Kárpáti Tünde
Szerelemcsütörtök
(Részletek)
Ákosék a Télapó-napi ismerkedés után csakhamar meghívtak lakásukba. Le is vizitáltam. Átevickéltem a Terézvárosból Budára. (…) A Bem tér közelében becsöngettem egy első emeleti lakásba. Sötétedő délután volt. A kis szoba asztalkáján szertartásos rendben három kistányér három minyonnal, három pohár. – Mint a Hófehérke-mesében – gondoltam kissé gonoszul. A beszélgetést a feleség irányította. Miután legyűrtem a minyont és jó sok vizet ittam rá – mintha eltalálta volna Hilda, hogy az édességet, de a minyont különösen utálom –, kissé kényszeredett kérdezgetések következtek. Firtatására megvallottam, hívő ember vagyok. – Mi a zenében hiszünk és az emberi jóságban – mosolygott kissé fölényesen Hilda. Rózsaszín bőre volt, erős álla, és szabályos fogai alól ilyen, épülésemre szolgáló mondatok sorjáztak. Végzettségemről, munkámról érdeklődött, aztán kifejtette, hogy az okos nők hideg természetűek. Frigidek. Ezen igen megbotránkoztam – bár lehet, hogy ezt a poént egy későbbi alkalommal sütötte el. – No, Ákos, te aztán kifogtad – próbáltam hessenteni a makacs gondolatot. Elmeséltem nekik egy zeneakadémiai tanárral való találkozásomat, akinek előjátszottam, Bachot, Mozart-szonátát, Chopint, Grieget. Szemlőhegy utcai lakásán tea mellett kedves tapintattal, de mégiscsak levizsgáztatott Mozart szimfóniáiból.
Hilda azután családomról faggatott. Minden retyerutyát felsoroltam kínomban. Hogy olvasok-e, mi érdekel? (Jó harminc évvel később valaki szintén egy ilyen kérdezősködés szörnyen szenvedő alanya lesz, úgy tetszik, átfordul az Idő homokórája, és a féltékeny nők tudják a kényelmetlen kérdések sorozatát.) Ákos mentett meg, kért, hogy zongorázzak valamit. Akkor még nem volt meg a Bösendorfere, de egy elég jó hangszer került a kezem alá. Kínban voltam, mit játsszon egy szolfézs–zeneelmélet szakos tanár egy művészképzősnek? Aztán egy Bach-korálelőjátékot hallott tőlem. Finoman megdicsért, aztán kérésemre ő játszott. Chopin Asz-dúr balladáját. Közben esteledett. Ákost a homályban csak hangok által észleltem. Beleszerettem a hangokon keresztül a kezébe, és ettől a pillanattól úgy éreztem, Ákos ajándékaként enyém ez a ballada. Mikor a végére ért, ránk szállt a korai sötétedés. Az utcai lámpák derengése húzott furcsa árnyakat a falakra. Megkérdeztem tőlük: – Ti nem szoktatok villanyt gyújtani? – És Ákos a kedvemért felkattintotta a csillárt.
Recept (a kockás fedelű gyűjteményből)
Palacsinta
Közepes nagyságú fazékba üss két tojást.
Pici só kerüljön bele.
Jól keverd el, miközben adj hozzá fél bögre lisztet.
Nosza a ragacsos masszát ereszd föl egy nyomás szódavízzel.
Keverd el simára. Megint jöhet fél bögre liszt.
Nyomás a szódavízből, keverés, keverés.
Akkor jó a sűrűsége, ha a kanálról nehezen folyik le.
Végül keverj hozzá fél bögre olajat.
Picit álljon.
Addig vedd elő a palacsintasütőt. Csorgass bele kis olajat, forrósítsad föl.
Szaglani fog, füstöl is.
Ez a megfelelő pillanat, hogy a palacsintatésztából egy merőkanálnyit a serpenyőbe csorgass.
Nagy hangon serceg, ne lepődj meg, hanem próbáld a serpenyőt a nyelénél fogva kicsit ide-oda forgatni.
A sülő tészta körbecsorog, beteríti a serpenyőt.
Tedd vissza a tűzhelyre.
Tízig számolj lassan, majd egy lapos késsel próbálj alányúlni a palacsintának.
