Ladányi-Túróczy Csilla

A papírnők és a Tükör Szelleme

(Részletek)

    3. fejezet
    Hüvilyke és Hunyulga feleruhát ad a papírnőkre

    Abban az időben történt mindez, mikor Hüvilyke és Hunyulga, Mogorvember és Hajrabló két unokája örömét lelte az öltöztetőbabákkal való játszadozásban, nem voltak majmocskáik, sem hosszú lábú, szőke, földön kívüli babáik, csak néhány fecni papírjuk, helyesebben kartonlapjuk. Hüvilyke volt az idősebb, a papírnők, régi ismerőseink csak Ultrahangúnak hívták, mert szokása volt fölmászni a rozoga létra tetejére és Mogorvember hangos biztatása közepette fülsüketítő lármát csapni, persze ultrahangon.

Ha felbong az ultrahang
a létra legtetején
a kilépő korlátján át
az egész város enyém
az énekem ultrahang,
ultratitkos, ultrabiztos
hullámhosszon égi gang,
nem halljátok, mégis zúg,
én se hallom, mégis búg,
égi gangon égi csőrű
sok agg néni összesúg,
nincsen nálam ultrahangúbb
unoka vagy dédunoka,
unalmas unokahúg.

    Tudta ám Hüvilyke, hogy minden érzékeny fülű lény hallását borzalmasan sérti az ultrahang, de sem ő, sem Mogorvember ki nem hagytak volna egyetlen vasárnapot sem e szertartás nélkül. Hunyulga, a hirtelenszőke kistestvér nagyon szeretett aludni, ám ő volt a Libapresszó ételkóstolója és főszakácsa is egyben: a presszóbéli látogatások rendre borzalmas hasfájással végződtek, de ez sem akadályozta meg Hajrabló Asszonyt abban, hogy folytassa a hagyományt. Ha Mogorvember nem volt otthon, még a kamrát is kinyitották, hogy onnan a legfurcsább, igen régi keltezésű konzerveket és befőttes üvegeket is kikeressék, amelyek nagyszerűen illettek a Libapresszó étlapjára. (Egy ilyen alkalommal került sor a rozsdás kard esetére is.)
    Most azonban arra vállalkozik a mese, jól figyeljetek ám oda, hátha a galambok itt-ott megszaggatták, hogy elbeszélje, mint esett a gyerekek papírnőkkel való találkozása, amely a kartonlányok életét oly gyökeresen megváltoztatta. Lilafej megnyilatkozásának délutánján történt, ismét vasárnap volt, és a két kislány alaposan elfáradt az olajos lábú asztal körüli észveszejtő kergetőzésben, amely miatt Mogorvember örökre kitiltotta őket a szoba szentséges légköréből, s míg Hajrabló Asszony rosszkedvű urát szolgálta ki, a két kislány bebújt a fürdőterembe. A kard miatt majdnem összetörött sámlira ültek, és szemtelenül tanulmányozták Lilafejet, aki szégyenszemre kopasz volt, mint nappal szinte mindig.
    – Ne labdázzunk vele? – kérdezte Hüvilyke.
    – Nem jó ez labdának, nem elég kerek – felelte Hunyulga.
    – Akkor töltsük meg vízzel a kádat, és úsztassuk meg benne.
    – Gondolod, hogy elmerül?
    – Kipróbáljuk!
    – Tegyünk bele sampont is, legyen jó habos a víz!
    – Nézd, itt van a hőmérőhal, az is ússzon egyet.
    Jött aztán a békasampon, a kacsasampon, mégpedig jó adag, mert Lilafej fürdővizének mindenképpen meg kellett adni a módját. Arra ügyet sem vetettek, hogy Lilafej szeme lángokat vet a haragtól, és Üvegkalandor vadul hadonászik a kardocskájával, egészen elmerültek a pancsolásban.

Lilafej a fürdőkádban,
fürdő, fürdő, fürdőkádban,
lilafej és lilanyak,
lilaorr, lilaajak,
lila szeme lilavak,
lilakopasz rémalak,
esténként, ha felriad,
öregasszony tar fejéről
egy hajzatot elragad,
úgy repül a vakablakon,
a sötéten, a tűzfalon
át a lila lenyakazott
lilanő,
hátha teste,
és ki róla őt lenyeste,
arra száll, arra halad,
ilyenkor a lilafejről
a hajzatot leemelni,
lecibálni nem szabad.

