Pásty Júlia

Nászéjszaka

(Részletek)

Szilveszter napján, tizenkét éves voltam akkor, nagypapám jött hozzánk vendégségbe. Nekünk hiába volt három szobánk, mindig csak egyet használtunk. Kályhánk is csak ebben az egy helyiségben volt. Ilyenkor úgy oldotta meg anyám, hogy az ágy végébe ágyazott a padlóra. A saját ágyamat meg átadtam a vendégnek, nem tudtam felfogni, miért kell vendégségbe menni és elvenni más fekvőhelyét. Ott feküdtem a padlón szilveszter éjszakáján is, és reggel ébredéskor véres volt a lepedőm. Nem szóltam semmit, csak megemeltem a dunnát, hogy látsszon a véres folt. Nemsokára anyám hívott, Acita, gyere! Sírva fakadtam. Azt mondta anyám, most már nagylány vagyok. Azért nem beszélt erről, mert nem gondolt arra, hogy ilyen fiatalon megkapom. Ő tizenhat éves korában kapta meg. Ekkor elmondta, hogy ez a vérzés minden hónapban így lesz. Anyagból varrt betéteket adott nekem, hogy ezeket kell használnom, és addig, míg tart a vérzés, nem szabad mosakodni. Még büdösebb lettem, mint előtte, mert ha szombatra esett a vérzés, akkor kimaradt egy hét a fürdésből. A szőreimen megszáradt vércsomókat esténként szedegettem titokban, talán így kezdődött a maszturbálás, olyan jó volt simogatni magam, és aztán már szinte minden este alvás előtt a kezem, az ujjaim az ágyékomban találtak megnyugvásra.
    Keszégen csak egy gazdag ember volt tizenhét hold földdel, ez volt a földmaximum. De a gazdagság nem látszott rajtuk, valószínűleg csak jobban étkeztek. Egy özvegy doktorné élt a faluban, akinek zsidó volt a férje: ő be sem fejezte az egyetemet, de mi mégis doktornőnek neveztük, hisz ő volt a falu orvosa. Egy gyógyszertár volt a faluban, benne egy gyógyszerésszel, volt egy óvó néni, néhány tanító néni, tanító bácsi és egy matektanár. Ezenkívül volt néhány iparos: cipészmester, kovácsmester, szobafestő, asztalos, néhány varrónő, egy rádiójavító. A falu egyetlen kendergyárában szegény, özvegy asszonyok dolgoztak, és földtelen emberek.
    Nagybátyám volt a falu polgármestere, neki volt érettségije.
    Ebben az időszakban volt az ötvenhatos forradalom. A Szabad Európát hallgattuk titokban. Nem volt még akkor mindenkinek rádiója. Alig vártam az estét, hogy a tejeséknek elmondjam a napi híreket, Pesten forradalom van, és áldozatai is vannak. Bárki jött hozzánk, apám mindenkinek erről beszélt, sajnálta az egyetemistákat, akiket megöltek az oroszok. Emlékszem, könnyezett a meghatottságtól. Azt, hogy Magyarország szomszédos Jugoszláviával, arról az egyetlen térképről tudtam, ami apám műhelyében állt, de hogy mi magyarok miért nem élünk abban az országban, arról nem volt tudomásom.