Ez a megfordítás pillanata.
Határozott mozdulattal a másik oldalára lendíted a tésztát, hogy ott is megsüljön.
Rázogassad a serpenyőt. Ha a palacsintád csúszkál, jó. Megsült.
Egy odakészített tányérra csúsztassad ki.
Ez volt az első. Addig kell ismételni a dolgot, míg a fazék kiürül.
A töltelék tetszés szerinti. Legegyszerűbb valamilyen lekvár.
Az összetekerés már nem probléma.
Ha elszakad, vagy bármi baj ér, közben fel lehet falni a selejteket.
Hangjáról megérzem, ha valami bántja Ákost. Ismerem a kezét. Karonfogva vagy kézen fogva járunk. Meleg kezű. Szelídíteni való vadóc vagyok. Nehezen nyíló, bezárt. Szeretem a kezét a klaviatúrán, szeretem a tenyeremben, szeretem, ha írógépet püföl, vagy ha pohárka sört melenget. Órái után rendszeresen a Lyra étteremben ebédelt. A Zeneakadémia bejáratával szemközt volt ez az olcsó söröző, ahol menüt lehetett rendelni. Szinte naponta találkoztunk. Tudtam, merre keressem. Letelepedtem asztalához, és míg ő evett, elszopogattam sörömet, és beszélgettünk, beszélgettünk. Először zenéről, a tanáráról, a darabokról, amiket tanul. Aztán jött a baráti köre, zeneakadémiai társai. Vizsgakoncertekre hívott, megismertem évfolyamtársait a dobogóról. Némelyiket személyesen is. Témánk volt a világ minden csodája. Irodalom, filozófia, ismeretelmélet, vallástörténet. Csakhamar Isten, akiben nem tud hinni. Céljai, reményei, kudarcai. Lassanként és párhuzamosan az én életem is kinyílott számára. Gyakran tettük meg az utat gyalog „hazáig”, ha már nem volt délutáni órája. Ez a hosszú séta a körutat jelentette, át a Margit hídon Budára. Hildáról soha nem esett szó.
Papa ordít, rugdossa az ajtót, baltával léket vágott bele. Dühében földhöz vág mindent, ami a keze ügyébe kerül. Mama hol tűri, hol duettban üvöltenek. Papa érzelmi élete fölfoghatatlan. Szombatonként nagymama átjön Rákospalotáról – rítus ez már – ebédre. Feszengünk a nagy ebédlőasztal körül. Mama nyájasan merít mindenkinek. Egyszerre, és csak akkor szabad az evésbe kezdeni, ha papa megengedte. Csoda, hogy nem akad torkunkon az a szegényes akármi. Meg kell vallani, a terítés mindig elegáns. A lecsúszott polgár büszke nemessége mama gesztusaiban. Kávéskészletben kínált pótkávé vagy metszett gyümölcskehelyben a szilvakompót. Papa nem beszél. Hallgatag. Gondolatai ismeretlenek. Valami miatt boldogtalan. És nem tud szeretni. – Szemérmes – mentegeti mama a mimikátlan arcot, a sohase simogató kezet. Néha mi megyünk át Palotára. Örökös paradicsomleves a menü, kifőtt tésztával, amit nagymama mindig odakapat, hogy legyen „lesült tészta” – ezt ajándéknak szánja a kevéske lekvár mellé, amit kanállal rácsap. Nagymama ül a bordó plüsskanapén – papa előtte térdelve zokog, és csókolja, csókolja a kezét. Riadt gyerekszemeknek feldolgozhatatlan emlék. Aztán kitelepített rokonokat fogad be nagymama a palotai házba. Átrendeződik a lakás, a plüssdívány máshova kerül, a sakkasztal végleg a padlásra.
A sors furcsa fintora, hogy a reggelente misére siető nagymamát a kistemplom tövében úgy megrúgja a szemben lakó Pista bácsi lova, hogy a sérülésekbe belehal. A ló frissen ültetett árvácskapalántákat legelészett. Nem tetszett neki nagymama szigora, amivel odébb akarta őt hajkurászni. Szent asszonynak csúfolták szegényt. Méltó helyen kapta „lórúgásnyi” menetlevelét a Jóistenhez.