    Mondanunk sem kell, a papírnők életük legnagyobb rettegését állták ki, a nedvesség félelmetes közelségbe került hozzájuk. Annyira gyötrődtek, hogy inkább kiszaladtak a kád alól a lavór mellé, amely még nagyjából száraznak látszott.
    – Hol lehet az a hátúszónő? – mondta akkor Hunyulga.
    – Itt szokott lenni valahol, a kád szélén.
    – De lehet, hogy nagyapa elrakta a kamrába.
    – Gondolod, miért rakta volna el?
    – Nem szereti a fekete hajú nőket.
    – A hátúszónőnek fürdősapka van a fején.
    – De látszik, hogy fekete hajú.
    – Te be mersz menni még egyszer a kamrába?
    – Inkább nem, most, hogy a nagyapa úgy megkergetett, jobb, ha nyugton maradunk.
    – Nagyi se fog örülni, mert megúsztattuk ezt a bábut…
    – Á, észre se veszi. Visszatesszük a polcra.
    – Teleszívta magát vízzel.
    – Na jó, de mire észreveszi, már nem leszünk itt.
    – Akkor tegyük vissza a polcra.
    A papírnők egészen a lavór mögé simultak és csak gyűrögették szomszédjuk kezét. Hunyulga azonban megpillantotta őket.
    – Nézd, mi van ott! Egy sor papírnő. Ezeket te vágtad ki?
    Hüvilyke a mosdókagylóba tette Lilafejet, és az egyik szélső papírnő fejét fogva felemelte a sort a lavór mellől.
    – Nem, dehogyis. Ilyen nagy papírnőkhöz nincs is karton, fogalmam sincs, hogy kerültek ide.
    – Fel kéne őket öltöztetni kivágós ruhába. Fogalmam sincs, hol vannak az öltöztetőnők, inkább rajzoljunk nekik új ruhát.
    Mindjárt meg is ragadták a papírnőket, rohantak a konyhába, de a lehető legnagyobb ívben elkerülve a nagykabátfogast, amely félelmetes tömegével fenyegette az előszobában megfordulókat, Hunyulga tudta, hogy test nélküli kezek rejtőznek benne, amelyeket valaki egykor elfelejtett kihúzni a kabátujjakból, a kalaptartót pedig még a létra tetejéről sem lehetett elérni, ezért azt tartották róla, hogy egyszerűen lenyeli a feldobott sapkákat, kesztyűket és rozoga esernyőket.

Félelmetes égzengzetes
naftalinos nagykabátok,
egymást döntve és dőlöngve
a fogason lógtok, láttok,
fekete rossz szőrmebunda,
kibolyhodott szőtt kabát,
színházjáró gumiköpeny,
usánka és kucsmagát,
kesztyűk félig elhagyottan,
sálak, kendők – szakad ottan
szakadozik a szövet,
pirul a bőr, az övet
senki fel nem övezi,
sárga falra szögezi,
a svájcisapka nem tudja,
ki a kalaptartó foglya,
s mi van a kabáthalom
alatt, között, ujjakon
belül. Bélés színvakon?
Az álom s az alkalom.

