Isabel Allende

Két szó

    Belisa Crepuscolariónak hívták, de nem azért, mert ez a név szerepelt a keresztlevelén, sőt nem is az anyja adta neki, hanem ő maga volt, aki addig keresgélt, míg rátalált és magára öltötte. Munkája abból állt, hogy szavakat adott el. Járta az országot, a magasan fekvő, hideg helyektől egész a meleg tengerpartokig, vásárokon és piacokon vert tábort, négy cölöpre vászonponyvát feszített, hogy ez alatt találjon védelmet a naptól és az esőtől, s így várta vendégeit. Nem kellett hirdetnie az áruját, hiszen már annyit járkált az országban, hogy mindenki ismerte. Voltak, akik már várták, évről évre, és mikor megjelent a faluban, batyujával a hóna alatt, sorba álltak a sátra előtt. Tisztességes árakkal dolgozott. Öt centavóért adta a fejből mondott verseket, hétért megjavította az álmokat, kilencért szerelmes leveleket írt, tizenkettőért sértéseket talált ki kiengesztelhetetlen ellenségek számára. Meséket is árult, de ezek nem fantáziája szüleményei voltak, hanem hosszú igaz történetek, amiket folyékonyan mesélt, anélkül hogy bármit is kihagyott volna. Így vitte a híreket egyik faluból a másikba. Az emberek fizettek neki, hogy bővítse ki a híreket egy-két sorral: gyermek született, meghalt valaki, leégett a termés. Mindenütt egy kis tömeg gyűlt köré, mikor beszélni kezdett, hiszen így mindenki értesülhetett mások életéről, távoli rokonaikról hallhattak hírt, vagy éppen a Polgárháború részleteiről. Aki ötven centavó értékben vásárolt tőle, ajándékba kapott egy titkos szót, ami elriasztotta a búskomorságot. Természetesen nem ugyanazt a szót kapta mindenki, az becsapás lett volna. Mindenkinek saját szava volt, és biztos lehetett benne, hogy azt senki más nem használja széles e világon, sőt azon kívül sem.
    A család, amelyben Belisa Crepuscolario született, olyan szegény volt, hogy még nevük sem volt a gyermekeik számára. A világ legbarátságtalanabb helyén született és nőtt fel, ott, ahol bizonyos években a sok eső lavinává duzzad és magával sodor mindent, máskor pedig egy csepp sem esik, a nap akkorára nő, hogy elfoglalja az egész látóhatárt, kihalt sivataggá változtatva a világot. Tizenkét éves koráig semmi más elfoglaltsága nem volt, mint felülkerekedni az éhségen és a nehézségeken. Egy végtelen szárazság következtében négy kis testvérét kellett eltemetnie, és mikor rájött, hogy most rajta a sor, úgy döntött, hogy nekivág a sivatagnak, a tenger irányába, hátha így sikerül kicseleznie a halált. A föld száraz volt, hatalmas repedésekkel, itt-ott kövek, kővé vált fák és tüskés bokrok, a melegtől kifehéredett állati csontvázak. Időről időre összetalálkozott családokkal, akik, csakúgy, mint ő, dél felé igyekeztek, a víz délibábját követve. Néhányan, mikor útra keltek, vállukon vagy kis kocsikon próbálták magukkal vinni vagyonukat, de miután így alig bírtak mozogni, már rövid idő után el kellett hogy hagyják dolgaikat. Nehezen vonszolták magukat, bőrük olyan lett, mint a gyíké, szemük égett a visszatükröződő fénytől. Belisa menet közben üdvözölte őket, de nem állt meg, nem pazarolhatta erejét szánalomra. Sokan kidőltek útközben, de ő makacsul folytatta útját a poklon keresztül, és végül eljutott az első forrásokig, melyekből kicsiny, szinte láthatatlan sugárban csordogált a víz, táplálva így a környék ritkás növényzetét, s melyek aztán erekké vagy patakokká duzzadtak.