Néha Ákos azt kérdezi: – Játsszam el neked az Asz-dúr balladát? Vagy valamelyik Consolationt Liszttől? – Kedvesen kérdezi, őszintén.
Ne játsszad. Nem tudnám meghallgatni. Már másnak játszol. Te mesélted, órákat játszol Renátának, aki elragadtatottan hallgat. Rajong. Meghatott orrát zsebkendőkbe fújja. Véleménye van, kétségei vannak. Tanítod, bátorítod őt, visszaédesíted elutált gyakorlását. Regina sohasem rajongott a lábadnál ülve. Sose támasztotta válladra fejét, odaadón, szerelmesen. Keservesen végigbogarászta veled a kottát, aztán otthon kigyakorolta repertoárodat. Versenyek előtt megkérted, hogy szóljon hozzá a művekhez, máskor nem kérted. De mikor a koncertdobogóról visszahallotta, balga szívvel azt hitte, a zene mind az övé. És boldoggá tette játékod a huszadik sorban. A gratulálás perceit kivéve, háttérben maradt. És azok a hosszú csöndek! Regina azt hitte, a közös öröm csöndjei. Az egyedüllét hónapjaiban egy-egy átbeszélt frázis formája, Beethoven Op. 26-os Esz-dúr bagatelljének bensősége átforrósította, boldoggá tette. Büszke volt Ákos tehetségére. Amúgy igen ütődött volt hiszékenységében Regina – persze utólag könnyű belepofázni a történetbe.
– Te zongorázni ugyan nem tudsz – mondotta egyszer Ákos (ej, de gonosz vagy!) –, te hallgatni értően tudod a zenét. – De hallgató nélkül mire való a muzsikálás? – kiabálta kétségbeesve.
Renáta, tanítalak, vakosan írom a recepteket.
Nem telefonálsz, nem e-mailezel. Ákos mintha nem is lenne a világon. Azt írtad a múltkor, hogy már nincs szüksége rám, te vagy a kedvese, nem szorul Ákos az én vigasztalásomra.
Éjjel van, ujjaim alá simulnak a sorok. Ebben a torokszorító időben, a hírek egymásnak ellentmondó üvöltése mögött elrejtőzve élek. Egészen szótlanul. És nincs igaza Momónak. Ő egy gyerek, aki időn kívül él. Mesefigura. Nem igaz e mondat: Az idő a szívben lakik. Fordítva van. A szív lakik az időben. És belepusztul a napok, hetek mozdulatlan vonulásába. Ebbe az irdatlan szótalanságba. Momo kegyetlen, mert hallgat. Talán nem véletlen, hogy nem szól. Mereszti megértő szemét a szomorú világra. A megértő hallgatás vigasztal? Akkor, Renáta, te most vigasztalsz engem a hallgatásoddal? Vagy leírtál, mert csak az idődet lopnám? A te fiatalságodnak én lennék a tolvaja?
Recept
Egyszerűen elkészíthető, gyors meleg vacsora
Végy két tojást.
Végy egy teflonserpenyőt (ha nincs, bármi jó)
Zsírozd be a serpenyő alját ( jó módszer, ha belekotorsz a zsírba 2-3 ujjal, és azt szétkened egyenletesen, ügyesen)
Ne bátortalanodj el! Tiszta tányér fölött az első tojásba belevájod hüvelykujjadat, belecsorgatod. Eztán jön a második, hasonlóan bánj vele. Ha egyik sem volt büdös, villával kicsit keverd meg. Só jön hozzá csipetnyi. Döntsd a serpenyő fölé a tányért, hadd süljön meg a rántottád. Ha sercegést hallasz, jó helyre folyott a tojás.
Bizakodj, előbb-utóbb megeheted egy szelet kenyérrel. Legegyszerűbb a serpenyőből, de még a főzőiskola többi fejezete eligazít az elegáns étkezést illetően.