    A konyhában Hajrabló csapott zajt az edényekkel, az asztalon azonban úgyis ott tornyosult egy rakás papír, és a félig kiszáradt filctollkészletet is megtalálták a gyerekek, bár utáltak vele rajzolni, más épp nem volt kéznél. Leültek a sárga sámlikra, amelyekről nem lógott le a lábuk, és a konyha szalonná átalakított részén nekiláttak a ruharajzolásnak.
    A papírnők dideregtek, nem mintha fáztak volna, csupán izgatottak voltak a váratlan eseménytől, amely megalkotásuk óta először tette lehetővé, hogy a fürdőterem Lilafej uralta világából kikerülhessenek. Ha csak arra gondoltak, milyen irtózatosan mérges lehet Lilafej az őt ért megaláztatás miatt, előre remegtek a hazatéréstől, Hüvilyke és Hunyulga ténykedése viszont nagy reményekre jogosította őket Üvegkalandort illetően – ha végre megpillantaná őket, mégpedig szép ruhácskákban!
    Hamar kiderült azonban, hogy szép ruhácskákról szó sem lehet, a két lány félig használt, szakadós írólapra rajzolta a ruhákat, túl kicsi füleket illesztve hozzájuk, ráadásul csálén vágták ki, és előtte nem mérték le megfelelően a papírnőket, az öltöztetés kínos művelete után nyilvánvalóvá vált, hogy jobb, ha soha többé nem kerülnek Üvegkalandor szeme elé. Mivel a ruhácskáknak csak első felük volt, hátul ugyanolyan pucérok maradtak, mint eddig voltak, csak most ezt érezték is, bár korábban eszükbe sem jutott. A ruhafülek szinte semmit nem értek, Hüvilykének ezért az a csodálatos ötlete támadt, hogy celluxszal ragasszák azokat a papírnők hátára, a cellux közismerten mindenüvé ragad, ahová nem kéne, és soha nem úgy, ahogy azt a gyerekek szeretnék, az eredmény nem lehetett kétséges. Később Hüvilyke, mikor ki kellett mennie a fürdőterembe, a papírnőket csálé ruhájukkal együtt csak a fogas melletti tükörig vitte, amely előtt nagy halom újság volt feltornyozva, egy pillanatra letette barátnőinket, és a másik pillanatban már el is feledkezett róluk, így ragadtak egy kis feles celluxszal a hátukon a papírnők a nagytükör előtt, a félelmetes ruhafogas és a bejárati ajtó rettegést keltő kisablaka között, kitéve mindenféle lég- és szövethuzatnak.



    4. fejezet
    Hüvilyke két fotel közé esik és testet cserél

    Soha olyan félelmetes nem volt még az éjszaka, mint akkor, mikor a papírnők a nagytükör előtt ragadtak. Hunyulga a titokzatos fotelágyban már rég elfeledte őket, Hüvilykének azonban eszébe jutottak, de annyira fáradt volt, hogy nem tudott felállni a két összetolt fotelből készült rögtönzött ágyából. Hallani vélte a szerencsétlen papírnővérek sóhajait, a kabátujjakban és az ajtó kisablakán motoszkáló ismeretlen eredetű kezek kúszását, rettegve nézte a Búsulót, aki mintha kihajolt volna keretéből és az előszoba felé nyújtózkodott volna, borostás képe eltorzult és nyaka gumiként araszolt. Hüvilyke sikoltani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, megmozdulni se tudott, nehezen vette a levegőt, mintha fogták volna mindkét kezét, mintha hátára súlyt ragasztottak volna, nem tehetett semmit, amikor a két fotel lassanként távolodni kezdett egymástól, ő pedig csak csúszott, csúszott lefelé, már csak a lepedő tartotta, aztán reccs, akár a villámsújtotta kárpit, végighasadt.

Reccs,
a becses, repedő,
sebedő, fecsegő lepedő
oda már, oda ő,
bele hát úrinő,
kacsaláb-csecsemő,
aluvást kereső
homokemberevő
bele nem heverész,
odalett az egész,
hasadozz, repedés,
hasadozz, szakadozz,
hasadékot okozz,
belehull, belehull,
szakadékba gurul
az a lány, a papír,
a papírsebe sír,
papi sebre se ír,
csak a kard, ami nyír,
ami nyír, ami vág,
karodon szalad át.

    A kislány a mélybe, a mélységes sötétségbe zuhant, elszáguldott mellette hajzatát vadul rázva egy hatalmas fej, a füle belsejében kopogott egy teknőspáncél, és egyszer csak egy hideg, fémes valaminek ütközött, beverte a karját, valami forró csorgott le rajta, fájt is, meg nem is, könnyűnek tűnt minden, de nem értette, mi szorítja le a két kezét és miért fázik a háta.
    – Valami nedvességet érzek – suttogta mellette egy hang.
    – Ne ijesztgess – suttogta egy másik.
    – Pedig igen, talán egy esernyőről csöpög a víz?
    – Napok óta nem esett.
    – Beáztunk! – sikoltott az első hangocska.
    – Én nem érzek semmit – így a válasz.
    – Hát te, Medilla, miért nem szólsz? Csak nem alszol?
    Hüvilyke meresztette a szemét, hogy meglássa, ki beszél hozzá.
    – Hunyulga, te vagy az?
    – Mit dadogsz itt, Medilla, azt mondd meg, érzed-e a nedvességet.
    – Hol vagyok?
    – Hol lennél, ahol ez az Ultrahangú hagyott minket, az előszobában, a nagytükör előtt. Szerinted is ázik a plafon?
    – De hát én a szobában vagyok, ott alszom!
    – A szobában! Álmodban arra jártál? Soha nem voltunk még a szobában, Medilla. A plafonnal foglalkozz, ha ez beázik, nekünk végünk!