    Belisa Crepuscolario megmenekült, és merő véletlenségből rátalált az írásra. Amikor egy tenger közeli faluhoz ért, a szél egy újságpapírt sodort a lábaihoz. Felvette a sárga, szakadozott papírt, és hosszan nézegette, de nem sikerült kitalálnia, hogy mire való. Kíváncsisága legyőzte a félelmét, és odament egy emberhez, aki ugyanabban a zavaros pocsolyában csutakolta a lovát, ahol ő azelőtt szomját csillapította.
    – Mi ez? – kérdezte.
    – Az újság sportoldala – válaszolta a férfi anélkül, hogy meglepődött volna a lány tudatlanságán.
    A válasz ámulatba ejtette a lányt, de nem akart szemtelennek látszani, így csak arra szorítkozott, hogy megfejtse a papírra rajzolt légylábak jelentését.
    – Ezek szavak, lányom. Azt mondják itt, hogy Fulgencio Barba kiütötte a Néger Tiznaót a harmadik menetben.
    Ezen a napon Belisa Crepuscolario megtudta, hogy a szavak maguktól gördülnek, nincs gazdájuk, és hogy bárki, aki egy kicsit is ügyes, birtokba veheti őket, hogy kereskedjen velük. Számba vette a lehetőségeket, és arra jutott, hogy azon kívül, hogy örömlánynak áll, vagy hogy a gazdagok konyháján végzi szolgálóként, kevés munka van, amit el tudna látni. Szavakkal kereskedni tisztességes dolognak látszott. Ettől a perctől kezdve ezt a mesterséget űzte, és sohasem érdekelte más. Kezdetben úgy kínálta portékáját, hogy nem is gyanította, a szavakat máshová is le lehet írni, nemcsak újságba. Mikor rájött, latolgatni kezdte az üzlet kínálta távlatokat, megtakarított pénzéből húsz pesót fizetett egy papnak, hogy megtanítsa írni és olvasni, és a maradék hármon pedig vett egy szótárt. Végiglapozta A-tól Z-ig, aztán bedobta a tengerbe, nem állt szándékában ügyfeleit előre csomagolt szavakkal becsapni.

    Évekkel később, egy augusztusi délelőtt Belisa Crepuscolario egy tér közepén ült a ponyvája alatt, és érveket adott el egy öregúrnak, aki immár tizenhét éve kérvényezte a nyugdíját. Körülötte a heti piac zajlott hatalmas zsivajjal. Hamarosan lódobogás és kiáltások hallatszottak, Belisa felemelte tekintetét az írásról, először csak a porfelhőt látta, csak aztán a csapat lovast. Az Ezredes emberei voltak, a Mulatt vezette őket, akit mindenki ismert a vidéken, híres volt kése gyorsaságáról és a vezér iránti hűségéről. Mindketten, az Ezredes és a Mulatt, a Polgárháborúnak szentelték életüket, nevük örökre összeforrt a felfordulással és a sorscsapással. A harcosok rendetlen nyájként törtek be a faluba, hatalmas zajjal, izzadságtól csuromvizesen, útjukat rettentő hurrikán kísérte. Repülve menekültek a tyúkok, fejvesztve rohantak a kutyák, futottak az asszonyok is gyermekeikkel, és egy lélek sem maradt a téren Belisa Crepuscolariót kivéve, aki még sohase látta a Mulattot, azért is találta különösnek, hogy a férfi feléje tart.
    – Éppen téged kereslek – kiáltotta, rámutatva összetekert ostorával, és még mielőtt kimondta volna, két embere rávetette magát a lányra, felborítva a sátrat, összetörve a tintatartót. Összekötözték kezét-lábát, és mint egy csomagot, keresztbe átvetették a Mulatt lovának farán, és elindultak vágtatva a dombok irányába.
    Órákkal később, mikor Belisa Crepuscolario már úgy érezte, hogy ütött az utolsó órája, szíve helyén a ló rázkódása miatt mintha csak homok lett volna, hirtelen megálltak, és négy erős kéz leemelte őt a földre. Megpróbált megállni a lábán és méltóságteljesen felemelni a fejét, de ereje elhagyta, összerogyott és mély álomba zuhant. Mikor jóval később felébredt, az éjszaka suttogását hallotta a mezőkön, de nem volt ideje, hogy megfejtse a hangok jelentését, mert mihelyt kinyitotta a szemét, a Mulatt türelmetlen pillantásával találkozott. Ott térdelt mellette.
