Karcagi Magyar Margit


Tanulni érdemes



    Elhitették vele, hogy szép jövő vár rá. Szabad idejében táncolt, énekelt, színjátszó csoportba járt. Tanárai Lenin szavait préselték belé: „Tanulni! Tanulni! Tanulni!” Egymás után szerezte diplomáit. Hosszú, kacskaringós évek múltán ő mondta diákjainak: „Tanulni! Tanulni! Tanulni! Csak tudással lehet érvényesülni.”
    Hétórás oktatás után szellemileg kitikkadva, lelkileg, fizikailag kifacsarva rohan takarítani a gazdag családból származó iparművészékhez.
    A kulcs a szokott helyen. A csendes, hűvös lakásban átöltözik. Kávét főz magának. Beleül a háziúr kényelmes, bíborvörös bársony, faintarziás foteljébe. Szemét becsukva, forró kávéját szürcsölgetve „szép” jövője felé kalandozik:
    Napszínűre festett házának teraszán gyönyörködik parkosított kertjében. A fenyők s tuják között virgonc feketerigók gilisztát gyűjtögetnek mindig éhesen tátogó fiókáiknak. A locsoló áztatta gyepen fürdőznek. Fekete tollaikat verdesve a vízsugárban, boldog csettegéssel tisztogatják sárga csőrüket. Kutyái versenyt futnak a szomszéd ebekkel. Rózsái körül poszméhek dongnak. Fehér káposztalepkék és kék boglárkák sokasága lepi el az üde pázsitszőnyeget.
    A nyitott ablak előtt elrepülő, recsegő hangú szarka riasztja. Megissza maradék kávéját. Nekilát munkájának. Fárasztó, monoton mozgás. Szőnyegrázás, porszívózás, mosogatás, vasalás…
    Megérkezik a ház ura. Barna, mandulavágású szemek, dús, barna haj, kreol bőr, tarka, rövid ujjú ing. Kitüremkedő, izmos mellkas. Feszülő farmernadrág.
    A harminchét éves Márta a konyha kövét mossa, térdén csúszkál a fekete-fehér négyzeten. Szőke lófarka jobbra-balra himbálódzik. Szoknyája alól ki-kilátszik izmos combja. Mellei ringnak a ritmikus, monoton munkától.
    A férfi nem állja meg szó nélkül:
    – Mit sportoltál?
    – Kosaraztam, futottam, na és mostanában aktívan takarítok.
    Néhány másodperces izgalom. Jólesik nőnek lenni, még ha egy pillanatra is.
    Kulcszörgés, nyílik az ajtó. A teltkarcsú feleség érkezik. Finomságokkal teli szatyrát a márványasztalra teszi. Diós, borsos, fokhagymás ízesítésű sajtok, kaviár, drága sonkák, primőr zöldségek, ropogós, illatos pékáruk. Mártát éhség kínozza; szédül, hányingere van. Iszik egy pohár vizet, csillapítja kimerültségét, gyomorgörcsét.
    Már csak a WC maradt. A kagyló bűzös és mocskos.
    Erőt vesz magán, felhúzza gumikesztyűjét, és kefélni kezdi az undorító csészét.
    Bentről Vivaldi könnyű dallamával átszőtt kéjes kacarászás.
    „Inkább a tanult szakmámmal kellene foglalkoznom. Hogyan javítom ki holnapra a hatvankét dolgozatot? Még át sem néztem a műanyaggyártás technológiáját. A harmadik C-ben matekot helyettesítek.”
    Megalázottan, izzadtan, erőteljes mozdulatokkal végzi feladatát. A WC tíz perc múlva úgy ragyog, mint a frissen fényezett fehér márvány. Kamillaillattal fújja be a helyiséget. Kimerülten összeszedi holmiját. Félénken bekopogtat a szobaajtón. Elhaló hangon, szaggatottan lihegi a teltkarcsú nő:
    – Rögtön jövök!
    Vivaldi már a télben jár. A ház úrnője kisimult, pirosló arccal kérdezi:
    – Minden rendben? A ruhákat kivasalta? Észrevette, hogy a mosogató felett zsíros a csempe? A fürdőkád alól kivette a kefét?
    Megkapja bérét és néhány megunt ruhadarabot. Remegő térdekkel kapaszkodik le a lépcsőn. Örül a ruháknak, átalakítva legalább kislányának lesz egy-két jó minőségű holmija. Fiainak hamarosan megveheti a szekrényeket. Felszáll a buszra, szerencsére talál ülőhelyet. Elégedetten terpeszkedik szét. Nejlonzacskójából előveszi szotyoláját. Élvezettel ízlelgeti a zamatos, pirított eleséget. Takarítóléte „szabaddá” teszi. Aléltan köpködi bal kezébe a héjakat.
    – Csókolom, tanárnő! Csak most tetszik hazamenni?
    Márta ijedtében leejti a nejlonzacskót. A magok a padlóra szóródnak. A belé vert tanra gondol:
    „Mintakép vagy! Példát kell mutatnod!”
    A gyermek lehajol és segít összeszedegetni a magokat.
    A busz fekete gumiszőnyegén szétterülő szürkésfehér magokat tanár és diákja úgy csipegetik, mint két városi gerle a panelek közt elnyúló betonutakra vetett, tizedikről lehullajtott kenyérmorzsát.