Hüvilyke lett
hüvelyknyi lányka,
borsóhüvelynyi pirlipátka,
perelt papírnőkkel hiába,
ő nem papír, fotel hasába
hasadt fotel hasába hátra-
zuhant csupán, de nem papír,
vérezni tud, a vérnyi pír
karjáról csendesen csepeg,
de ezt egy papírfő-papírnő
papír szerint nem érti meg.

    Hüvilykét nem érdekelte a plafon, rémálmom van, gondolta józanul, azt álmodom, hogy papírnő vagyok, hát persze, ez nyilvánvaló, fel kell ébrednem.
    – Hunyulga! – szerette volna kiáltani, de nem tudott kiáltani.
    Nyilvánvaló, hogy ez egy rémálom, de fel kell ébrednem.
    Nagy levegőt vett, és úgy érezte, kinyílik a szeme, kikel a sírboltszerű papírnő-létből, na most, hol a csillár, ha meglátom a csillárt, a szobában vagyok és felébredtem, de a csillárt nem látta.
    – Medilla, belőled jön a nedvesség – hallotta megint az első hangot.
    Hát mégsem ébredt fel? Felébredt és tovább álmodik, két álomba van bezárva, vagy ki tudja, még mennyibe.
    – Biztos beütöttem a karom – mondta Hüvilyke, ha már álmodik, hát elbeszélget a papírnőkkel, miért is ne.
    – Dehogy ütötted, mert akkor én is beütöttem volna.
    – Pedig beütöttem és most vérzik.
    – Vérzik? – kiáltotta a két papírnő egyszerre. – Mi még sírni sem tudunk, nemhogy vérezni!
    – Pedig vérzik.
    – Kiütött rajta Manci néni őrültsége – állapította meg az első hang.
    – Ki az a Manci néni? – kérdezte Medilla.
    – Most már azt sem tudod, ki Manci néni? Mit fogunk csinálni egy őrülttel a kezünkön, Upsilla?
    – Hátha tényleg beverte a fejét.
    – A kezemet vertem be.
    – Akkor a kezét, teljesen mindegy – mondta Upsilla, aki sokkal nyugodtabb természetű volt, mint a másik oldalon lévő papírnő.
    Hüvilyke lázasan gondolkodott. Manci néni, Manci néni, biztos hallott már róla, de ezek mindenkit más néven ismernek, mint ő, az előbb nem őt magát nevezték Ultrahangúnak? Hát persze, a létrás jelenetek miatt. De ki Manci néni, ki volt őrült a családban? Ami azt illeti, ez nem könnyített a helyzeten, mert hozzávetőlegesen mindenki őrült volt, Manci néni azonban a jelek szerint túltett a többieken.
    – Upsilla – fordult Hüvilyke a bal oldali, józanabb papírnőhöz –, be kéne kötözni a karom.



    5. fejezet
    Üvegkalandor színre lép

Véletlenül megszúrtalak,
mert kardom éle vág, de vak,
papírarcod papírfehér,
papírkarodra most a vér
piros patakot rajzol szépen,
három piros csepp a kardélen,
éles papiros kardomon,
ilyen szín tintát még nem láttam,
sehol tükörben nem találtam,
jöhet huzat vagy villanyáram,
a cseppek megmaradnak nálam.