    – Végre hogy felébredsz – mondta, és a lány felé nyújtotta a kulacsát, hogy igyon egy kis pálinkát, hogy visszatérjen belé az élet. Belisa szerette volna tudni a rossz bánásmód okát, és a férfi elmondta neki, hogy az Ezredesnek szüksége van a szolgálataira. Megengedte a lánynak, hogy megmossa az arcát, majd a tábor egyik távoli csücskébe vezette, ahol az ország legrettegettebb embere pihent, két fa közé kifeszített függőágyában. Nem lehetett látni az arcát a falevelek bizonytalan árnyékától és a hosszú banditaélet nyomaitól, de a lány úgy képzelte, hogy nagyon tiszteletparancsoló lehet, ha még hatalmas termetű segítője is oly alázatosan közeledett hozzá. Meglepte a férfi gyengéd hangja, mintha egy professzor szólt volna.
    – Te vagy, aki szavakkal kereskedik? – kérdezte.
    – Szolgálatodra – dadogta, szemeit meresztve a félhomályban, hogy jobban lássa.
    Az Ezredes felállt, és a Mulatt fáklyája rávilágított. A lány látta sötét bőrét, büszke ragadozószemeit, és abban a pillanatban megértette, hogy a világ legmagányosabb embere áll előtte.
    – Én akarok lenni az elnök – mondta a férfi.
    Belefáradt abba, hogy felesleges háborúkban vegyen részt, szerte az országban, és hogy olyan vereségeket szenvedjen, melyeket semmilyen kibúvókkal sem lehet győzelemmé változtatni. Hosszú évek óta a szabad ég alatt aludt, rovarok csípték, iguánákkal és kígyólevessel táplálkozott, de nem ezek a csekély kellemetlenségek okozták, hogy meg akarta változtatni sorsa folyását. Ami igazán zavarta, az a félelem volt az emberek szemében. Diadalívek alatt szeretett volna megérkezni a falvakba, színes zászlók és virágok közt, szerette volna, ha az emberek tapsolnak, ajándékba tojást és frissen sült kenyeret adnak neki. Torkig volt vele, hogy azt látja, az emberek menekülnek, az asszonyok elveszítik magzatukat félelmükben, mindenki reszket, ahol csak ő megfordul, ezért döntött úgy, hogy elnök lesz. A Mulatt azt javasolta, hogy menjenek el a fővárosba, törjenek be a Palotába és vegyék magukhoz a kormányzást, mint ahogy már oly sok más dolgot, anélkül hogy engedélyt kértek volna, de az Ezredes nem akart zsarnokká válni, abból már addig is volt jó pár azon a vidéken, és egyébként is, ily módon nem nyerte volna el az emberek szeretetét. Az volt a terve, hogy a nép fogja majd megválasztani a decemberi szavazáson.
    – Ezért úgy kell tudnom beszélni, mint egy elnökjelölt. Tudnál nekem szavakat adni a beszédemhez? – kérdezte az Ezredes Belisa Crepuscolariótól.
    Belisa már sokféle munkát elvállalt, de ilyet még soha, és kétségkívül és tagadhatatlanul ott motoszkált benne a félelem, hogy a Mulatt a szeme közé lőhet, vagy, ami még ennél is rosszabb lett volna, hogy az Ezredes sírva fakad. Másrészt viszont érezte, hogy segítenie kell, bőrét szívdobogtató forróság öntötte el, ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse a férfit, hogy végigsimítsa a kezével, hogy magához szorítsa.
    Egész éjjel és a következő nap nagy részében is Belisa Crepuscolario a gyűjteményében kutatott, hogy megtalálja az elnöki beszédhez illő szavakat. A Mulatt ott őrködött mellette, és le sem vette a szemét a lány erős vándorlábairól és szűzi melléről. Elvetette a durva szavakat, a túl dagályosokat, azokat, amiket kifakított a túl sok használat, amik valószínűtlen ígéreteket kínáltak, amikből hiányzott az igazság, a zavarosokat, így csak azok maradtak, amelyek képesnek látszottak hatni a férfiak gondolkodására és a nők érzéseire. Felhasználva a paptól húsz pesóért szerzett ismereteit, a beszédet egy lapra írta, s mikor készen lett, szólt a Mulattnak, hogy oldozza el a kötelet, amivel a bokáit egy fához kötötték. Újból az Ezredes elé vezették, és a lány, amint meglátta, ismét azt a szívdobogtató nyugtalanságot érezte, mint az első alkalommal. Odaadta a papírt és várt, míg a férfi megnézi az ujjai közé fogott lapot.
