Lajta Erika

Szerelemkollázs

(Regényrészletek)

    Önellátásra rendezkedtem be a szerelemben.
    Ez semmiképpen sem egyenlő az önkielégítéssel, ahhoz túl finnyás vagyok, pusztán arról van szó, hogy felismertem: ha olyan kapcsolatot szeretnék, mely illene az egyéniségemhez, s emellett zökkenőmentesen beilleszthető lenne az életembe, akkor a viszonzatlan, vagy ahogy bizonyos tekintetben talán pontatlanul, egy más nézőszögből viszont igen kifejezően nevezik, a fantáziaszerelmet kell választanom.
    Választanom – mert a szerelem ezen válfaja melletti döntés többnyire választás kérdése. Olyanok választják, olyanok részesítik előnyben a gyakorolt, a kölcsönös szerelemmel szemben, akiknek ugyan szükségük van egy másik emberre, hogy megvalósítsanak valamilyen sajátos harmóniát, de akik a fantáziaszerelemmel a szerelem lényegéből fakadó problémákat mintegy kiküszöbölni vágynak.
    Persze egy, a szerelemhez a képzelete segítségével eljutó is éppen azt szándékszik elérni, amit a többi szerelmes: felfokozott, rendkívüli lelkiállapotot. Sőt, mindenki másnál jobban jellemző rá, hogy igyekszik az időben minél hosszabban elnyújtani ezt a lelkiállapotot. Tartósít. Beoszt. Mondhatni takarékoskodik.
    Tartalékol rosszabb időkre.

Név: Vida Regina, 23 év

1987. 09. 25.

Anyja kíséretében érkezik ideggondozói beutalóval. Beutaló diagnózis: Regresszív állapot. Acut depressio. Suicid veszélyeztetettség.

Exploráció
Viselkedése tétova, bizonytalan. Közli, hogy szerinte még sincs szükség kórházi kezelésre. A problémáját csak ő tudja megoldani. Különben is csak tévedés volt az egész. Ha nem mondta volna, hogy öngyilkossági gondolatai vannak, akkor nem utalták volna be. Ő igazán nem akar öngyilkos lenni, erre megesküszik. Neki csak pihenésre volna szüksége, itt úgysem tudna pihenni. Hazamegy, olvas, pihen, sétál – és rendbe fog jönni.
    Már belátja, hogy rosszul választott pályát. Ő nem való ügyvédnek. Képtelen elintézni bármit is. Mindent olyan körülményesen csinált. Mikor elküldték a Földhivatalba, akkor előre felírta magának, hogy mit fog mondani, utána percekig várt, mire az ablakhoz mert menni, és ott felolvasta, amit előre leírt. Mindenki nagyon kedves volt vele, senki sem volt türelmetlen, de érzi, hogy így ez nem mehet tovább. Az semmit sem számít, hogy kitűnően, évfolyamelsőként végezte az egyetemet. Aki ott bukdácsolt, az sokkal jobban megállja a helyét. Pedig a legfontosabb számára a tanulás volt. Vizsgaidőszakban reggel 8-tól este 10-ig tanult. Semmi más nem érdekelte.
    Microman tartalmakat hangoztat. Nem való semmire, csúnya, senkinek sincs rá szüksége, úgysem tud rajta segíteni senki. Nem akarja elfogadni, hogy beteg. Ha befeküdne az osztályra, akkor ezzel elismerné, hogy nem egészséges.
    Partnerkapcsolata eddig csak egy volt. Egy vak fiú, aki csoporttársa volt az egyetemen. „Egyáltalán nem szép, kopasz, hízásra hajlamos – mondja szégyenkezve. De hát én is csúnya vagyok, csak az a szerencsém, hogy nem látja!” Sokat segített a fiúnak a tanulásban, ő olvasott fel neki. Sexkapcsolata is volt vele néhány alkalommal, de aztán annyira tartott a terhességtől, hogy ezért nem folytatták. A fiú mondta, hogy gyógyszerrel (hormonnal) ne terhelje a szervezetét. Ő ezt (is) gondolkodás nélkül elfogadta. Többnyire mindent elfogadott, amit a fiú mondott. Feleségül is akarta venni, de ő úgy érzi, hogy nem tud eléggé segíteni a fiúnak az életvitelében (pl. csekkek föladása stb. – soha nem csinált ilyen gyakorlati dolgokat), s csak utána teszi hozzá, hogy nem biztos, hogy annyira szeretik egymást, amennyi kell egy házassághoz. Most egy igazi barátság van közöttük, minden problémáját vele beszéli meg.
    Elmondja még, hogy nem tud koncentrálni, mindent elfelejt, hetek óta nem alszik, állandóan fáradtnak érzi magát.

