Dede Éva

Nő, hölgy, lány, csaj

A nők megnevezése a mai magyar társkereső hirdetésekben

Ki szeret s párra nem találhat, / oly hontalan… (József Attila: Nagyon fáj)

    Az elrejtett nem. A nevezetes PISA-felmérés, amely főként azzal rémisztett meg bennünket, hogy a csatlakozó EU-s országok lakossága mennyire rossz szövegértésből, tartalmazott egy érdekes szöveget. A trópusi vidéken játszódó történet szereplője nagy esőzést és árvizet vészelt át egy házban. Az ablakból látta a vízben sodródó állatokat, majd az éjszaka közepén furcsa, félelmet keltő zajokat hallott kívülről. Nem nagyon mert kinézni, aztán fogta a puskát, az ajtóhoz ment, s a réseken keresztül egy tigrist látott meg, amely (aki) élelmet keresett. Mivel ebben a részletben lépett színre a másik szereplő (a tigris), a hiányos, alany nélküli mondatok félreértést okoztak volna, mikor, ki cselekedett, az ember vagy az állat, ezért került a szövegbe a nő szó, ekkor derült ki a lefordított szövegből, hogy a házban rekedt ember egy nő volt.
    Az a gyerek, aki a nemzetközi felmérésben angolul, franciául (indoeurópai nyelven) olvasta a szöveget, az első pillanattól kezdve tudta a she stb. személyes névmásból, hogy egy nő a cselekvő, míg a magyar gyerek a szöveg kétharmadánál jutott ehhez az ismerethez. Fordítási ügyetlenség, mondhatjuk, hiszen az első mondatban is elhangozhatott volna a nő, és akkor a magyar diák nem kerül hátrányba a külföldi diákokhoz képest.
    Az eset a nyelvek közötti különbségre is rávilágít, arra, hogy a nemek megnevezéséhez az egyes szám harmadik személyű névmás elég az indoeurópai nyelvekben, a magyarban viszont kell egy másik szó, mely ezt kifejezi.
    Még egy példát említünk: A hársfaágak csendes árnyán… című középkori vers, Vogelweide verse egy szerelmi együttlétet beszél el. Tanítványainkkal meghallgattunk egy hangfelvételt, melyen férfi színész adja elő ezt a verset. Az előadással semmi gond nincs, ám a megszólaló férfihang megtévesztő, mert a vers egy (fiatal) nő élményét szólaltatja meg:

Vigan futottam
ki a rétre,
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe!
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirul belé a szám.
S tréfás kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen…

(Babits Mihály fordítása)

    A várt rám, jött, megcsókolt, ágyat vetett állítmányok – a német eredeti szövegből egyértelműen kiderül az egyes szám harmadik személyű névmás alapján – férfira (!) vonatkoznak.
    A nem elrejtése – sok példa van rá – lehet manipuláció is. Az irodalomban is előfordul, hogy „elrejtik” a nemet, s ez a mód kiválóan alkalmas (különösen a nemeket nem jelölő nyelvekben) az azonos neműek érzelmi viszonyának érzékítésére.
    Sok esetben elég az embernek a neve a nem jelzésére, persze nem mindig. Az általunk nem ismert kultúra nevei nem igazítanak el azonnal. Ez történt, amikor egy vietnami filmről szerettünk volna valamit megtudni. Az internetes oldalon felsorolták a szereplőket, a film készítőit, s – szerencsére – minden név után zárójelben közölték, hogy férfi vagy nő az illető.
    Énképünkhöz hozzátartozik, hogy melyik nemhez soroljuk magunkat, mennyire része a gondolkodásunknak, világlátásunknak a nem. Egy gyermekekkel végzett vizsgálat azt mutatta, hogy a „Beszélj önmagadról!” kérdésre, mely a spontán énképet mérte föl, a gyermekek kilenc százaléka említette valamilyen formában a nemét. Azt is megfigyelték, hogy a nagyobb gyerekek, a serdülők nagyobb számban utaltak rá. A kutatók megállapítása szerint a nem „mérsékelten hangsúlyos tulajdonságnak bizonyult” (McGuire, 1984, 166.).

