szirakuzai bolond című képen szurokfekete tenger (pokolbugyor?) nyílik a szaggatott partszegély meredélyén, a kép középpontjában álló bolond megveti a lábát, mint oly sok férfialak, hogy le ne rántsa a mélység vákuumszívása.
    És aztán vége lett, beteljesült a látnoknő sötét látomása. A Párizsban élő Farkas István apja halálakor hazatért, hogy átvegye a Singer és Wolfner kiadóvállalatot. 1944-ben munkatáborba, innen Auschwitzba került. Így lett vége.

Béresi Csilla