Életvezetés
Értelmiségi család egyetlen gyermekeként nőtt fel. Gyermekkorát jónak mondja, mindent megkapott, mindentől óvták. Mindig zárkózott gyerek volt. Nehezen barátkozott. Többször változtattak lakóhelyet, az általános iskolát négy helyen végezte. Kitűnő tanuló volt. A jogi egyetemre is maximális pontszámmal vették fel. Itt is szinte minden vizsgája jeles volt. Az egyetem csak öt embert jelölt ügyvédnek, és ebben ő is benne volt. Erre büszke volt, de most már látja, hogy inkább egy hivatalban kellett volna elhelyezkednie.

Anamnézis
Pater: 60 éves, él, egészséges
Mater: 48 éves, él, egészséges
Testvér: nincs
Diabetes, pajzsmirigy, epekő, ideg-elmebetegség, suicidum: negatív
születés, fejlődés rendben
jobbkezes
Első menstruáció: 14 éves korUtolsó menstruáció: 2 napja kezdődött. Általában elhúzódó.
Nicotin: negatívAlcohol: negatív Coffein: negatív
Előző betegség: nem volt.

Psyches status: Meglassult, kicsit tétova magatartás, ugyanakkor időnként agitálttá válik. Figyelme teljes mértékben beszűkült jelen helyzetére. Gondolkodása alkatilag ép, tartalmilag insuff. érzések, microman tartalmak, suicid késztetés explorálható. Az utóbbit kifejezetten disszimulálni igyekszik. Jövőre vonatkozóan reális terve nincs. Kifejezett döntésképtelenség. Introvertált, sensitiv személyiség. Deprimált hangulat. Emotionalis labilitas.

Vélemény: Krízis-szituáció. Depresszív állapot.
Therápia: Seduxen, Ludiomil.