Végre megtaláltam azt kis rést, amin az időt fülön csíphetem. A busz kínzó lassúsággal döcögött a Bosnyák tér felé, minden hepehupánál fölbüfögött egy jó adag olajbűzt. Ahogy a második ülésen ültem jobboldalt – az a kedvenc helyem, mert a kerekek dobjára fölpakolhatom lábamat –, egyszóval rájöttem, ebben a rázkódásban van valami mámorító egyhangúság. Kinn téli sötét. Tőlem suhanhatnak házsorok, villák, vagy épp a zuglói Porcelán lakópark félig rombolt és félig kész házai. Koncentrálok, és minden eltűnik. Homlokom mögött eleven vetítővászon jelenik meg, és rajta pergő filmsorok. Jó meleg jár át, érdeklődve figyelem az épp zajló komédiát vagy drámát. Néma figyelője vagyok az eseményeknek, bele nem nyúlhatok a múlt történéseibe. Némelyik kép megáll, mintha film szakadna, érezni a celluloid égett szagát. Máskor olyan sebes a dolgok iramlása, beleizzadok.
Újra meg újra előjön az a képsor: állok a Nádor Terem előtt műsorral a kezemben, az én feladatom színpadra küldeni a délelőtti koncert szereplőit. Túl vagyok már az épület három szintjének számtalan megmászásán, a csivitelő gyerekek összeterelésén. Zavarom őket termükbe, a hatodik zsömlét faló kölyköt helyreigazítom, és félig kiivott kólákat tüntetek el papírpoharakból. Indulnék keresni a következő szereplőgárdát, mikor meglátom feltűzött hajával Zizit, kezében meggyszínű csellója, mellette Ákos szmokingban – ők lesznek az utolsó előtti szám Kodály Adagiójával. Mellettük áll hadonászva a már hatalmassá növekedett Hilda. Gesztusai idegesek, jó, hogy a gyerekzsivajban hang nem ér el hozzám. Ákos arcán látom: nagyon elege van. Renáta meg kipirultan és huszonhat éve minden biztonságával hallgatja őket. Leszegett fejét látom, és érzem feszült eltökéltségét. Kezét egymásba kulcsolja, begörbített ujjaival körmét piszkálja folyamatosan. Mosolyog.
Aztán ez az állókép átúszik időtlen, porszagú csöndbe. A dobogó függönye mögött várjuk a fölkonferálást. Nehézselyem mézsárga függöny. Renáta biztonsággal jár a színfalak mögött, ebben a teremben gyakran szerepel. Arcát most fölemeli. Átszellemült. Érezni, hogy minden hangot előre hall. Ez már a beavatottak biztonsága. És egyedül akar lenni. Tudom. Hallgatja az Adagióban Ákost. Együtt rezdül Ákos zenéjével. Aztán majd karon fogja, fülébe sugdos. Magával röpíti a művészszoba felé, de elébb, míg a szereplők hajlonganak, neki kell tartani a csellót, ő karol Ákosba is, a kamarapartner székét komikusan vállára veszi, úgy vonul szerencsétlenkedve gyerekesen és diadallal. Renáta, Renáta!
Azt mondtad első találkozásunkkor: barackszín árnyalatú a lényem – így tudod kifejezni, mert nincs arcmemóriád. Meg hogy: Köszönöm, hogy Ákost harminc évig szeretted. Így! Múlt időben! Átöleltelek, belül megmosolyogva az előttem feszengő gyereket. Mit mondhattam erre a múlt időre? Renáta, kívánom, hogy te is legalább harminc évig szeresd.
Barackárnyalatú lényem! No, ez megjegyzendő.
És a megemlegetett esztendők sora – az milyen árnyalatú, és azt hogy lehetne kitörölni? Az én memóriám sistereg Renáta, mint a tűz, ha lobot kap.