    Szavak szexvizsgálata. A magyar nyelvtan tehát nem tükrözi a nemet, éppen ezért a nemi különbségeket szókészlettani eszközökkel ragadjuk meg – ha szükséges. A foglalkozásnevek esetében korábban alig volt szükség a nő megjelölésére, lévén, hogy a nők nem végezték azokat a munkákat. Azután egyre több foglalkozási ágban bukkantak fel a nők, s így szaporodni kezdtek a női megnevezések is: doktornő, főnöknő, orvosnő, gondnoknő, igazgatónő, művésznő, tanárnő, tanítónő, rendőrnő, postásnő.
    Megfigyelhető a női foglalkozásnevek „férfiasítása” is: az óvónők mellett felbukkannak az óvóbácsik, az ápolónők mellett az ápolóférfiak (tréfásan bajszos nővér, Peti nővér). A manöken eredetileg nő, de a nyelvek közötti vándorlásban elvesztette nemét, Magyarországon nő mellett férfi is lehet manöken, bár a manökensrác sem ritka – nem honosodott meg a mulatságosan hangzó próbaleány és próbafiú (Holczer, 1990).

    A nő a nyelvben. A nyelvekben a nemeket párba rendeződve is megnevezhetjük: nő – férfi; csaj – srác; lány – fiú; hölgy – úr. Ezek a párok stílusértéküket tekintve is összetartoznak, s egy jól működő rendszert alkotnak.
    A továbbiakban a nőkre vonatkozó szavak használatával foglalkozunk, először általánosságban, majd azt vizsgáljuk, hogy a társkereső hirdetésekben a nők hogyan nevezik meg önmagukat, illetve a társ megnevezése összhangban van-e a már említett rendszerrel.
    A nő a legáltalánosabb, leggyakoribb megnevezés – a biológiai nem és az életkor kifejezésére, a lány vagy asszony ezeken túl a családi állapotra is utal (nem férjezett, hajadon – férjezett). Ehhez a két szóhoz képest a hölgy választékos és szintén gyakori. A csaj odavetett, bizalmas stílusú, az 1972-ben kiadott Magyar értelmező kéziszótár még argónak minősíti, erről a módosított, új kiadás 2003-ban ezt írja: „… szűkítettük az argó kategóriáját. Az ÉKsz.-ban ekként megjelöltek tekintélyes része ugyanis inkább a bizalmas nyelvhasználat eleme – a gyakoriságát tekintve is” (ÉKsz2, XVI.). A csaj a jelentés alapján ’lány’, ill. ’nő’, vagyis az életkori jelentése általánosabb, mint a hölgyé. Az asszony első jelentésben a családi állapotot fejezi ki, más jelentésben ’felnőtt nő’, tehát az életkorra utal.
    Természetesen ezek alapkategóriák, a nyelvhasználat ennél változatosabban nevezi meg a nőket. Számtalan rokon értelmű szót gyűjtöttek össze a szlengszótárakban, a diáknyelvi szótárakban, s ezt a szókészletet többféle szempont szerint csoportosíthatjuk:
    (a) életkorra utalók (kislány, bakfis, nő, asszony, nagymama),
    (b) a társadalmi helyzetre vonatkozók (úriasszony, vászoncseléd),
    (c) a stílusérték alapján (úrhölgy, dáma – pipi, bige),
    (d) a nőkhöz való viszonyulás alapján (boszorkány, szépasszony) stb.
    Gyakoriságukat tekintve a Magyar Nemzeti Szövegtár (MNSz.) adatai alapján is megállapíthatjuk, hogy a nőkre vonatkozó szavak nem egyformán fordulnak elő a különböző nyelvi rétegekben. A lány pl. a személyes nyelvhasználatban a csajjal „vetélkedik”, a csaj egyáltalán nem található meg a hivatalos szövegekben, a hölgy közel azonos mennyiségben van a sajtó, a szépirodalmi és a hivatalos alkorpuszban, s ez utóbbiban kétszer gyakoribb a nő szónál.