Dr. Horváth I. Árpád

    Ámbár az állami egészségügyi szolgálat keretében a lehetséges legintenzívebb módon foglalkoztak velem, hiszen Horváth I. Árpád, akár a többi betegének, nekem is mindennap juttatott magából legalább egy félórácskát, mégis, némi elégedetlenség támadt bennem az orvosommal szemben: neki, mint a társadalom által megbízott szakembernek tudnia kellene, hogy páciensei közül kik azok, akik egy kis alkatrészcsere, egy kis javítás-szerelés után ismét működőképessé tehetők, s kik azok, akik – ahogyan én is – akkorát zuhantak a magasból, hogy nincs az az ezermester, aki újra rendbe hozza őket, tehát a legbecsületesebb eljárás hagyni, sőt elősegíteni, hogy teljesen kikapcsolják magukat.
    Horváth I. Árpád ezt, úgy tetszett, képtelen belátni. Nem voltam türelmetlen. Tízszer, hússzor is elmagyaráztam neki:
    – Értse meg! Egy ennyire egyetlen centrum: a bíróság körül összpontosuló pályán, amilyen a jogi, ha valaki ügyvédjelöltként annyira leszerepel, mint én, annak a „jó híre” eljut a bíróságra és az ügyészségre is. A diplomáját akár szét is tépheti! És akkor minek tanult?… Minek él?
    – Nem tudom, Regina, milyen a jogászoknak a teljes lakossághoz viszonyított aránya, de aligha tévedek, ha úgy hiszem, ennek az országnak kilencvenegynéhány százaléka elég jól elvan anélkül, hogy jogász lenne!
    – Persze. Azoknak van valami készségük, érzékük, tehetségük máshoz! Én viszont…? Én egy „univerzális tehetségtelenség” vagyok. Mi a polihisztor ellentéte?… Az vagyok én.
    Az orvos felnevetett. Nem érti, miért mondom ezt ilyen keserű öngúnnyal. Végül is büszke lehetnék önmagamra: én vagyok az egyetlen ember a földön, akinek semmihez sincs tehetsége.
    Értetlenkedése bosszantott. Minek megy orvosnak az, aki nemhogy segítené, de gátolja, hogy a gondolatok bejárják önnön tekervényes útjukat, majd a labirintusból kijutva, határozott állításként fogalmazzák meg magukat.
    A terhemre volt. Zavart. Idegesített. A pokolba kívántam, mivel nem hagyta, hogy az egyetlen empátiára képes emberrel: önmagammal társalogjak.
    Miért nem nyugszik bele, hogy az a csökött életcsonk, ami még ott zsugorog bennem, nem akar többé küszködni, nem akar elbutult alakzatok formájában tovább degenerálódni.
    – Valamihez azért van tehetségem! – szólaltam meg hosszú, percekig tartó csend után. – Az önsorsrontáshoz. A rossz választásokhoz. Hiszen én nemcsak a munkában, jogászként mondtam csődöt. Lehet-e nagyobb kritikája egy ember életének, mint az, hogyha önmaga előtt is pirulva, be kell vallania: engem senki se szeret!
    – Hány éves maga, Regina?
    – Huszonhárom.
    – Huszonhárom… Ez tényleg az az életkor, amikor már teljességgel lehetetlen társat találni.
    – Olyant, mint Zoltán, olyant már soha nem találhatok.
    – Leteszem a fegyvert, Regina. Valóban nem biztathatom, hogy találni fog még egy vakot. Mert maga semmiképpen se érné be egy egészséges, jóképű fiatalemberrel, ugye?
    Önkéntelenül is mosolyra húzódott a szám. Aztán észbe kaptam. Mint depresszió kórmegjelöléssel kezelt személy, nem hagyhatom cserben a „betegségemet”. Egy depressziós ne kábuljon el egy érvtől, egy vicctől, egy depressziós ne adja be a derekát egykönnyen az Életnek! Egy depressziós ne engedje megrabolni hosszú éveken át fölhalmozott szomorúságát! Egy depressziós tartózkodjon a vidámságtól – hiszen azzal kapitulál.
    Kapitulálni pedig nem fogok!

