A merő véletlenek játéka alakította úgy, hogy Indiában, a Gujarat államban levő Ahmedabad városban éppen január közepétől voltam hivatalos egy emberi jogi szervezetet meglátogatni, így ezt követően időben sem okozott problémát, hogy a BOCS Alapítványt képviseljem egy nemzetközi zöld konferencián.
Indiában az ember hamar hozzászokik, hogy sorozatosan pozitív és negatív meglepetések érik, az aznapi, legelső meglepi az volt, hogy a két budapestnyi nagyvárosban a konferencia színhelye éppen a szomszéd utcában volt. De, hogy még ez se kerüljön sok fáradságba az ottani téli nagy melegben, barátommal, Zsolttal, levágtuk az utat, a hátsó bejárat felől közelítettük meg a terepet. Ha a külső kapukat és a kerítést nem látom, azt hittem volna, hogy egy őserdőbe kerültem: az utca nyüzsgéséhez, szemétdombjaihoz és népes állatkertjéhez képest ez újra egy másik világ! A hatalmas páfrányok, egzotikus fák, az elképesztő arborétum, az itthon megszokottól eltérő dallamokat csivitelő madarak, káprázatos színekben „páváskodó” pávák mind azt sejtették, eltévedtünk, ez nem lehet egy kilencszáz fős konferenciának helyet adó terület. Habár azzal tisztában voltam, hogy a házigazda CEE (Környezeti Nevelés Központ, Centre for Environmental Education) nagyon gazdag háttérbázissal rendelkezik, soha nem gondoltam volna, hogy indiai viszonylatokban ennek ilyen ordító különbséget jelentő vetülete lehet.
Tízperces kirándulásunk után belefutunk ottlétem céljába: „Education for Sustainable Future” (Képzés a fenntartható jövőért) transzparens jelzi, hogy jó helyen járunk. Az első benyomások gyors számbavétele után az egyenleg a következő: nagyon tiszta, nagyon kulturált környezet – még az európai zöldek is biztos megirigyelnék –, nagyon jó tervezésű kőházak, melyek automatikusan sugallják a falaik között folyó munka minőségét, és az utca népéhez nem hasonlítható, kulturált sokaság: a nők száriban, a férfiak elég vegyes, de jó benyomást keltő viseletben. Bár ez egy nemzetközi konferencia, mégis a résztvevők túlnyomórészt indiaiak, csak kevés magamfajta fehérrel és néhány kínaival, afrikaival találkozom. Erősen elképedünk, amikor Zsolttól kérdezek valamit, és a hátam mögött egy srác válaszol magyarul! Jól hallottuk, ő is magyar, Romániából. Röviden megismerkedünk, aztán a Magyarországtól távolabb élők felé fordulunk, nagy terepet kell még bemérnünk.
Ottlétem alatt nem sikerült megszoknom, hogy ez is India, minden annyira kézben tartottnak, jól megszervezettnek, első osztályúan működőnek bizonyult. A fő előadásoknak helyet adó platz felett kifeszülő kék ponyva hűsítő színhatást kölcsönöz a hallgatóságnak. A környező épületek maximálisan kiszolgálják a műhelymunka igényeit, míg az alagsorban a különböző indiai zöldek mutatkoznak be „portékáikat kiterítve”. A hatalmas udvarban bolyongva szőnyegen lépdelsz: az utakat zsákszerű anyaggal fedték be. Itt mindenféle kiállítást megtekinthetsz: napelemes autó, rizs- és magkiállítás, földrengés és árvíz sújtotta területeken működő zöld-rehabilitációs programok, és még hosszan sorolhatnám.
Közben megtudom, hogy a házigazda szervezetnek (CEE) harminc irodája és kétszázötven alkalmazottja van India-szerte. „Belefutok” egyikükbe és kifaggatom. Tanítási segédanyagokat, érdekes „zöld” társasjátékokat mutat, melyeket iskolákban használnak és terjesztenek. Sokkoló adatokat tudok meg részben tőle, részben az előadásokból: 2050-re a világ lakossága várhatóan eléri a kilencmilliárdot, s a növekedés a harmadik világban fog bekövetkezni. Ez mérhetetlen terheket ró a természeti erőforrásokra, a biodiverzitásra és az ökológiai egyensúlyra. Meg kell vizsgálnunk, hogyan használjuk az erőforrásainkat, hogyan segítsük elő a fenntartható fogyasztást. A világ népességének a fele húsz éven aluli, és a fiatalok kilencven százaléka a fejlődő világban él, tehát a közeljövő globális gazdasága az ő kezükben van. Riportalanyom célcsoportja az iskolákon kívül a városi fiatalság, akiknek a médiainformációk és internet-hozzáférés valamennyire biztosított.
Elbúcsúzom, a virtuális falu felé veszem az utamat. A hihetetlenül jópofa, kis kerek szalmatetős sárkunyhó, melynek falára apró kis tükrök vannak rányomva, szinte csalogatja befelé a számítógépet, netet használni szándékozókat. Leszólítok egy másik fiatal srácot, nem minden érdek nélkül: gitár van nála. Amíg Zsolt elkéri és kipróbálja, én hamar kontaktust teremtek: Delhiből jöttek, a legkülönbözőbb „zöld” kérdésekkel foglalkoznak a hulladékkezeléstől elkezdve a AIDS-ig. Utcai előadásokat és színdarabokat is tartanak, melyeknek lényege a „public awareness” (tudatosság felkeltése), és a konferencia után Delhiben mindjárt meg is nézhetünk egyet – invitálnak. Különben nagyon szívesen eljönnének Magyarországra is, vagy legalább szívesen kapcsolatba lépnének itteni zöldekkel…
Ez után én magam is interjú-alannyá válok: a helyi televízió faggat: honnan vagyok, hogy kerültem oda, mi a véleményem erről a nagyszabású szemináriumról és a kiállításokról…
A konferenciát az indiai környezetvédelmi miniszter nyitotta meg, és az őt követő előadók sem kisebb személyek, mint egy ausztráliai egyetemi professzor vagy az UNESCO Ázsia Képzés megbízottja. Az előadók nemzetisége igen tarka: különféle európai, afrikai és ázsiai országokból származnak. Délutánonként műhelymunka folyik húsz csoportban a legkülönfélébb témákban, mint pl. „Nevelés az óceánok megvédésére”, „Részvétel a fenntartható hulladékkezelésben”, „Ötletek a cselekvésre” vagy a „Média bevonása a fenntarthatóságra való nevelésbe”. Több helyre bekopogtatok, de így sajnos sehol sem vagyok ott igazán. Azonban, ha elmélyedni nincs is lehetőségem, átfogóbb képet kapok.
2005–2014. az ENSZ „Fenntartható fejlődésre nevelésének évtizede”. Igazán komoly törekvésekkel és mélyen elkötelezett, céltudatos „zöldekkel” találkoztam Indiában, a világ egyik elmaradott részének tekintett helyen. Ezek után még kíváncsibb vagyok: a Nyugat milyen fejlesztési koreográfiával fog előrukkolni, miután bebizonyosodott, hogy sok szempontból nem járható, nem követhető az Első Világ fejlődési mintája.