Utolsó éves voltam a főiskolán, mikor a szürke, nyúlós télbe hirtelen berobbant a március. Langyos szelével, szeszélyes esőivel, nehéz földillattal, úgy, ahogy illik. Éreztem a napocska gyenge sugarát, de a világ valahogy nem akart megszínesedni. Már kibújtak a krókuszok, ibolyát árultak – sok levél közt pár szál lila szirom. A nárcisz sárgája nem volt az az eleven, a pulóverem pirosa nem az a tüzes, mintha a tél ködfátyla ott lebegett volna a színeken, a tárgyak felszínén. Örültem a napfénynek, de ha szemből sütött, nem ismertem fel a tárgyakat, embereket, fekete folt állt vagy mozdult előttem. Ez nem is zavart eleinte. Kellemetlenebb volt, hogy órán a partitúrát egész egyszerűen nem láttam. Valami sűrű homály fedte a kottalapokat. Nosza, szemészhez küldött áldott emlékű tanárom, Sz. I. zenetudós, zeneszerző. Vitaminhiány – állapították meg. Tavaszi fáradtság, a félévi kollokviumok után teljesen érthető. Beszedtem a sok vitamint, aludtam nagyokat. A következő héten már zongoraórán is problémám volt. A nagyobb kottafejek olvasása bármi erőlködés után sem ment. Rémültömben ismét szemészetre szaladtam, látva idegességem, az orvos szemüveget írt fel. Kiváltottam, és egyre rosszabbul láttam. A szürkeség magam körül elviselhetetlenné vált. Abban az évben, nagypénteken volt a diplomakoncertem. Szakdolgozatom már februárban elkészült. De világom fényétől fosztott, keserű illatú lett, mint a nagypéntek reggeli szertartás. Márciusi aranyesőágak dideregtek. A diplomakoncertemre szemüveg nélkül mentem, minek, abban sem látok. Kimerültség? Didergek egyetlen szál sötét ruhámban, didergek a nagypéntekben. Még jó, hogy csak meghajolnom kell, ha a műveimet eljátszották. Ha lesz kinek. Ha lesz közönség!
Két hónap alatt teljesen megvakultam mindkét szememre. Ezt a Mária utcai klinikán diagnosztizálták. Jobb és bal szememen erősen kifejlett, de még nem operálható szürke hályog fejlődött. Mivel huszonharmadik évemet töltöttem be épp azon a nyáron, a klinikusok előtt is rejtély volt az eset. Mert a tünet, a szem lencséjének teljes elmeszesedése időskori betegség.
Ez a nyár szakrendelőkben és klinikákon való ücsörgéssel telt. Mitől kaphattam a hályogot? A számtalan kivizsgálásnak furcsa eredménye született: gyógyszerártalom okozta. Regina vizsgaidőszakok idején, mikor egyáltalán nem tudott elaludni, orvosi rendelvényre enyhe nyugtatót kapdosott be. Nem is olyan sokat. Két év alatt mindössze húsz fiolát. Így jótékony álom szállt az éjjeli bagoly szemére. Csakhogy az a gyógyszer törzskönyvezés előtt nem lett igazán kipróbálva. Környező világom először meghomályosodott, majd teljesen eltűnt. Miközben elveszítettem magam körül minden láthatót, belül – látóvá kezdtem válni. Képzeletem megtartotta elevenségét, memóriám a dolgok rendjét, élni vágyásom pedig megtalálta a megoldást: hogyan tovább.
Legelső kérdésem orvosaim felé lényegre törő volt: fogok-e valaha látni? A válasz biztató volt, de nem egyértelműen pozitív. Ha egyáltalán műtenek. Ez volt a nagy kérdés, hozzá merjenek-e nyúlni a speciálisan kifejlődött, az üvegtesthez csapokkal kötődő, merev, elmeszesedett lencséhez. Fiatal vagyok, az orvostudomány fejlődik, hátha van megoldás ezt a meszet leoldani. Ha mégis műtenek, szódásüveg vastag szemüvegeim lesznek életem végéig. Nos, rájuk hagyatkoztam. Ne siessük el a dolgokat. A várakozás ideje: három év sötét magánzárka. Épül a belső „vár”, épülnek és bomlanak a kapcsolatok falai. Ideje volt egy keserves vetésnek. Harminc év után ideje lenne valamiféle aratásnak. Szolgálatban és segítésben telt el életem. Hogy is, hová is tartozom? Oldás-kötés ideje. No de ki dönt mindezekről? Ákos Renátája? De ne siessünk a dolgok elé.
A diplomám éve volt ez. Szakdolgozatomat (Bartók és a népzene) a „Gyermekek” ciklus négy füzete és az Amerikában közreadott kritikai kiadás összevetése alapján készítettem el. Ezt a tematikát kaptam. A cédulázáson túl voltam, fejemben nagyjából készen állt a dolog. Gépelni kellett. Márpedig zenei szakzsargonnal teli szöveget hogy diktáljak gépbe?