    Kezdett kitágulni a nézőpontom, de csakis falusi viszonylatban. Eljött az ismerkedés újabb korszaka, nemcsak a körülöttem élők és a történések miértje, hanem a saját testem megismerése is. Hosszan álltam a tükör előtt, néztem a hajam, és akkor vettem észre, hogy nem minden embernek egyforma a homlokán a haj kiindulási formája, a színe, a sűrűsége. Nézegettem a szemem színét, gondosan figyeltem a szemöldökömet és így értelemszerűen minden ember szemét, haját, testét, óriási különbségeket fedeztem fel. A számat nem láttam elég pirosnak, a fejem kerek volt, a nyakam lehetett volna hosszabb is. Legnagyobb meglepetésemre az egyik fülem kisebb volt a másiknál, olyan begyűrődött volt a széle, állandóan igazítottam a hajam, hogy ki ne látsszon. A derekam nem volt elég karcsú, százszor beszaladtam a szobába megnézni, vajon változott-e az alakom. Aztán, ahogy kezdtek nőni a melleim, úgy karcsúsodott a derekam. Az osztályban rajtam kívül még csak egy lánynak volt a bugyibetegsége. Ágnesnek a nővére mesélte, hogy van nekünk szűzhártyánk, ami majd egyszer ki lesz lyukasztva. Valamikor a lányok saját maguk végezték ezt a műveletet a templomban, miközben ráültek valami kemény tárgyra. Azt viszont nem tudta megmondani, most hogy történik. A folytatást már tudta, a férfi beteszi a nőnek, és abból lesz a gyerek. Minden gyereket úgy csinálnak, és nincs semmiféle gólyamese. Megkerestem a szűzhártyámat, és féltem attól a tárgytól, amivel ki lesz lyukasztva. Anyám mellét kívántam látni, vajon milyen egy igazi, nagy női mell. Egyszer sikerült is benézni a blúzába lehajolás közben. – Anyu, viselsz melltartót? – kérdeztem tőle. – Miért fontos azt neked tudni? – kérdezte meglepetten. Szabad időmben a szekrényeket kutattam, míg rátaláltam egy melltartóra a szekrény belsejében. Maris is keresgélt otthon, ő meg védő gumit talált a szekrény polcain. Azt mondta, ezt az apja használja baszás közben. Az meg mi? Ekkor elmondta, hogy a férfi beteszi a már kilyukasztott szűzhártyán keresztül a micsodáját. Azt a nagyot – mondtam neki –, amit én a szomszéd embernek láttam, amikor kivette a kertben pisilés közben? Most már meg kell figyelni, vajon az én szüleim is basznak? Minden este fél nyolckor feküdtem le az öcsémmel, és mikor a szüleim megérkeztek, én addigra mindig aludtam. Egyik alkalommal azt hazudtam anyámnak, minden lelkiismeret-furdalás nélkül, hogy félek a sötétben, és kértem, a villanyt hagyja bekapcsolva. Azt mondta apám, akkor égjen a lámpa, ha fél a lány! Így már könnyebb volt várakozni, de anyám jött ellenőrizni, hogy alszom-e, nehogy hiába fogyasszuk az áramot. Amikor úgy gondolta alszom, elkapcsolta a villanyt. Hallgattam mert ha elárulom ébrenlétemet, akkor biztos nem fognak kefélni. Mindennap megbeszéltük az újabb fejleményeket az iskolában. Az egyik lánynak már sikerült kihallgatni a szüleit, micsoda ágycsikorgás közepette, különleges hangok hallatszottak. Minden este türelmetlenül meresztgettem a szemem, virrasztottam, csakhogy már megérjem a nagy eseményt. Egyszer sikerült ébren maradnom, jöttek is a szüleim, de mindegyik a saját ágyába feküdt, és nem történt semmi. Hosszú ideig kellett várni a megfelelő pillanatra, mire egyszer anyám átment apám ágyába. A fülem, mint egy nagy kaput, kitártam, csak hogy mindent halljak. Csalódásomra semmi jajgatás és ágycsikorgás nem volt. Rövid idő múlva anyám visszament a saját ágyába. El is mondtam az iskolában, hogy nem volt érdemes hetekig virrasztani, az én szüleimnél nem volt semmi zaj, és nem tartott sokáig. Így lepleztem le a szüleimet.