    1964. július 20-án születtem Veszprémben.
    Édesapám egy nagyvállalatnál dolgozott, pályája szépen ívelt felfelé. Főnökeivel azonban konfliktusba került, ezért otthagyta a munkahelyét. Budapestre, lényegesen szűkösebb körülmények közé kerültünk, s édesapám – ha kis mértékben is, de – inni kezdett, hogy karrierje törését feledni tudja. A családban, bár a szeretet uralkodott, ám a túlzott spórolás és a kudarcérzet éreztette hatását.
    Első „világfájdalmam”, még hétévesen, az volt, hogy mivel elgáncsoltak, letört az első két fogam: a korábbi vidám, komolytalan kis fruskából koravén könyvmoly vált. Többen értésemre adták a társaim közül, hogy csúfnak találnak. Beszédkészségem sem alakult ki, mert nem akartam, hogy idegenek megtudják, hogy csorba az első két fogam.
    Később a korombeliek már mind kialakították nemcsak a baráti körüket, a partnerkapcsolataikat is. Egy-két lehetőségem nekem is lett volna, de egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, hogy házasságon kívül bárkivel is a leghalványabb kapcsolatot létesítsek. Teljesen szeparáltam magam a valóságtól, újságot, híreket nem olvastam, illetőleg hallgattam, kizárólag a művészetek iránt érdeklődtem. Mindig csak egy emberre építettem: neki a lehető leggyerekesebben kiadtam magam, máshoz viszont szinte egy szót se szóltam.
    Kezdetben az iskola nem jelentett sok gondot: könnyűszerrel teljesítettem a követelményeket, s emellett rengeteget olvastam. Valóságos álomvilágot építettem ki magamban, a legszebbek a lefekvés utáni percek voltak, amikor mindenféle történeteket találtam ki. Ambivalens viszonyban voltam a környezetemmel: általában kevesebbre tartottam magamat náluk, de néha úgy éreztem, érdekesebb, színesebb egyéniség vagyok, mint ők.
    A szerelmi élethez való viszonyom is kettős volt: faltam az erotikus regényeket (Zola, Maupassant), ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy technikailag mi is az a nemi élet.
    Mindig elutasító voltam, ha közeledtek hozzám: megkérdőjeleztem, szerethet-e egyáltalán valaki.
    Az egyetemen megismerkedtem egy vak fiúval, akiről úgy éreztem, hogy két tökéletlen félemberből egy egészet tudunk alkotni. Ismeretes volt előttem, hogy tizenhat éves korában már szerelmi kapcsolatot létesített az egyik tanárnőjével. Kapcsolatukról azt mondta, hogy az már kizárólag baráti jellegű. Én Zoltánba, úgy hiszem, nem voltam szerelmes, ám óriási gyöngédséget éreztem iránta. Vele szükségszerű természetességgel következett be, hogy egyévi, mindennapos találkozás, beszélgetés után egymáséi lettünk. Rendkívül gyengéd volt hozzám, és életem legszebb élménye volt, amikor a testét magamhoz ölelhettem.
    Őszintesége abban is megnyilatkozott, hogy elmondta: nem sokkal korábban, abban az időben, amikor azt mondta nekem, hogy szerelmes belém, a másik barátnőjével is együtt voltak. Egy szót sem szóltam, de ettől kezdve úgy változott a hangulatom vele szemben, mint az időjárás. Nem az fájt nekem, hogy másban is örömöt talált, hanem nem tudtam elhelyezni magam ebben a viszonyrendszerben. Mindig tartózkodó voltam, hisz sose tudhattam, hogy előző nap ők éppen egymásra borultak vagy veszekedtek. Érintkezéseink rendkívül hamar megszakadtak, mert – bizonyára idegi alapon – elmaradt a menstruációm. Már mindent elrendeztünk az abortusz érdekében, amikor kiderült, hogy mégsem vagyok terhes. Akkor megfogadtuk mind a ketten, hogy semmilyen lépést nem teszünk egymás felé.
    Ma sem tudom, szeretett-e, vagy csak azért kellettem neki, hogy naponta felolvassak, és megírjam a szakdolgozatait, évfolyamdolgozatait?
    Rettentően megkeményedtem. Önzővé váltam. Büntettem őt, és büntettem magamat.
    Kapcsolatunk azonban utóbb új irányt vett, egyenrangú, egymást szerető barátok mindennapos beszélgetésévé vált: ismét kezdtünk egymással barátságosabban viselkedni.
    Majd a végső fázisban következett az be, hogy minden problémámmal hozzá fordultam (ez a munkába állásommal kezdődött), s ő adott tanácsot az „ő kis szerencsétlenkéjének”.
    Ma már úgy látom, kár volt ebbe a kapcsolatba belebonyolódnom, jobb lett volna egy nyugodt, kétszemélyes viszony. Legfőbb feladatom az kell legyen, hogy önállóan döntsek, felnőtt módra, s ne óvodás módjára fussak a pótpapához.
    A legnagyobb bajom, hogy bolhából elefántot csinálok: mindig kisebbségi érzés fűtött a karikás szemem, a rossz bőröm, az anyajegyeim, a vastag combjaim és az elöl deszka-hátul léc alakom miatt.
    Rosszul csináltam az életemet. Szélesebb érdeklődési kört kellett volna kialakítanom, több barátot szereznem, tudatosabb pályaépítésre lett volna szükség.
    Itt állok egy jogi diplomával, állás nélkül, idegosztályi kezelés alatt!?
    Még csak a kollégáimra sem panaszkodhatok, valamennyien rendesek voltak velem, mégsem tudtam megállni a helyem az életben!?!