    Nők – apróban. A lakossági apróhirdetés olyan „kisműfaj”, amely a tájékoztatást, a társkereső hirdetés a kapcsolatkeresést szolgálja, emellett cselekvésre való felszólítás is. Az alkotójától tömörséget kíván (anyagi érdeke is a hirdetés feladójának), főleg az sms-ben feladott hirdetésekben van terjedelmi korlát. A hirdetés gyakran sémákra épül: a szövegíró sok hasonló szöveg alapján készíti el a magáét, vagy a hirdetésfelvevő segítségével írja meg. Ezért nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy ki az alkotó, hogy a minták mennyire befolyásolják a szöveget. Figyelemfelkeltés céljából az egyéni szövegalkotás is előfordul. Az apróhirdetésekkel korábban már foglalkoztak folklorisztikai, szövegtani szempontból (Fejős, 1981 és Tóthné Litovkina–Nagy J., 1996), most azonban más szempontokra helyeztük a hangsúlyt.1
    Van egy olyan műfaj az apróhirdetéseken belül, amelyben a nem megnevezése igen fontos: a társkereső hirdetésekben. A hirdetőújságok a beküldött hirdetéseket csoportosítják, hogy megkönnyítsék a tájékozódást a szövegek között – akár nyomtatott, akár internetes formában közlik a hirdetéseket. A korábban megnevezett kategóriák közül a csoportosítást a hölgy – úr szavakkal nevezik meg négyféle variációban: hölgy keres urat, úr keres hölgyet, hölgy keres hölgyet, úr keres urat (pl. Expressz, www.piroslampa.hu). A választékos megnevezés itt a szerkesztésben érvényesül.
    Más források társat, illetve társnőt (esetleg kimondottan szexpartnert) keresnek.
    A hirdetési szöveg sémájához tartozik az életkor, a külső (testsúly és magasság) jellemzése, melyeket számsorozattal adnak meg, pl. 52/162/58. Ebből a magasság egyértelmű, a két szélső szám a kor és a súly, az egyértelműség kedvéért hozzá szokták tenni az éves vagy a kg szót.2 Bár a hirdetés feladásakor az alrovatot is meg kell jelölni, a nem megnevezése gyakori eleme a szövegeknek.
    A szövegalkotókról azt feltételezhetjük, hogy a hirdetésben szereplő adatok egyben a fő változók is: tehát a nem, életkor, iskolai végzettség valódiságát elfogadjuk. A hirdetés szándéka változatos, a házastársi kapcsolatoktól a baráti, illetve alkalmi szexkapcsolatig terjed. Az viszont közös mindegyikben, hogy a feladó önmagát reklámozza, olyan pozitív képet sugall magáról, amely az „eladhatóságát” fokozza, feltételezhető, hogy a nő szinonimái közül a kedvezőbbek találhatók meg a hirdetésekben. A hirdetés is fölfogható az énkép megfogalmazásának, a rövid terjedelme, a megírás viszonylag rövid ideje a spontán énkép helyzetére emlékeztet, egyben énbemutatás, de „arcvédelem” is.