    A falu szigorú, elavult törvényei és szokásai szerint éltünk. Kizárólag szabályok szerint, meghatározva a szabad és tilos cselekvéseket, kötelességeket. A kiszolgáltatottság gyalázata és a tudatlanság jellemezte gyerekkoromat. Létezésünket az ösztöneink vezérelték. Azt hiszem, minél korábban megtanítjuk gyerekeinket a valóságra vagy a valóság felismerésére, annál értékesebb lesz az életük. Képesek lesznek felmérni a helyzetet, a jó és rossz élményeket, a győzelmet, a kudarcot. Nekem ebben óriási késésem volt. A gyermek ki van szolgáltatva a szülő kedvének, butaságának, elmaradottságának, világi felfogásának. A kiszolgáltatottság falun maximális. Úgy éltem, hogy nem volt szekrényem, egy polcom sem, nem volt saját tányérom, se poharam. Minden falat kenyeret kérni kellett, nem szerettem az ételek ízét és a falu szagát. Talán az a néhány ruha, amit használtam, az volt a sajátom, de az sem tetszett nekem, se a színe, se a hossza, se a formája. Az öltözködésben is kizárólag anyám véleménye érvényesült. Ha volt egy saját ötletem, azt máris elhárították, ne így, hanem úgy vagy amúgy. Az emberi élet legnehezebb szakasza a gyerekkor.
    Sokáig nem találtam meg létezésem miértjét, nem tudtam magammal mit kezdeni, csak úgy, mint egy tárgy hányódtam a szüleim között. Miért kell nekem Keszégen élni? És miért abban a házban? És miért ők a szüleim? Olyan jó lett volna valakivel erről beszélgetni, de szüleimnek arra nem volt idejük. Nem éreztem jól magam abban a faluban. Utáltam a ragadós légyfogón az elpusztult legyeket nézni, kínos volt a naftalinos ruhák illata. A saját bűzömet fokozatosan elviseltem, néha még kedveltem is, de az idegen bűzt nem tudtam soha az életben elviselni. Nyári melegben, ha zsúfolt buszon utazom, és az emberek megemelik a kezüket, hogy kapaszkodni tudjanak, gyermekkorom soha nem felejtett bűzei jutnak eszembe. Menekülök tőlük, hogy örökre elfelejtsem.
    A lét alapkérdéseit vagy alapfeltételeit, a jóságot, a szeretetet, a becsületet, a másság elfogadását nem otthon tanultam. A szülői házban csak munkára tanítottak és szófogadásra, ami egyben alázat volt. Semmiféle kibontakozásra nem volt lehetőség, ha véletlenül egy lánynál észre is vettek valami hajlamot valamihez, azt nagyon gyorsan elnyomták, visszafojtották, nehogy véletlenül eszébe jusson tanulni. Egy lánynak nem volt szabad fütyülni sem, mert akkor sír a Szűz Mária. Nem érdekelt a sírása, fütyörésztem, úgy, mint a fiúk, ha már nem énekelhettem, mert botfülű voltam.
    Anyám sokat mondogatta, nekem milyen jó életem van, járhatok iskolába, mert ő csak tizenkét éves koráig tanulhatott. Hat osztálya volt, és aztán elment szolgálni. Míg iskolába járt, kesztyűje sem volt, az anyjuk minden reggel krumplit sütött, ezt tették a zsebükbe, így melegítették a kezüket. Mert nekem már van kabátom, kesztyűm, és mehetek nyolc évig iskolába. Anyám valóban gyerekként elhagyta a szülői házat, és elment az urakhoz szolgálni egészen férjhezmeneteléig. Reggel ötkor kelt, a család minden tagjának fényesre tisztította a cipőjét, mosott, főzött, takarított. Keveset kapott enni és ritkán láthatta a szüleit. Mindig fázott, mert vékony volt a dunnája, és itt vagyok én, akinek megvan mindene. Megvolt mindenünk, mert ami volt, azt véltük mindennek. Anyámról csak ennyit tudok, nem szívesen beszélt az életéről. Apámról is alig tudok valamit, pedig nyolcvanegy évig élt. Voltak olyan esték, amikor a háborúban való részvételéről mesélt apám, ahogy az árkokban védte magát, pedig nem is volt a háborúban. Arról is beszélt, hogy milyen sokat dolgozott Erdődön az apja szőlőskertjében, míg bátyja gimnáziumba járt. Ősszel őrizte apja viskóját, kerepeléssel riasztotta a madarakat. Bátyjának követ csomagolt egy szatyorba, és az olyan hülye volt, hogy cipelte haza. Legénykorában leszedte a cégtáblákat és kivitte a temetőbe. Apócán a gyárban ő volt a mindenes, mindent ő intézett. Valószínűleg apám egy tartalmasabb életet kívánt magának, sok élménnyel, ami nem teljesült, és ezért mesélt elképzelt, be nem teljesült vágyakról.

