Domokos Johanna

Az égsátor története

    Hol volt, hol nem volt, Napokon innen, Holdakon túl, ott, hol a sírás nevetéssé változik, és a bosszú szeretetté, volt egy gyönyörű, nagy birodalom, mely olyan hatalmas teret ölelt föl, mint szívünkben a képzelet.
    Ennek a birodalomnak ragyogó királynője és királya bölcseivel együtt olyan csodálatos égsátrat emelt a szellők szárnyára, hogy aki szomorúságában lehajtott fejét feléje fordította, szívében a kín markolatának szorítása megengedett, és újból derű árasztotta el lelke látható és láthatatlan arcait. A rengeteg virágzó és termő fától a levegőszellő illatokkal volt gazdag, és aki egy kicsit is elfáradt, mélyet szippantott belőle, és újból friss erőre kapott.
    A birodalom összes lénye boldogan élt, és ki-ki könnyedén ügyelt arra, hogy együttérzésben, szeretetben, türelemben, jóindulatban tarthassa saját otthonát. A hirtelen, gonosz gondolatok hamar megszelídültek, és jót nevetett, aki ilyesmit vett magán észre, ám igyekezett több ilyen lelki magot el nem vetni.
    Évek múlásával a királynak és királynénak két szép gyereke született, akik örültek a birodalom békességének, és nagyon ügyeltek arra. „Milyen jó ez nekünk!” – kiáltott fel az egyik. „Milyen jó ez mindenkinek!” – kiáltott fel a másik. A király és a királyné sokat mesélt egymásra nagyon hasonlító gyermekeinek arról, hogyan kell óvni a vizet, a földet, a levegőt, az égsátor nyugodt feszülését, hogy minden érintése, megélése az élőlények javára legyen.
    Történt egy gyönyörű tavasszal, hogy a királyi pár bölcseivel együtt hosszas elvonulásra készült, mely alatt kinyithatják lelküket a teljes térnek, sebes paripákat foghatnak be a szellők szekerei elé, és bevonhatják az égsátrat örömolajjal. A csillagok szeme, az emberek szíve nagyon várta ezt a szép, lassan kibomló, de mindenkit próbára tevő ünnepet.
    A két királyi gyerek már jó nagyocska volt, így rájuk bízatott a birodalom rendjének megtartása. Az emberek először a nagyobbikhoz fordulhattak óhajaikkal, de ha nem voltak megelégedve a megoldással, a kisebbik elé is járulhattak. Ő is nyitott, együtt érző szívvel fogadta a kéréseket, és megpróbált a maga nemességében enyhíteni a testi-lelki fájdalmakon. Ugyanis ha szépen kérlelték, a nagyobbik ifjú mindig szívesen segített az embereknek, ám az öröm, amit jutalomként adott, csak ideig-óráig tartott.
    Ezt a kis próbát sokan nem vették észre, elégedettségük múltán újabb és újabb kérelemmel fordultak a nagyobbikhoz, ki végeláthatatlan onthatta, oszthatta a rövid enyhüléseket. Igazán kevesen voltak, kik nem is annyira a nehézségekre nehezteltek, hanem az öröm mulandóságára. Kinek ez a felismerés lelkében felötlött, addig nem nyughatott, míg észrevételével a fiatalabb királyi sarj elé nem járulhatott. Ő viszont nem azonnali jutalmat adott, hanem megtanította sok türelem, odaadó figyelem és törhetetlen bizalom árán a tartós örömöt, mely érzékeny testükön belül kierősítette erőssé tette a halhatatlant. A két királyi gyerek viszont ifjúvá cseperedve is olyannyira hasonlított egymásra, hogy szemmel nem is lehetett megkülönböztetni őket, csak helyes megérzéssel. Emiatt az embereknek a szívükkel kellett hozzájuk közelíteniük.
    Teltek-múltak az évek. A királyi pár sokáig elmaradt bölcseivel, nem is igen tudták a birodalom lényei, hogy szükségből-e, vagy csak az emberek próbára tevése miatt.
    Közben élőlények haltak meg, de mindenki érezte, hogy ez az egyik legkülönösebb próbájuk. Úgy készültek rá az öregek, mint második lakodalmukra, melyben a jegyességet a mindenséggel köthetik. Azok, akik az idősebb uralkodójukat imádták, újból helyet kaptak a birodalmában, és emiatt sokan őt magasztalták. Virágkoszorúkat fontak gyönyörű ajándékozóhelyeikre, szobrokba vésték nemes arcát, és szép dalokkal dicsőítették boldogító tetteit.
    Mivel az emberek mindegyre hozzá fordultak panaszaikkal, könyörgéseikkel, imájukkal, és nem néztek fel az ég sátorára, nem szippantottak nagyot az illatos szellőkből, feledni kezdték lassan, hogy korábban miként volt. Másik uralkodójukat viszont szomorítani kezdte, amit látott. Ám a hozzá fordulókat annál inkább nem hagyta cserben: végeláthatatlanul mesélt nekik növények, állatok, történések nyelvén az égsátor csodájáról, a múlhatatlan örömről, melyből mindig maguk köré vonhattak egy áldással, vidámsággal teli világot. Szívükbe és tetteikbe ültették megfigyeléseiket, és amikor ezek az emberek elhagyták mulandó testüket, olyan birodalomba születtek újjá, ahol nemcsak égi sátoruk, hanem testük is múlhatatlan örömből volt, mely nem ismert idő- és térbeli korlátokat, s ha valakinek segítenivalója akadt régi otthonában, oda is könnyen eljuthatott.
    A királyi pár még ma is vándorol bölcseivel világról világra, hogy kiépítse szivárványos égi sátorát, és miután ez gyönyörűen ráborul birodalmuk lényeire, két vidám gyerekét megint otthagyja, hogy tapasztalataikra figyelve finoman bölcsülhessenek azok a lények is. Egyik királyi gyerek azt mutatja, hogyan lehet a fájdalomból kilépni, másik pedig, hogy miképpen lehet azt egy időre megszüntetni. Idővel a királyi gyerekek felnőnek, és családokat alapítanak. Születendő gyerekeiket ki-ki oktatja, nemesíti a saját feladata szerint. Megkülönböztetni őket viszont ma is nagyon nehéz, így az embereknek igazán oda kell figyelniük, hogy kinek és miként fejezik ki óhajaikat.
    Ám az égsátor csodája mindig ott ölel bennünket, hogy aki szomorúságában lehajtott fejét feléje fordítja, szívében a kín markolatának szorítása megengedjen, és újból derű árassza el élete látható és láthatatlan útjait. Virágzó növényektől, bölcs lényektől a levegőszellő illatokkal, vidámsággal gazdag, és aki egy kicsit is elfáradt, mélyet szippanthat belőle, hogy újból friss erőre kapjon.