A korcs



    A hőség már-már elviselhetetlen. Grétiről csurog a víz. Türelmetlenül várja, hogy a budai főúton zöldet jelezzen a lámpa. Nejlonszatyorral kezében belöki az óriás kaput. A hűvös kapualjban a sötétbordó csempével kirakott falnak támasztja izzadt, csupasz hátát. A lift kovácsoltvas ajtaját kinyitja, megnyomja a gombot. Retteg, hogy leszakad. Gyakran álmodja, hogy a lift felgyorsul, átszakítja a mennyezetet, és a padlástérben kifeszített acélsodronyon robog tovább. Rázkódik, csikorog. Pókháló és aszott denevérek között tekereg órákon át. Fékezés. Kiugrik. Idegen házak, más világ. Otthonát keresi… szakadás… homály. Felébred. Izzad.
    Megérkezik a harmadikra. A függőfolyosóról nem mer a mélybe nézni. Hosszú, sötét szekrények, zsúfolt előszobába. Több generáció él a százhuszonöt négyzetméteren. Gréti és fiai a konyha melletti cselédszoba lakói. Benne nagy ágy, mennyezetig érő polcok ruhákkal, könyvekkel, emlékekkel.
    A fürdővel egybenyitható szobában él Jocó, a tizenöt éves, hátgerinc-ferdüléses, sovány, kancsal fiú. A kertre néző, fákkal árnyékolt lakrész ajtaja a falba olvad észrevétlen, csupán a kilincs fénylik tompán. A kamasz szórakozása a zenehallgatás. Napokig nem mozdul ki. Szaga jelzi közelségét. Alig beszél. Lehajtott fejjel mormol valami alig érthetőt. Mindegy, hiszen nincs jelentősége, az udvariasság kényszeríti Grétit a csevegésre. A férj csak aludni jár haza. Az anyós „fekvőkórban” szenved. Széles rekamién eldőlve majszolja dugi csokiját, és issza napi egy liter vörösborát, amit az orvosa „rendelt” el. A sógornő tizenhét. Redőnyökkel sötétített szobájában a maga álomvilágában sírdogál, és közben hintázó mozgással önkielégít.
    Gréti leteszi szatyrát a konyha mocskos kövére. Elpakolja a vásárolt élelmiszert, a szekrénybe néhány edényen kívül más alig fér be. A fürdőszobában összeszedi kimosott ruháit.
    „Már megint hiányzik a piros bugyim, a fehér csipkés melltartóm. Hihetetlen! Minden mosáskor eltűnik egy hálóing vagy fehérnemű. A sógornőm lopja?”
    A szobájában kifeszített zsinóron szárítja a mosott holmikat. Sógornője hisztérikusan érdeklődik:
    „Nem láttad valahol a pöttyös bugyimat, a kék melltartómat? Sokadik eset, hogy eltűnnek a fehérneműim.”
    Nem akar hinni a fülének. Szellem jár a lakásban?
    Egyik délután senki nincs otthon. Úgy dönt, hogy a közösen használt helyiségeket kitakarítja.
    A WC-t kisikálja, a konyhát felmossa, az előszobát felsöpri. A szekrények alatt kotorászva megakad partvisa. Rángatja, húzogatja, s egy hirtelen mozdulattal zsákmánya előkerül. A félhomályos előszobában nem látja tisztán, így a fürdőszoba mosdójába dobja. Szétszedi. Összeszáradt, színes ruhadarabok. Piros csipkés kelmék. Penészes száradás repedezik a textílián. Mi ez? Tanulmányozza a ragacsot.
    „Ez bizony sperma.”
    Mozdulatlanságából felocsúdva Jocó jut eszébe. Mindig sejtelmesen viselkedik. Ki más lehetne? Bemegy a kamasz szobájába. Mocskos zoknik, gatyák szanaszét, sáros bakancs a szoba közepén, könyvek szétszórva a padlón, szürke ágynemű összegyűrve az ágy végében, az asztalon többhetes ételmaradék, áporodott szag. Gréti keres, kutat. Mindenhová benéz. Újabb összeragadt fehérneműk. Anyósa rózsaszínű, nagy bugyogója is a többi között. Gréti hisztérikusan felröhög. Sárdarabok a padlón, az ágyban száraz emberi fekália. Öklendezve kirohan a WC-be. A kagyló felett egész teste rángatózik, a hányás ellen küzd. Ebédje a frissen klórozott fajanszon landol. Legyengülve, remegő lábakkal hagyja el a budit. Lefekszik szűk szobája keskeny ágyára. A friss élményt igyekszik feldolgozni. Nincs kivel megossza. Férje haverokkal csavarog, anyósa bridzspartin, sógornője pszichiáternél „agonizál”. Nemrég anyósa cirkuszolt így:
    „Ki szart a fürdőszoba lefolyójába? Már megint eldugult!”
    Gréti akkor nem tulajdonított jelentőséget ennek. Gondolta, biztos alkoholos állapotában találta ki történeteit.
    Később Jocóról az a hír járja, hogy állást kapott egy közeli posta raktárában mint szortírozó.
    Újabb hobbija gyerekek gyámolítása. Főleg a kislányokat kedveli, mert azok szelídek, mosolygósak. Csokit vesz nekik, elviszi őket kirándulni. Felhívja őket a szobájába, ahol jókat játszanak. Simogatja, becézgeti őket. Még meztelen fotókat is készít róluk, hogy levetkőzzék gátlásukat.
    – Igen, igen, nagyon szereti a gyerekeket – meséli maga elé meredve szomszéd barátja, a leszázalékolt, gyomorráktól már egyszer megmentett Tomi.