    – Úgy van, be kellene kötözni a karját – tette hozzá a dalhoz az éneklő hang a sötétségből. Helyesebben a tükör felől.
    – Üvegkalandor? – sikoltott fel az ismeretlen nevű papírnő.
    – Tükörszellem, ha szabad kérnem.
    – Ó, Üvegkalandor, nekünk már csak az marad, micsoda boldogság, hogy végre megismerhetjük önt!
    – Medilla, bocsásson meg, nem értem, hogy történhetett. Sejtelmem sincs, hogy ejthettem sebet a karján, hiszen a tükör köztünk van.
    – Honnan tudja, hogy ön volt? – kérdezte Hüvilyke, aki nagyon kellemesnek találta a Kalandor hangját és udvariasságát, hiszen korántsem kényeztették el hasonló figyelmességekkel.
    – Éreztem, hogy a kardom éle puhába szalad. És nézze, a három vércsepp még ebben a vaksötétben is látszik!
    A három papírnő meresztgette a szemét, persze nem a három vércseppre voltak annyira kíváncsiak, hanem Üvegkalandor két szép ragyogó szemére, elsősorban Hüvilyke-Medilla szerette volna megpillantani, mert ő még soha nem látta. A három vércsepp azonban valóban ott ragyogott a kardon.
    – Különös – mondta Upsilla –, hiszen mi könnyezni sem tudunk, nemhogy vérezni.
    – Az lehet, hogy ti nem tudtok, de én igen – felelte dacosan Hüvilyke.
    – Üvegkalandor, szúrjon meg engem is – kérlelte a harmadik papírnő.
    – Soha nem sebeznék meg egy hölgyet szándékosan! – tiltakozott a lovagocska.
    – Könyörgöm, megengedem, tegye meg, kérem, csak egy egészen kicsi sebet ejtsen, hogy megtudjuk, képes vagyok-e vérezni.
    – Ne kérje tőlem, Imilla – hangzott a válasz –, esküm tiltja, hogy egy hölgyre emeljem kardomat!
    Imilla azonban hajthatatlan volt, hát Üvegkalandor megkísérelte elérni őt kardjával. A tükör felülete azonban nem nyílt meg, mint az imént.
    – Mire vár, Üvegkalandor, miért nem vág meg? – toporzékolt Imilla.
    – Hölgyem, a kardom nem tud áthatolni a tükrön.
    – És az előbb miért tudott? – méltatlankodott a papírnő.
    – Sejtelmem sincs – válaszolta a férfiúcska.
    – Tudom én, tudom, ön csak Medillát hajlandó megsebezni, micsoda méltatlan viselkedés! Hiszen nem is lát bennünket, honnan tudhatná, hogy ő a legszebb?
    – Egy szóval sem állítottam ilyesmit, hölgyem.
    – Nem is kell azt kimondani, értem én szavak nélkül is.
    – Úgy viselkedsz, mint Manci néni legrosszabb napjaiban – hurrogta le Imillát Upsilla.
    – Mi közöd hozzá!
    – Hölgyeim, könyörgöm, ne kapjanak hajba!
    Hüvilykét a két szélső papírnő ide-oda huzigálta, megpróbálták szabad kezükkel elérni egymást, noha hajuk persze ugyancsak papírból volt, és a kartonpapírt nem könnyű megszaggatni, vagyis a veszély nem volt igazán nagy.
    – Üvegkalandor, válasszon le engem a két szélső papírnőről, nagyobb vérveszteséget is vállalok, csak ne kelljen hozzájuk ragadva élnem! – suttogta Hüvilyke a tükör és a három világító vércsepp felé.
    – Sajnálom, Medilla, a kardom nem hatol át a tükrön, szavamra mondom.
    – Nem csupán Imillát nem akarta megszúrni?
    – Szó sincs róla, a tükör szilárdabb, mint valaha.
    – Kérem, ne szólítson Medillának, nem ez az igazi nevem – susorgott tovább Hüvilyke.
    – Ó, mindenkinek több neve van, hogyan szólítsam hát?
    – Hüvilykének – suttogta a kislány.
    – Hüvilykének? Különös név – mondta az Üvegkalandor, miközben a két szélső papírnő továbbra is ráncigálta a középsőt, de szerencsére egy szót sem hallottak a párbeszédből.
    – Üvegkalandor, elég volt ebből! – kiáltotta akkor Imilla –, magyarázatot követelek! Miért nem nyílik meg a tükör?
    – Nézze, hölgyem, ha akarja, elmesélem a történetemet, akkor talán rájövünk, miért történik mindez.
    – Nagyon helyes, uram, mesélje csak el a történetét, mi addig kényelembe helyezzük magunkat, nem igaz, hölgyeim? – javasolta Hüvilyke.