Hogy a dolgozatomat beadhassam, megtanultam vakon gépelni. Elvégeztem a telefonközpont-kezelői tanfolyamot, hogy előbb-utóbb dolgozni tudjak, nemlátóként.
Muzsikus lettem, de meg vagyok fosztva minden képességemtől, hogy muzsikálni tudjak. Üldögélek a díványon, üldögélek az asztal mellett leeresztett kézzel, az ablak felé tárt szemekkel. Az ablak világos kocka a szoba sötétjében. Kívül és belül minden csak a szürke árnyalataiban létezik. Még a csönd is. Kocsi zörög eltávolodóban, kívül gyerekzsivaj a Cibuláék telkéről. Datolyát ültettem cserépbe. Ha kitavaszodik, valaki elvisz kirándulni.
Az önállóságra hamarosan igen nagy szükségem lett. Megvakulásom után megváltoztak az emberekhez fűződő kapcsolataim. A legtöbbjük sajnálatában, szánalmában megijedt. Elmaradoztak a barátok, elhallgattak a telefonok. Megritkultak a látogatók. Nemcsak áthatolhatatlan homály vett körül, hanem álnok csönd is.
Papa nem akarta hinni, hogy mindez igaz. A vakságban eltöltött három év alatt végig látóként kezelt. Egészségemről szó nem eshetett. Mint ahogy addig sem. Kikapcsolódni a heti meló után, bizony kirándulni kellett, kötelező vasárnapi autóutak voltak a Wartburggal. Nagy örömét lelte ebben a banánzöld négyüteműben. Veszélyes virtuozitással vezetett. Mama ecsetelte a táj szépségeit, merre járunk, mik a jelzőtáblák, papát óvatosságra intette az eszement száguldásban, én a hátsó ülésen homályomban üldögéltem. A benzinszagú kocsi órák hosszat rázkódott, míg a kiszemelt helyre értünk. Ipoly-part, gödöllői dombok, Veresegyháza a békaszagú tóval – mikor merre vitte papát a kedve. Ott karon kapott anyu vagy valamely potyautas rokon. A friss levegőn jólesett kinyújtózni, lábam megtanultam magasabbra emelgetni, ha járok, amolyan gólyaforma lépdelésre szoktam, a kirándulások hepehupás talaján hasra ne essek. Aki karon fogott, szóval is tartott.
Mindez változatosság volt az otthoni üldögélés után. Egy nap tartalma két ágyazás közt, paplan az ágyneműtartóból ki, be. Szellőztessünk. Ez az ablak kerete, ez a telefon, az álnok néma, karnyújtásnyira a díványomtól. Itt a bevattázott húrú ingaóra, mókásan puffogja el negyedóránként az időt. Mint a Big-Ben, berekedve a londoni ködtől. Órát vásárolok a Vakok Szövetségében, nyitható fedelűt, meg lehet tapogatni a mutatókat. Amúgy pontosan tudom, nappal van-e vagy éjjel, a hangok tájékoztatnak. Lassan megtanulom az idő múlását sejtjeimben mérni. Pontos időt kérnek, megmondom percnyi pontossággal. Miként van ez, magam sem tudom. Közben valami bennem mozdulatlanná válik. Nyugodt, derűs. Vár.
Honnan tudja a vak, hogy poros az ablakpárkány, ideje lemosni? Nos, egyszerű. Fogod a gyanútlan kérdező tenyerét. Jó erősen tartod, miközben végigsikálod kezével a párkányt. Az érdes, szemcsés felület és a felejthetetlenül durva gesztus egy életre kiokít. Itt az idő hozni a felmosó vödröt, a rongyot. Sok mindent tisztára kellene mosni. Az ablak után a függönyöket. Állsz a párkányon, beborítva a nedves függönnyel, nyújtózol, kezed keresi a csipeszeket. Lenn Hilda szemtelenkedik. Ákos csitítja, nekem próbál segíteni, hogy talán ő sokkal magasabb, cseréljünk. Hilda csak nevet. Kártyák vannak a kezében, szeméhez emelve azokat nézegeti. Jó nagy veszekedés keveredik a semmiből.