    A depresszió törvényszék, ahol nincsen védő, s ugyanaz a vádlott, a vádló és a bíró. A felmentő ítélet ritkaság. Annál gyakoribb viszont a halálbüntetés.
    A hóhért is megspórolja a depressziós. Csökkent értékűnek érzi magát, pedig egyszerre négy ember munkáját is ellátja.
    „De hát hogy lehetek annyira bolond, hogy saját magamat a vádlottak padjára ültessem, keresztkérdésekkel sarokba szorítsam és elítéljem? – kérdeztem magamtól, mintha bizony olyan állapotban lettem volna, hogy higgadtan felelni tudok. – Miért van az, hogy míg egyesek a legsötétebb bűnöket követik el anélkül, hogy bármiféle lelkifurdalásuk lenne, mások összeroppannak sokkal kisebb vétkek terhe alatt?”
    Vagy a depressziós a kudarcot vallott maximalista lenne? A teljesítménykényszer áldozata, aki szívesen válik vértanúvá, ha többé már nem teljesíthet.
    Ha egyikük-másikuk megnyílik és – legalábbis egy szintig – beavat az életébe, lemondóan, mély szomorúsággal ismételgeti:
    – Hatalmas munkabírásom volt. Játszi könnyedséggel elintéztem tíz-húszféle dolgot, míg most a legegyszerűbb rutincselekvések: a reggeli felöltözés, az esti bevásárlás is gondot okoznak.
    Végül is a depresszió bosszú. A szervezet bosszúja azért, mert annyi mindennel terhelték le, hogy másként már nem állíthatta meg a feladatok özönét, csak úgy, hogy azt mondta:
    „Kész. Vége! Üzemzavar miatt zárva.”
    A javítást pedig, amennyire rajta áll, elszabotálja.

    Nem tudom, melyik társadalmi rendszerben mennyi a depressziós – úgy gondolom, hogy a polgáraitól fokozottabb teljesítményt elváró kapitalizmusban több lehet a sikert hajszoló, s a hajszában tragikusan elbukó, mint az ilyen tekintetben elnézőbb szocializmusban –, de ahogy hallottam, hozzávetőleg minden harmadik ember életében vannak olyan szakaszok, amikor levertségtől, szorongástól, memóriazavaroktól, önvádtól szenved, öngyilkossági gondolatok gyötrik, alvás-problémákkal küzd, étvágytalan, szexuális aktivitását veszti, egyszóval depressziós.
    Embernek lenni tehát nem kis kockázat.