    – Mi a szar ez? – kérdezte végül.
    – Nem tudsz olvasni?
    – Amit én tudok csinálni, az a háború – válaszolt az Ezredes.
    A lány felolvasta a beszédet. Háromszor olvasta fel, hogy belevésődjön ügyfele emlékezetébe. Mikor befejezte, látta az izgalmat a hallgatóságként köré gyűlt férfiak arcán, és észrevette, hogy az Ezredes sárgás szemei csillognak a lelkesedéstől; biztos volt benne, hogy ezekkel a szavakkal az elnöki szék az övé lesz.
    – Ha a fiúknak háromszori meghallgatás után is tátva marad a szája, azt jelenti, hogy jó ez az izé – jegyezte meg a Mulatt.
    – Mennyivel tartozom a munkádért? – kérdezte a vezér.
    – Egy peso, Ezredes.
    – Nem drága – mondta a férfi, és kinyitotta az övéhez erősített erszényét, melyben az utolsó hadi zsákmány maradványait őrizte.
    – Sőt, jár még egy ajándék is, vagyis két titkos szó – mondta Belisa Crepuscolario.
    – Hogy is van ez?
    A lány elmagyarázta, hogy minden ötven centavo után, amit ügyfelei fizetnek, ajándékba jár egy kizárólagos szó. A vezér megvonta a vállát, a legkisebb érdeklődést sem mutatta az ajánlat iránt, de nem akart udvariatlan lenni a lánnyal, aki olyan jó szolgálatot tett neki. Belisa sietség nélkül közelebb ment a marhabőr zsámolyhoz, amin a férfi ült, hogy átadja neki az ajándékot. Az Ezredes megérezte a hegyi állatok szagát, ami a lányból áradt, a tűzvész melegét, amit öle sugárzott, hajszálai szörnyű susogását, leheletének gyógyfűillatát, midőn fülébe súgta az ajándékba járó két szót.
    – A te szavaid, Ezredes – mondta, és sarkon fordult. – Akkor használod őket, amikor csak akarod.
    A Mulatt elkísérte Belisát egészen az útig, s közben le sem vette könyörgő kóborkutya-szemeit a lányról, de mikor kinyújtotta a kezét, hogy megérintse, Belisa olyan szóözönt zúdított rá, ami letörte Mulatt vágyát, mert azt hitte, hogy valamiféle visszavonhatatlan átkot hall.
    Szeptemberben, októberben és novemberben az Ezredes annyiszor mondta el a beszédet, hogy ha az nem ragyogó és különösen tartós szavakból állt volna, a sok használat bizony hamuvá változtatja. Keresztül-kasul bejárta az országot, hogy meggyőzze az embereket, szavazzanak rá. Diadalmas légkörben érkezett a városokba, de megállt az olyan elfeledett falvakban is, ahol csak a szemétkupacok utaltak emberi jelenlétre. Miközben beszélt egy dobogóról a tér közepén, a Mulatt és emberei cukorkát osztogattak, és aranyszínű cukoröntettel az Ezredes nevét festették a falakra, de senki sem figyelt ezekre a fortélyokra, mert elkápráztatta őket a beszéd érthetősége és költői csillogása, amit átitatott az őrült vágy, hogy sikerüljön kijavítani a történelem hibáit. Az emberek, életük során először boldognak érezték magukat. Mikor a jelölt befejezte beszédét, csapatának tagjai pisztolyaikkal az égbe lőttek és petárdákat robbantottak, végül visszavonultak, de maguk mögött hagyták a remény illatát, ami még napokon át terjengett a levegőben, mint egy csodálatos üstökös emléke. Nem kellett hozzá sok idő, és az Ezredes lett a legnépszerűbb politikus. Soha nem látott jelenség volt ez a Polgárháborúból előtűnt ember, aki, bár teste telis-tele volt forradásokkal, úgy beszélt, mint egy doktor, és akinek a tekintélye futótűzként terjedt az ország területén, meghatottságot lopva a hazafiszívekbe. A sajtó is felfedezte. Messzi földről érkeztek az újságírók, hogy riportot készítsenek vele és elismételjék mondatait, ezáltal is nőtt követőinek és ellenségeinek száma.
