Bauer Judit

Apu káromkodik

Ha baj volt, mindig káromkodtál.
Nálunk pedig mindig baj volt.
Hol a buszt késtük le, hiába loholtunk,
hol nehéz volt a bőrönd. Hol nem volt
hely a villamoson, pedig le akartál ülni,
hol túlzottan meleg volt, s nem tudtál
aludni, hol fájt a lúdtalpad, hol megütötted
a kisujjad, hol a forró húsleves égette meg
a szádat, hol elejtetted a poharat, mikor
mosogattál, hol a szatyor füle szakadt el
kezedben, hol a kulcsot kerested hiába,
hol a villanykörte roppant markodban össze,
mikor kicserélted volna, hol a kilazult
konnektort nem tudtad a falba gyömöszölni,
s közben vártad, csapjon meg az áram,
vigyen el az ördög, ám Isten nem volt
kegyes hozzád, a tárgyakat tovább lázította.
És sokszor volt úgy, hogy az okot se tudtuk,
csak toltad a biciklit, szitkozódtál.

Káromkodtál szüntelen, rettentő szavaid
habzó sósavként csapódtak a szád sarkára,
Istent szidtad, arra buzdítottad, a világot,
farkával gyalázza halálra. Toltad a biciklit, már
messziről láttalak, a játszótéren azt hazudtam,
nem tudom, ki vagy, ha dühöngve közeledtél,
átmentem az utca másik oldalára.

Pedig szép voltál, a legszebb az iskolai
tablón: déli filmszínész.

Sohasem mondtad meg, mi a baj,
mire a düh, fenyegetés, harag.
Néma voltál, sosem árulkodtál,
nem panaszkodtál, ha nem káromkodtál,
sose tudtuk meg, kiféle, miféle voltál.

Lámpaoltás

Ha eljő az éj, kértem, a lámpát hagyják égve,
pragmatikus anyám mindig mondogatta, spórolni
kell, a villany drága.

Zárt, fekete doboz, a szoba mintha csak erre várna.
A mókus és a kutya, hatalmas, vérszomjas vadállat
a faliszőnyegen, egymásba harap. A róka a sajt helyett
az egész hollót nyeli le. A falon függő hegedűtok
helyén akasztott ember libeg. A kisszékre terített kabát
csupa halál, néha megmozdul az ujja, a filodendron
nagy, kerek levele szárát megnyújtva ágyamhoz hajol.

Sovány fekete árny, néma nagymama, nesztelen lopózva,
ágyam szélére ül. Csontos, eres kezét homlokomra teszi,
szemét keresem, de arca sincs: fekete kendőben lyuk sötétlik.

Menekülök. Kint a homályos lépcsőházban az ajtónál
kucorogva várok. Hideg van. Aztán nyomom a csengőt
erősen az ajtón, csak belülről nyitható, nem ereszt
be senki. Nézem az ajtót, rajta a számot, a nevet,
most már sírva fakadok, itt én nem jártam sosem.