    Szüleim nem támogattak a tanulásban, hisz előttem a család nőtagjai közül, senki nem tanult. Ez csak az én bánatom volt. Anyám talán örült is, hogy nem sikerült a felvételi, mert azután mindig otthon voltam és dolgoztunk. Minden munkára megtanított anyám, amit egy falusi lánynak tudni kell. A főzést, a takarítást, a mosást, az állatok etetését, a kacsa tömését, tehénfejést, megtanultam babot szitálni, szappant főzni, falat tapasztani és meszelni, palántát nevelni, kapálni, kukoricát szedni. Azt hitte anyám, majd én is úgy élek, mint ő és az ő anyja.
    Szabad időben táncolni tanított anyám, amihez nekem semmi kedvem nem volt. Új ruhákat kaptam, apám csinálta a szandálokat, cipőket, és elindultunk a kocsmába. Ott árulták a lányokat. Ez volt az ő céljuk is, férjhez adni a lányukat. Tizennégy évesen, minden szombaton este kocsmába mentem anyám kíséretében. Felvettem azt a ruhát, amit anyám előkészített. Ő is ünneplőbe öltözött.
    Keszégen két kocsma volt, az iparos- és a parasztkocsma. A terem bejáratánál néhány zenész muzsikált, harmonikára emlékszem és szaxofonra. Biztos volt más hangszer is, mert nem csak ketten muzsikáltak. Anyám élvezte a zenét, mert ő nagyon szeretett táncolni. A kocsma nagy termét körbeülték az asszonyok. Előttük az első sorban a lányok foglaltak helyet, és várták, hogy felhívják őket a fiúk táncolni. A legények egy külön teremben voltak, mi nem láthattuk őket, viszont ahogy megszólalt a zene, jöttek, mint fényre a bogarak. Miskával együtt tanultunk táncolni. Minden elhibázott lépést láttak az asszonyok, és mutogattak is a táncosokra. Így táncoltunk mi órákon keresztül, úgy éjféltájban volt a nőválasz. Én Miskát kértem fel, hisz mást nem is nagyon ismertem, a fiú osztálytársaim még fiatalok voltak a táncra. A mulatság után Miska hazakísért. Ez úgy volt, hogy mi mentünk elöl, és anyám jött utánunk. A házunk előtt elköszöntünk egymástól, ez jelentette az udvarlást.
    Az egyedüli szórakozás a kocsmába járás volt; ott éppen a meglevő szabad helyre ültünk, és a mellé, aki ott volt már. Miskával továbbra is együtt táncoltunk szombat esténként. Ő volt az egyetlen ember, akivel beszéltem, szüleimen és öcsémen kívül. Miska Zomborban volt lakatosinas, úgyhogy nem is volt egész héten Keszégen. Képeslapokat és leveleket küldött nekem, szerelmes verseket. Az első képeslapra válaszoltam. A következő levélben megköszönte a rózsát. Anyám azt kérdezte, miféle rózsa, nem mondtam meg neki. Anyám minden levelemet kibontott, és ő olvasta először. Ha volt időm, átmásoltam a szöveget, mert anyám minden levelet gondosan elégetett. Akkoriban kaptam egy névtelen levelet is, illetve kettőt egymás után. Valaki arra figyelmeztetett, hogy ne járjak a Miskával. Sok mindent írt róla, csupa negatív dolgot. De már csak arra a figyelmeztetésre és jó tanácsra emlékszem, hogy gyenge a látása. Idős korára majd vakon vezethetem. Anyám gyorsan eltüzelte ezt a levelet is.