    – Jól haladunk, Ezredes – mondta a Mulatt, mikor már tizenkét sikeres hét volt mögöttük.
    De az elnökjelölt nem figyelt rá. A titkos szavakat ismételgette most is, mint ahogy ez egyre inkább szokásává vált. Ezeket mondta, mikor elragadta a nosztalgia, ezeket mormolta álmában, lovaglás közben, ezekre gondolt, mielőtt belefogott volna híres beszédébe, és észrevette, hogy tévedései közben is ezeket ízlelgeti. Minden alkalommal, mikor ez a két szó eszébe jutott, felidézte magában Belisa Crepuscolario jelenlétét, érzékei összekuszálódtak, újra érezte a hegyi állatok szagát, a tűzvész melegét, a hajszálak susogását és a gyógyfű-leheletet, olyannyira, hogy végül úgy kezdett járkálni, mint egy holdkóros, és az emberei kezdték azt hinni, hogy előbb fog véget érni az élete, mint megkapná az elnöki széket.
    – Mi van veled, Ezredes? – kérdezgette tőle gyakran a Mulatt, míg egy nap a vezér nem bírta tovább, és bevallotta, hogy lelke gyötrelméért a két szó felelős, amik már egész zsigerei mélyéig hatoltak.
    – Mondd el nekem őket, hátha így elvesztik hatalmukat – kérte hű segítője.
    – Sosem fogom elmondani, az enyémek – válaszolta az Ezredes.
    Mikor belefáradt, hogy azt látja, vezére úgy sínylődik, mint egy halálraítélt, a Mulatt vállára vette puskáját és elindult megkeresni Belisa Crepuscolariót. Hosszan járt a nyomában, míg végre rátalált egy déli faluban, a szokásos ponyvája alatt ülve mesélte a hírek rózsafüzérjét. Odaállt elé szétvetett lábakkal, és rászegezte fegyverét.
    – Te velem jössz – parancsolta.
    A lány már várta a Mulattot. Fogta a tintatartóját, összehajtotta a sátorponyvát, nyakába kötötte sálját, és csendben felmászott a ló farára. Egész út alatt nem szóltak egymáshoz, mert a Mulatt vágya a lány iránt haraggá változott, és csak a félelem, amit Belisa nyelve keltett benne, akadályozta meg, hogy ostorával jól megverje. Azt sem volt hajlandó elmesélni, hogy az Ezredes az elbutulás útjára lépett, és hogy amire oly sok, csatában eltöltött év nem volt képes, azt elérte most egy fülébe suttogott varázslat. Három nap múlva értek a táborhoz, és a Mulatt azonnal az elnökjelölt elé vezette foglyát, keresztül az egész seregen.
    – Elhoztam neked ezt a boszorkányt, Ezredes, hogy visszaadd neki a szavait, és hogy ő visszaadja neked a férfiasságodat – mondta, és puskája csövét a lány tarkójához nyomta.
    Az Ezredes és Belisa Crepuscolario hosszan méregették egymást, tisztes távolságból.
    De az emberek már tudták, hogy vezérük sohasem tud megszabadulni az ördögi szavak bűvöletétől, mert mindenki láthatta, amint a férfi vad puma-szemei egy csapásra megszelídülnek, mikor a lány odalép elé és megfogja a kezét.

Matolcsi Balázs fordítása

Isabel Allende chilei író 1942-ben született Limában, Peruban. Leghíresebb regénye, a Kísértetház ma már a latin-amerikai irodalom klasszikusának számít, s Bille August rendezésében világsztárokat felvonultató, nagy sikerű film készült belőle.