Zsemlye Ildikó tájszobrai

    Zsemlye Ildikó befejezvén főiskolai tanulmányait sorra nyerte a díjakat a különböző szobrászati kiállításokon, majd 2003-ban megkapta a fiatal művésznek ritkán odaítélt Munkácsy-díjat.
    Művészetét a kezdetektől a táj, annak motívumai inspirálták, hol élő anyagokkal – vízzel, földdel, fűvel, homokkal – megtöltött, vastálcákból konstruált installációkat készített, hol hosszú lábakra állított ligetes tájetűdöket épített, legutóbb pedig Bronztáj címmel elindította máig tartó, vonattal vagy Trabanttal kísért tájidézeteit. A művész fantáziáját egy másfajta tájkép ragadta meg – a mérnöki kezek formálta, mesterséges látvány, az autóutak, felüljárók, sínek, hidak szabdalta táj. Ezek a gazdagon tagolt, minden irányból másként elénk táruló, egyszerre ipari és természeti látképek jelennek meg Zsemlye szobrászatában. A vonat-motívum megjelenésével a természeti elem kiegészült egy ipartörténeti tárggyal, s ezzel, ha rejtve is, de megjelent az ember. Vékonyka zsiráflábakon egyensúlyozó, lezáratlan tájrészletein a semmiből a semmibe tartanak a rejtélyes vonatok és vagonok. Üres kísértetvonatok, vagy tele vannak emberekkel? Ha embereket szállítanak, vajon saját akaratukból utaznak, vagy viszik őket? Aggódás és félelem keríthetné hatalmába a nézőt, de a vonatok kicsinysége játékainkat idézi fel, elűzi a nyomasztó gondolatokat, érzéseket, mintha gyógyítóan hatna ránk a kicsinyített méret.
    Legújabb munkáin megjelent egy új motívum, a híd. A híd általában összekötő szerepben jelenik meg a gondolkodásunkban, völgy, szakadék, folyó fölött ível át, konkrét és átvitt értelemben is megkönnyíti az átjárást két dolog, két gondolat között. Zsemlye számára nem ez a fontos, nála a híd az út természetes része, a sín is könnyedén felfut a hídra. A híd látványa fogta meg a művészt, a hídélmény. Az a hídélmény, melyet csak viszonylag gyors mozgásban élvezhetünk. Ahogy a hídszerkezet vastraverzei elrohannak mellettünk, ahogy látóterünk szélére kerülve mögénk kerülnek, ahogy előttünk a perspektívától összeborulva állnak, s közeledvén feléjük hirtelen szétnyílnak és utat engednek. A városközeli tájak látványa leginkább akkor tárul elénk, amikor mozgásban vagyunk, autóban vagy vonaton ülünk. Legújabb szobraiban a művész a mozgás megragadására tesz kísérletet. Míg a Bronztáj-sorozat eddigi darabjain mintha megállt volna az idő, mintha minden vonat és a Trabant várakozásba révült volna, most a hidas plasztikáknál kifordult a rendezett világ. Mintha eddig felülnézetből, a távolságtartás méltóságával közeledett volna a szobrász a maga teremtette tájaihoz, most azonban elragadta az új élmény, mely úgy tűnik, változást hoz Zsemlye Ildikó művészetében.

Nagy T. Katalin