    Egyszer a kocsmában egy ismeretlen fiú felhívott táncolni. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Doroszlóról érkezett. Nagyon megtetszett nekem a táncosom, de azt hiszem, én is neki. Egész este táncoltatott, jól éreztem magam, a tánc után hazakísért. Mint utólag kiderült, Miska megfenyegette. Azt mondta neki, foglalt vagyok, és eszébe ne jusson velem többet találkozni. Különben anyám megelégelte a dolgokat, valószínűleg a levél is hatott rá, és azt mondta, mondjam meg Miskának, jöjjön másfél év múlva, most még kislány vagyok. A következő szombaton a kapunk előtt, anyám parancsára közöltem Miskával. Ő eleget tett a kérésnek, már a következő szombaton nem hívott táncolni. Ekkor teljesen egyedül maradtam, se fiú, se barátnő. Pistát se láttam a kocsmában. Ezek után közöltem anyámmal, többet nem megyek táncra, nem ülök ott egyedül.

    Éjjel-nappal csak azon törtem a fejem, hogy menjek el innét valahova egy városba. Nem maradhatok itt tovább, már a falu bűzét se tudom elviselni. Utáltam a tehén tőgyét mosni és fejni, büdös volt a tehén is, meg a tej is. Csak menni innét messzire, hogy elfelejtsem ezt a falut. Azon gondolkodtam, mi fájna apámnak a legjobban, ami arra késztetné, hogy mégis elengedjen iskolába. Szerintem, ha szolgálni mennék, azt nem tudná elviselni. Iparos lánya szolgálni megy a városba? Az nagy szégyen lenne a faluban, mindenki arról beszélne és elítélné a szüleimet. Vacsorázás közben közöltem apámmal a hírt, őszre elmegyek szolgálni valamelyik városba. Akkor azt mondta apám: „Egy iparos lányának szégyen a szolgaság. Megvan mindened, nem mész sehova!” De megyek, ha nem engedtek, akkor is elmegyek, a beleegyezésetek nélkül. Úgyis elmegyek! Megyek szolgálni! Apám nem üthetett meg, mert elszaladtam. Kijött ő a műhelyből kezében a lábszíjjal, de lassú volt a mozgása és sántított, mire felkelt és megindult, én már kint voltam az udvarban. Így futottunk körbe-körbe. Megindultam a tizenkét méter hosszú gangon, a végén bekanyarodtam a virágoskertbe, majd a szomszéd ház oldalán szaladtam, megkerültem a füstölőt, és pillanatok alatt újra a gangon voltam. Apám csak egy-két kört tett meg, aztán elfáradt és feladta. Büdös kölök, mondogatta. Ha kuncsaft volt apámnál, beálltam a műhelyajtóba, és onnét kiabáltam: Szolgálni megyek, ha nem engedtek iskolába! Nem volt mit veszítenem, most már nem fognak térdeltetni, se megpofozni, mert elszaladok. Kitartóan mindennap azt mondogattam apámnak, reggel, délben és este, amikor találkoztunk, őszre megyek szolgálni. Csak a napokat számoltam, mikor jön haza anyám és öcsém. Érkezésük után apám újságolta, hogy a lány szolgálni akar menni.
    Azt hiszem, mi voltunk az első generáció a faluban, aki nem nyugodott a sorsába, nem akartunk úgy élni, mint a szüleink. Keszégen abban a beszűkült falusi világban, még nem tudtam, hogy a világ tág és kimeríthetetlen. Talán az ösztön hajtott kifelé, mert csak menni akartam, menni valahova máshova. Előbb céllal, amikor gimnáziumi felvételre készültem, később már céltalanul, csak el onnan.