    A hirdető nő. Különböző forrásokból gyűjtöttünk anyagot a nő megnevezésére. Egyrészt egy konszolidált női laphoz beküldött hirdetéseket, majd az ugyanebben a lapban megjelenő sms-hirdetéseket, másrészt internetes társkereső szövegekből és egy hirdetési újság társkereső rovatából. A különböző források befolyásolhatják a megfogalmazás stílusát, ugyanis a hagyományos értékeket képviselő hetilaphoz stílusban alkalmazkodhatnak a hirdetők, a hirdetési újságnak viszont nem biztos, hogy van ilyen szerepe. Az anyaggyűjtés a kutatás szempontjából etikai normákat nem sért, hiszen ezek a szövegek a nyilvánosság számára készültek (megjelentek a sajtóban vagy az interneten), és az időbeli összehasonlításra is mód nyílik azzal, hogy a korábbi évtizedek apróhirdetéseivel összevethetőek.
    Száz hirdetésszövegben a megnevezés a következőképpen alakult: nem használt semmilyen saját nemre való utalást 13%, ennek az lehet a magyarázata, hogy a hirdetést eleve alcsoportba küldik az emberek, ezért takarékoskodnak a szóval. A többiben (87%) a három leggyakoribb megnevezés a lány, a nő és a hölgy (13%, 25%, 23%, a teljes minta 61%-a), ez a várt eredményt hozta, vagyis a stilisztikai értékét tekintve a semleges és a választékos szót használták a legtöbben. A szóhasználat abban is érdekes, hogy milyen életkorú hirdető nők melyik megnevezést használták.
    A lány 20–35 évig (átlag 27 év, szórás 5,61) fordult elő. Lehet, hogy a 27 év körüli átlagot valaki magasnak tartja a lány használatához, de ha a családi állapot jelölését is figyelembe vesszük, akkor érthetővé, elfogadhatóvá válik ez az önjellemzés. A nőre, illetve a hölgyre való váltás 30 év körül következik be, itt van átfedés a két korosztályi megnevezés között. Szinte azonos eredményeket kaptam a nő és a hölgy használatában (30–66 évesig, átlag 44 év, szórás 8,47, ill. 9,01) a teljes mintában; a használat finomabb részleteinek elemzéséhez nagyobb méretű minta kell.
    Fölvetődik kérdésként, hogy milyen típusú hirdetésekben melyik a gyakoribb – főleg a hirdetés céljára gondolva. A (házas)társkeresés céljából feladott hirdetések között a nő összes előfordulása itt található, a hölgy viszont nagyjából fele-fele arányban a szexpartner-hirdetésekkel osztozott. Ennek a magyarázatára a hölgy szó egyéb használatával is felelhetünk kicsit később.
    A nők önmaguk megnevezésére egy-két esetben a keresztnevüket adták meg, szórványos volt a foglalkozás (jogásznő, tanárnő), a szexis tulajdonságok hangsúlyozása (boszorkány, boszi, szöszi, vadászbombázó, gésalány, cicababa), de a családi állapot is (özvegyasszony). A csaj(szi) ebben a gyűjteményben csak kétszer szerepelt, ezt a bizalmas, szleng megnevezést talán nem találták kellően pozitív énbemutatásnak, mint a többit. (Megjegyzem, hogy az egyik, kifejezetten fiatal nőknek szóló folyóirat következetesen csajnak, csajszinak említi magukat.)
    Arra a kérdésre, hogy a felvázolt, jól áttekinthető rendszer felismerhető-e a hirdetésekben, az adatokból azt válaszolhatjuk, hogy az élő nyelvi használat során nem nagyon érvényesül a rendszer. Nő keres férfit 13%-ban, hölgy urat 9%-ban, a többi eset nagy keveredést mutat. Néhány változat: lány keres férfit 5 alkalommal (ezek a hirdetők az átlagéletkor – 27 év – felettiek voltak), hölgy férfit 4-szer.