    Jobb híján – és ez így igaz, tényleg csak jobb híján! – egy időre a szerelem lett az életcélom. Szokványos életcél ez egy huszonhárom éves nőnél. Cél, melynek segítségével megadja magának azt a fontosságot, jelentőséget, mely egy embert mindenképpen megillet. Cél, melynek segítségével összeköti magát másokkal akár a valóságban, akár csak képzeletben.
    A valóság Fejti Zoltánt adta nekem. Adta, de voltaképpen már el is vette tőlem. A képzelettől Horváth I. Árpádot kaptam.
    Mivel akárhogy szépítjük is, egyiküket sem tudhattam valóban a magaménak, ügyesen kellett gazdálkodnom velük. Hol az egyiküket játszottam ki a másik ellen, hol a másikat használtam fel, ha úgy kívánta úri kedvem.
    Zoltánnak célozgatni kezdtem arra, hogy úgy érzem: valami kétértelműség, valami tisztázatlanság árnyékolja be a kapcsolatomat Horváth I. Árpáddal. Mintha vonzódna hozzám, s el kívánná érni, hogy én is vonzódjam hozzá. Nem állítom persze, hogy visszaélne a kezelés során a terapeuta és a beteg között kialakuló bizalmi viszonnyal, de…
    – Szerinted lehetséges, hogy szeret? – kérdeztem Zoltántól a torkomban dobogó szívvel.
    – Szeret?! – köpte ki magából Zoltán dühösen. – Én nem ezt a szót használnám! Csak szórakozni akar a doktor úr!
    Sérthette volna a hiúságomat, hogy Zoltán el se tudja képzelni, hogy Horváth I. szerethet engem. Sértette is. Ugyanakkor már annak is örültem, hogy azt a lehetőséget nem zárta ki, hogy ha a lelkem nem is, de a testem vonzhatja őt.
    – Szórakozni akar…? – ismételtem meg Zoltán szavait ártatlanul, mint aki nem érti a dolgot.
    – Szórakozni bizony! Azt hiszed, nem hallottam róla, hogy egyes doktor urak hogyan kúrálják ki a női pácienseiket? Kúrva kúrálnak. Kezelik őket derekasan, fáradságot nem ismerve… De én azt hittem, hogy te értelmesebb vagy, és nem ugrasz be a trükkjeiknek.
    – Ugyan már! Csak szóbeszéd, mendemonda ez az egész! Az állásukat kockáztatnák, ha a benti nőkkel kikezdenének! – dadogtam zavarodottan. – Különben is, mintha bizony az intézeten kívül nem találnának maguknak elég nőt!
    Soha életében nem volt még olyan drasztikus Zoltán, mint ekkor. Négybetűs szavak tömkelegét rám zúdítva vágta az arcomba: a bolond nő is ugyanolyan, mint a nem bolond nő; mind a kettőnek megvannak ahhoz a testi adottságai, hogy egy férfi a kedvét lelje bennük.
    Haragját annak bizonyságaként fogtam fel, hogy még mindig fontos vagyok a számára. Nem tudtam megállni, hogy ismét próbára ne tegyem. Újabb és újabb „bizonyítékokkal” traktáltam, melyek Horváth I. félre már alig érthető magatartását voltak hivatva alátámasztani.
    Hatott, amíg hatott. Amikor már nem, bevallottam Zoltánnak, hogy szeretem Horváth I.-t.
    – De hát én persze igazából egyáltalán nem szeretem. Én csak téged szeretlek! – zokogtam kétségbeesetten: úgy, hogy nem volt szükségem arra, hogy műkönnyeket dörgöljek ki a szememből. – Tudod, az ilyen, az orvosok iránt feltámadó szerelem valójában csak tünet. Indulatátvitel. Érzelemáttétel. Nem nekik szól személy szerint, hanem az ember a szerettei iránti érzelmeit vetíti rájuk. Amikor őt szeretem, akkor téged szeretlek benne.
    Ez volt az a pont, ameddig Zoltán hagyta, hogy bevonjam őt ebbe a számára egyre elfogadhatatlanabb, s úgy tűnik, nemhogy a gyógyulás felé, de éppenséggel az ellenkező irányba vezető kezelésbe.
    – Rossz nézni, mi lett belőled! – dünnyögte lemondóan, elfehérült ajkakkal. – Mikor hagyod már ott végre azt a szemét helyet?… Ha nem szeded össze magad, előbb-utóbb az lesz az otthonod! Vagy te pontosan ezt akarod?!

Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet
Budapest, II., Vörös Hadsereg útja 116.Telefon: 164-640
Levélcím: Budapest 27. Postafiók 1.

OTE Psychiatriai és Klinikai Psychol. Tanszék

ZÁRÓJELENTÉS

VIDA REGINA (szül: 1964. 07. 20., Veszprém; lakóhely: Budapest, III. kerület, Szélmalom utca 16.) 1987. 09. 25-től 10. 12-ig, majd 10. 19-től a mai napig feküdt osztályunkon.

Anamnézisében említésre méltó somaticus megbetegedés nem szerepel. Felvétele előtt körülbelül két hónappal kezdődtek depressiora utaló panaszai. Három hete situativ tényezők hatására állapota rohamosan rosszabbodott. Anxiosus-depressiv sy., suicid veszély miatt ideggondozó utalta osztályunkra.