A vak tükre egy látó. Lehet a látó a legjobb indulattal hamis tükör. Vaktükör. Nem tükröz. Nem a valót vallja. Évtizedek múlnak el a vakok időtlenségében, életek múlhatnak el álságos valóságban. Ákos élete sekély vízből indult, és az örökös zátonyok nemhogy kedvét szegték volna, küzdött. Sőt – élete céljául vallotta ezt a küzdést. Ki nem mertük mondani, önmaga megtartása a cél, élete, hogy zenéljen, mindenek dacára.
Egyszer a Rádióba mentünk együtt, nyilvános koncertet adott a 22-esben. Két darabja közé ékeltek egy énekszámot, amit a nálunk jóval idősebb – ötvenes éveiben járható – művésznő kísért. Ákos gratulált neki és letegezte. A hölgy kissé meglepődött, de vette a lapot. Hazatérve szóba hoztam az esetet. – Honnan tudhatnám, hány éves? – mondta. Ákos szenvedélyes. Igaza van. Fiatalos hang. Érzékeny muzsikálás. Nem mindegy? Végül is a bemutatkozásnál nem közöljük a korunkat.
No de hogy Renáta huszonhat!
Egy kis kellemetlen számolás. Harminc éve vagyok Ákos mellett. Ha ezeket az éveket hozzáadom a sajátomhoz – én akkortájt már csak mint portörlés lehetek valaki bosszúságára. Ha a harminc évet Renáta mostani éveihez adom, hát… akkor hány éves a kapitány?
Most itt ez az e-mail. Másfél éve csak a válásról van szó. Elviselhetetlen hosszú történetek Hilda rémtetteiről. Mintha elmebeteg lenne a feleség. Ilyet kimondani nem lehet. Ákos panaszkodik, de remél, hogy Hilda jó útra tér. Harminc év után valaki kicserélődik? Hirtelen megszereti a komolyzenét, szereti a zongorázásodat? Okossá és műveltté lesz? Mégis, gyerekeim anyja s a többi. Mindig oda tért vissza Ákos, hogy bár megutálta Hildát, újabb és újabb esélyt ad neki. Ej, de Hilda közben elkurvult. Ákos minden kocsmatölteléket bevallott nekem, aki miatt összeverekednek. Méltatlan helyzet, elképesztő az a hazugság, amiben él. Próbálom biztatni: meneküljön, váljon el végre. Meg is kérdezem, nincs-e menedéke valakinél, akit megszeretne, aki társa lenne.
– Nincs – mondja.
No, ekkor hazudott.
Később ez az a tőmondat, amitől nem tudok megszabadulni, ami miatt véresre sírom a szemem és hetekig nem alszom. Lehetnek titkai. E kapcsolat kibírta, hogy Ákos tíz évig csaknem eltűnt életemből, csak a szülinapi, karácsonyi telefonbeszélgetések, híradások koncertjeiről, postázott meghívók, szórólapok, miegymás, azután laza természetességgel visszajött. Mintha előző nap beszéltünk volna legbelsőbb dolgainkról. Ez a biztonsága zavarba ejtő.
Zavarba ejtő Renáta fiatal zagyvasága. Láss tisztán. Mindent elviseltél, amíg Hildával volt Ákos. Hilda mintha levegő lett volna. De ez a Renáta a huszonhat évével! Mintha megismétlődne egy rossz álom. Ákosnak gyengébb kell. Ákosnak olyan nő kell, aki percenként elsírja magát ügyetlensége miatt? Ákos magának akar újabb bálványt faragni, Coppélius mester, aki aztán beleszeret a művébe, szereti percről percre a saját munkáját benne, Ákos lelke is vak? Elment az esze? Mint furcsa Pygmalion addig tanítja csacsogni a verebét, míg az fülemüleként trillázik? Renáta a nyakán lóg, arról álmodozik, hogy négykezes darabokat tanulnak. Ravel Lúdanyó meséit. Aztán a Schubert f-moll fantáziáját. Csapong, képzelete rabja. Infantilis és rafinált.
Adott egy férfi, akit egy gyerek gyöngesége megindított. Adott egy gyerek, aki nem tud felnőni, és nem is akar. Jó ez a kényeztetett állapot. A jelen idő libikókája kétszemélyes.