    Néhány nap múlva megtörtént a csoda, anyám elutazott és talált nekem egy helyet, ahol varrni tanulhatok. A szakmunkásképző iskola, ami szüleim választása volt, jobbnak bizonyult, mint a falusi munka. Apám is belenyugodott, és azt mondogatta, egy iparosember soha nem éhezik.

    Egyszer az utcán Kocsis Pistával találkoztam. Nagyon tetszett, hisz jóképű fiú volt. Magdussal kilestük, hol lakik. Fütyülésünkre kijött az emeletes ház erkélyére és elhívott moziba. Jött velem Lenka néni is és Magdus. A filmre nem emlékszem, csak arra, hogy Pista megfogta a kezem. Ez valami csodálat volt, hisz ő volt az első fiú, aki megérintett. Miskának is fogtam a kezét tánc közben, de ott semmit sem éreztem. Ugyanúgy, mint amikor egy tárgyat tart az ember a kezében, vagy amikor az ember a saját két kezét összeteszi, akkor sem mozdul meg benne semmi. Pista érintése valami más, addig ismeretlen érzést váltott ki.
    Lenka néni a filmnézés utáni napokban elmesélte saját életének rövid történetét. Volt ott néhány elmaradott falu, ahol nagy sötétségben éltek az emberek. Ő csak öt évig járt iskolába, majd szüleivel dolgozott a mezőn. Tizenöt éves korában férjhez adták; az esküvő után egy kocsira tették az ágyát, a ruháit, az ágyneműt, és elvitték a férje szüleihez. Az ifjú férj tüdőbajos volt, köhögött, és Lenka néni nem akart vele aludni. Napközben játszott, hintázott a gyerekekkel. Néhány hónapi unalmas idő után meglátogatta a szüleit, és többet nem akart visszamenni a férjéhez. A férj nemsokára meghalt, és ő szűz özvegyasszony lett. Évekkel később találkozott Gyuri bácsival, nagy szerelem szövődött köztük és összeházasodtak. Különben az emberek elítélték őt, mert elvált asszonynak számított. Tíz évet laktak Doroszlón, ahol a férje megcsalta egy özvegyasszonnyal. Lenka néni megijedt, mert akkor már megvolt a három gyerek. Gyorsan döntött, eladták a házukat és városba költöztek. Így megszakad a kapcsolat férje és a szeretője között. Különben Gyuri bácsi a városban is talált barátnőt magának, habár szerette a családot és a feleségét is. Láttam én Lenka nénit csendben sírdogálni a kapuban. Állt és várta haza a férjét, mint oly sok asszony ezen a földön, de soha nem hallottam veszekedni őket.
    Lenka néni elmesélte, hogy anyámnak volt egy nagy szerelme, de nem lett belőle házasság. Így ment anyám férjhez huszonnégy évesen apámhoz, hogy ne maradjon vénlány. Nem akart gyereket szülni, aztán hat év után csak megszülettem.
    Születésnapomra Lenka néni sütötte nekem az első tortát, mert azt hitte, otthon is kaptam.
    Anyám évente egyszer eljött szülői értekezletre. Apám viszont a három év alatt csak egyszer. Szégyenlős, dadogós ember volt, szerbül is gyengén beszélt, de nagyon jó cipészmester volt.