    Hölgy. A hölgy szó használatáról egy kicsit bővebben is érdemes szólni. Udvarias, választékos nyelvhasználatban teljesen természetes, pl. nyilvános közegben megszólításként, azonkívül rámutató megnevezésként (Nyelvművelő kézikönyv I. 1980, 636.) is él. Énbemutatásként szintén választékos; előkelőséget, finomságot sugall. A szexhirdetésekben a hölgy viszont a diszkréciót, a különleges kalandot ígéri, így emeli meg a nagyon prózai, néha pénzért nyújtott szolgáltatást és az ilyen munkát vállaló nőket.
    A nyelvművelő írásokban fölvetik a hölgy szó használatának változását, s ahhoz, hogy ezt más forrásból is alátámasszam, a hirdetésszövegek mellé egy véletlenszerűen kiválasztott 50 mondatos mintát hozzátettünk az MNsz. gyűjteményéből. Az 50 mondatból 41 pozitív tartalmú volt, hivatalos, tiszteletteljes említés, a szó eredeti jelentéséhez igazodó volt 7 mondat (14%), életkorhoz illő vagy megszólítás stb. A többi mondat a sajtó nyelvhasználatából volt, s az újságírónak az az attitűdje szólalt meg belőle, hogy a nők rendkívüli teljesítményét elismerte, 11 mondat (22%) sportolók eredményeit emlegette (pl. a hölgyek versenye) – erre hivatkozik Zimányi Árpád (2000) is. Ebből az alapállásból érthető a rendőr hölgy, ügyintéző hölgy is, amelyben már nem értek egyet az elmarasztaló véleménnyel: „Tehát nem annyira a megkülönböztetett udvariasság vagy választékosság igénye hozza magával a hölgy említő forma gyakoribbá válását, hanem a kevésbé megfelelőnek érzett nő tudatos kerülése” (Zimányi, 2000).
    Az 50 mondatos mintából 9 mondat (18%) az előzőekkel homlokegyenest ellenkező volt: bűnözők eufemisztikus megnevezésére szolgált, főleg prostituáltak tetteinek leírásában. Ugyanezt az eufemizmust, körülírást érezzük a hirdetésszövegek megfogalmazásában is.

    Egyéb nyelvi jelenségek az „apróban”. Néhány, a témától kicsit távolabb lévő érdekességet említünk még. Az sms-ben feladott és az internetes hirdetések jó részében a közvetlen kapcsolatfelvétel is megjelent köszönés, üdvözlés és a tegező alakok formájában. Az egyes szám második személyű fogalmazás a cselekvésre (telefonálásra, válaszadásra) való felszólítás, nemcsak tényszerű, személytelen tájékoztatás.
    A nők önmagukról alkotott képét jellemezni természetesen nem lehet csak a társkereső hirdetések alapján, de választott szempontunk egy átfogó vizsgálat kezdete lehet.
    Tanulmányunkban csak a nem kifejezését vizsgáltuk, nem tértünk ki arra, hogy milyen tulajdonságokat tesznek hozzá a nők, hogyan „adják el magukat”. A szövegalkotásbeli különbségek a társadalmi változásokra is utalhatnak, úgy érezzük, hogy a korábbi „feleséget keres”, „férjet keres”, „házasság céljából” kifejezések eltűnése összhangban van a mai magyarországi házasodási statisztikákkal. A nemek egymáshoz való viszonyáról úgy is képet kaphatunk, ha egy következő vizsgálatban a másik nem önjellemzését is hozzátesszük.

Irodalom
Expressz, 2005. ápr. 28.
Fejős Zoltán (1981) A házassági hirdetések: példa a mai folklór mindennapjaira. 53–65. In: Niedermüller Péter szerk.: Folklór és mindennapi élet. Budapest
Grétsy László–Kovalovszky Miklós szerk. (1980) Nyelvművelő kézikönyv. Akadémiai, Budapest
Holczer József (1990) Női posztok férfi módra. Édes Anyanyelvünk, XII. 3.
Magyar értelmező kéziszótár (2003) Akadémiai, Budapest, 2., átdolgozott kiadás (Éksz.)
Magyar Nemzeti Szövegtár (MNSz.)
McGuire, W. J. és McGuire, C. (1984) A spontán énkép alakulása az egyén különbözősége alapján. In: Hunyady György (szerk.) Szociálpszichológia. Gondolat, Budapest
Nők Lapja, 2005. jan. 5., 2005. márc. 16.
Tóthné Litovkina Anna–Nagy Janka Teodóra (1996) Aki keres, talál?! (Férfiak és nők apróban). Új Dunatáj I/3. 53-66.
www.piroslampa.hu
Zimányi Árpád (2000) Hölgyek és férfiak. Édes Anyanyelvünk, XXII. 5., 6.