Minden hely foglalt. Fönn, lenn. Meg kell őriznem magam. Ákostól távol, Ákoshoz közel, próbálj aluszkálni, ne sírj. Zseni nyalja a képem, lábamhoz bújik a takaróra. Hajnali fél négy, hallom a cirkó be-bekapcsol. Reszketek. Zseni hozzám bújik, melenget.
Ákos e-mailje kimarja a szemem, megszégyenülök.
Recept
Lencsefőzelék újévre
Előző nap áztass be másfél bögre lencsét.
Egy csülköt is tégy hideg vízbe, hogy jól megpuhuljon.
Lehetőleg hívj vendégeket, hogy a Szilvesztered ne legyen unalmas.
A lencsét másnap reggel tedd fel főni nagy fazékban, a vízhez adhatsz egy kicsit a csülök kiázott levéből.
Hámozz meg egy nagy fej vöröshagymát, dobd a lencse közé.
(Nem kell összevágni, ne izgulj)
Ízlés szerint tegyél sót, törött borsot és 3-4 babérlevelet a fazékba.
Másik főzőlapon remélhetőleg már fő a csülök.
A lencsének fél óra, a csülöknek egy óra fövés kell.
Kavargassd, nehogy a lencse leégjen.
Kis zsíron pirospaprikát kellene olvasztani.
Öntsed a lencse tetejére, és kész is.
A telefonokat kapcsold ki, így semmi sem zavarja a főzés örömét.
Ha a vendéged közben megérkezne, álldogáljon csak.
A lencse fő és az a FŐ.
Előbb utóbb úgyis bekerül a „véndög” a pezsgőjével.
Úgyis csak belekontárkodik a csülök fölaprításába és minden egyébbe.
Huss, hazafuss!
Úgyhogy a kajálás a háziak öröme lesz.
Kettesben jó a pezsgővedelés.
A Mária utcai szemklinikára feküdtem be. Hároméves vakságomból ott műtöttek. Egy éven belül háromszor. A szem a lélek tükre – így a szólás. Ez a tükör visszavonhatatlanul bepárásodott.
Az operáció után tíz napot kellett háton feküdni. Nappal kiültettek, a vaságy előtt álló trónusszerű, magas bőrszékre. Klórszaga volt az épületnek. Tágasnak tűnt, és nyugodtnak. Bennem is ez a tágasság és nyugalom lakozott. Nem féltem. Éjjelre kikötötték az ágy széléhez kezeimet, hogy meg ne tudjak fordulni. Hason fekvő vagyok, úgy alszom el. Nos, itt beletanultam a háton fekvés gyötrelmeibe. Hajnalban, mikor lavórcsörgéssel jött az éjszakás nővér lemosdatni, kioldozott, alig tudott felhúzkodni, teljesen megmerevedtem. Nem is a letakart, operált szemem sajgott, inkább egész testem szenvedte a mozdulatlanságot. Nagyon igyekeztem. Rajtam ne múljon! Nónay professzor úr operált. Nagyvizit volt befekvésem másodnapján – még csak a műtéti előkészítés folyt, szemcsatorna-átmosás, kenet mintavétel. Ott ültem hátulkötős kórházi ingben a magas széken. A lábam le sem ért. Lóbáltam kínomban. Egész rövidre vágott, fiús haj, mészkristályoktól ragyogó, szürke szemek, a hang irányába forduló gyerekarc.
Ülök a szobában. A klinika párás tisztasága után mindent porszagúnak érzek. Óvatosan végzem fekete szemüvegben a házimunkát, ne emeljek, le ne hajoljak. Megtanítottak a klinikán egy kissé magasabb fejtartásra. (Ezt a vakság alatt már elsajátítottam, az örökös füleléssel.) Ügyesen leguggolok, ha keresek valamit, körbetapogatom a terepet, mint régebben. Előbb-utóbb kezemhez szelídül a világ. A fülemmel érzékelek. Hallásom által észlelek dolgokat. Nagy-nagy türelmet tanulok kiszolgáltatottságomban. Fejemben mindenre emlékszem. Bot nélkül közlekedem. Számolom a fordulókat, lépcsőket.