Felvételi status: RR: 120/80 hgmm P: 80/min. Fiz. neg.
Psychesen: Introvertált, sensitiv, infantilis személyiség.
Gondolkodása alkatilag ép, microman tartalmak, suicid késztetés explorálható. Emotionalis labilitas.

Leletek: Vizelet, vérkép, vércukor, VDRL: kóros eltérés nélküli.
Psychol. vizsgálatok (Rorschach, Szondi, MMPI, Lüscher): Éretlen személyiség. Jelenleg krízishelyzetben van. Suicid veszélyeztetettség.

Therapia: Ludiomil, Seduxen

Kórlefolyás: Depressiv tünetekkel került felvételre. Az alkalmazott farmako- és psychotherapia hatására állapotában javulás indult meg, de adaptatios szabadságra engedése után súlyos gyógyszeres suic. kísérletet követett el. A Korányi Kórházba került, ahonnan egy hét múlva – toxicológiai szempontból rendezett állapotban – osztályunkra visszavettük. Az ezt követően alkalmazott therapia mellett állapota hullámzott, depressiv tünetek csökkentek, összességében mérsékelt javulás következett be. A továbbiakban psychotherapias és farmakotherapias kezelés javasolt rendszeres ideggondozói ellenőrzés mellett.

Diagnosis: Személyiségzavar talaján kialakult depressiv állapot. Tentamen suicidii.

Budapest, 1987. december

Prof. Dr. Mottányi-Maros Erzsébet	Dr. Horváth I. Árpád
egyetemi tanár	oszt. orvos

    Próbáltam ráismerni magamra.
    Nehezen ment.

    A fantáziaszerelem demokratikus.
    Nemcsak idő- és térbeli korlátja nincsen, de nem gátjai szerelmünknek a társadalmi és a kulturális különbségek sem.
    Ki akadályozhatna meg abban, hogy beleszeressek egy, számomra a realitás síkján nyilvánvalóan elérhetetlen, a világ másik felén élő rock- vagy filmsztárba? Ki tilthatná meg nekem, hogy képzeletben magamhoz kössek egy alig néhányszor, s akkor is csak futólag: egy-egy pillanatra látott családapát?
    Álmaimban társammá tehetek olyanokat is, akikkel a valóságban még csak találkozni sem lesz módomban. Szélsőséges esetben arra is lehetőségem van, hogy ne is élő emberről vegyem a mintát, hanem virtuális anyaként szüljem meg kedvesemet.
    Ha sokat ábrándozom, attól a lehetőség ugyan nem válik valósággá, de jótékonyan elfedi azt a tényt, hogy ami lehetőség, az nem valóság, és többnyire nem is lesz az.
    A fantázia korlátlan szabadsága egy helyütt azért mégiscsak hátrálni kényszerül. Akivel egyszer már a valóságban is egymáshoz sodort a sorsunk, azt aligha tehetjük a magunkévá fantáziaszerelemmel. Ha a valóság halódik vagy elhalt, a képzelet újjá nem szülheti.
    Pedig nem igaz, hogy a fantáziaszerelem passzív. Sőt, amíg a gyakorolt, a valós szerelem csak egy új világot ismer meg, a fantáziaszerelem új világot teremt. Kétségtelenül ez a szerelemfajta a leginkább kreatív szerelem.
    Csak hát, azt tudomásul kell venni, hogy a fantáziaszerelem, mely teremteni tud, újjáteremteni igen ritkán képes…
    Azután, hogy pszichiátriai kezelésem befejeződött, életem meglepően könnyen tovább folytathatónak, sőt, kisebb nehézségekkel bár, de meg- és átélhetőnek bizonyult. Nekem magamnak ugyan nem fűződött ahhoz határozott érdekem, hogy éljek, ám mindenki másnak, úgy tűnt, ez a legkényelmesebb megoldás.