    Egy szombat délután hazamenet a sínbusz végén ültem, amikor is egy másik sínbusz indult az ellenkező irányba, annak az utolsó ülésén Miska ült. A két sínbusz megindult két irányba, mi csak néztük egymást addig, míg a szemünk látta a másikat. A vonat távolodása nekünk a közeledést hozta. Miskától néhány nap múlva levelet kaptam, melyet egy textilgyárba küldött, de akkor még olyan postások voltak, akik gondolkodtak, és elhozták nekem a varrodába. A levélben Miska közölte velem, hogy szeretne találkozni, hisz lejárt a másfél év. Már a következő vasárnap az állomáson vártam. Egész délután sétáltunk, beszélgettünk. A továbbiakban Miska minden második vasárnap eljött Apócára. Az egyik vonattal jött, a következővel utazott vissza Zomborba. Soha egy cukrászdába se mentünk, mindig az utcán kóboroltunk. Egyszer Mari unokatestvérem elhívott táncra. Akkor voltam először szórakozni, és nagyon jól éreztem magam. Másnap jött Miska, és neki is elmondtam ezt a lehetőséget. A következő alkalommal Miska is jött velünk, azonban Mari fiúja állandóan felkért táncolni. Hazafelé menet a fiatalember mellém szegődött. Hármasban indultunk tovább. Amikor Miska ezt a helyzetet látta, elköszönt, majd Mirkó is távozott. Másnap felkerestem Marit. Azt mondta, ne járjak én a Miskával. Neki lehet fiúja, nekem nem lehet? – arra gondoltam. Megírtam Miskának a valóságot, az igazságot, és a következő vasárnap már újra találkoztunk. Soha többet nem mentünk táncra, hidegben, melegben, esőben, szélben bolyongtunk az utcán. Lenka néni azt mondta, hozzájuk fiú nem mehet.

    Miska egy vasárnap minden előzmény nélkül eljött hozzánk, és megkérte a kezem a szüleimtől. Kettőnk között szó sem volt ilyesmiről. Anyám és apám beleegyeztek. Tizenhét éves voltam akkor. Következő vasárnap újra találkoztunk Miskával, akkor azt mondta, ha már a szüleim hozzáadnak, menjek el Zomborba, és kiválasztjuk a gyűrűket. Az eljegyzésünk legyen abban a hónapban, mikor újra találkoztunk. Beleegyeztem.

    Már nagyon vártam, hogy mehessek a saját esküvőmre. Indulás előtt anyám megmérte a súlyomat. Közben azt mondta: ne legyen ám mindjárt gyerek! Én visszakérdeztem. Mit kell csinálni, vagyis hogy kell védekezni? De erre már nem válaszolt. Anyám hallgatott a számára kellemetlen helyzetekben.
    A Becker-féle vendéglőbe mentünk. A kapu bejáratánál Miska rajza nagy felirattal: Isten hozott, kedves vendég! A szöveg alatt a hit, remény és a szeretet szimbóluma. A kép közepén egy babérkoszorú és benne két egymásba fonódott kéz. A rajz alján a dátum és a falu neve. Jobbról a hullámos vízen egy hajótörést szenvedett hajó. Csak egy csapzott madár közelíti. Ez jelképezte a másfél éves szünetünket. A kép bal oldalán egy templom, az úton ifjú pár esküvőre indul, mögötte a lakodalmas menet.
    A vacsorát közös tányérból ettük Miskával. Kissé távolabb Mari ült gyászfeketében. Nagyon sajnáltam és kellemetlenül éreztem magam, hogy boldog vagyok, ő meg eltemette a férjét.
    Forró, nyári napon, sok csomaggal indultunk az első közös utunkra. Nagyon boldogok voltunk, és azt mondtuk, mi örökké együtt élünk. A legfontosabb tárgyakat vittük, néhány ruhaneműt és egy kis ennivalót, ami a lakodalomból maradt. Késő délután fáradtan értünk Szabadkára, ahol villamossal utaztunk az albérletbe. Amikor már közeledtünk, egy kis félelem fogott el. Hogy is lesz ezután? A bejárati kapura tettem a táskámat és ottfelejtettem, a háziasszony hozta utánam. Egy szobát és konyhát béreltünk, benne egy matrac és két szék, ez volt az összes bútorunk, az ablakpárkányon ettünk, asztal helyett. Leraktuk a csomagokat, és elkezdtük egymást vetkőztetni. Mindig egy-egy darabot, és így fokozatosan megszabadultunk ruháinktól. Közben csókolóztunk, egyszerre csak meztelenek maradtunk, és félve egymásra néztünk. Férjem fáradtságra hivatkozott, aki felébred, az megcsókolja a másikat, mondta, és aludtunk. Ez volt a mi nászéjszakánk.