Korcsmáros Györgyné

Téglák

    Mint ház a téglákból, úgy épül az élet is apró történetekből. S mivel az élet írja őket, ennél szebb és tökéletesebb építmény nem is lehet. Az aranyozást az idő rakja rá.
    Ilyen építmény az életem is. Fontos szerep jut benne az epizódtéglákon kívül az igazi tégláknak is. Téglagyáros unokájaként láttam meg a napvilágot a nyugati határszélen, Körmenden. Kéthetes voltam, amikor államosították a gyárat. Engem azonban ez mit sem érdekelt az édes anyamellen.

    A piszkavas. Első emlékezettéglám hároméves koromból int felém. Megszületett az öcsém. Az idősebb, akit csak úgy hívott a család: az „átok kölök”. Első napjai is erre utaltak. A bevetett ágy tetején habos-fodros, masnis pólyában megállás nélkül üvöltött. Anyám gőzfelhőben a teknő fölött pelenkát mosott. A gyerek nem adta fel. Bömbölt. Én a kissámlin ülve vártam, mikor lesz végre csend. A mosnivaló elfogyott. Öcsém még mindig erősítette a tüdejét. A pelenkákat az udvarra vitte Anyu száradni. Itt volt az ideje, hogy jó modorra tanítsam a bőgőmasinát. Először csak a cumit próbáltam a szájába tenni, de a magasra vetett ágyon nem értem el. Segítség után néztem, amit meg is találtam a kályha mellett. A jó hosszú piszkavas kínálta magát. Lábujjhegyre állva megütögettem a hangoskodót, de eredmény nélkül, mert ha lehet, még jobban rázendített.
    Most már éreztem, baj lesz. Öcsém az ágy tetején, én az ágy alatt üvöltöttem. Úgy ráncigáltak ki onnét. A következményeket elmosta a jótékony feledés.

    Mosóteknő. Emlékeimben mindig ott van anyám teknő fölé hajló alakja. Nyáron az udvaron mosott, közben énekelt. Templomi éneket, operettet, ami eszébe jutott. Én duzzogva krumplit pucoltam vagy a gyerekkocsit ráztam, és hallgattam, mit énekel. Bőven volt kit dajkálnom, négy fiatalabb testvérrel áldott meg az ég. Akkor inkább éreztem istenverésnek, mint áldásnak ezt a bőséget. A mosás befejeztével az üres teknőt az árnyékos ház falának támasztotta Anyu. A krumpliból is étel lett, amit gyorsan eltüntetett az éhes gyereksereg. A gyárat elvették, de a család ott lakott a régi házban, a gyár területén. Igaz, csak egyszoba-konyhás lakásban, de nagyanyám és nagyapám is ott laktak a szomszédban, ugyancsak szoba-konyhában, és lakbért fizettek a téglagyárnak. Az udvar többi lakói a téglagyárban dolgozó cigány családok voltak. Bőséges gyerekcsapattal szolgált a szomszédság, amit mi nagyon élveztünk a testvéreimmel. Apám viszont gyakori pofozkodással hűtötte közös csínytevéseink hevét.
    A nyarak rekkenőek voltak. Az udvart bokrok választották el a gyártól. A gyár mögött ott terpeszkedtek a téglagyári gödrök, megtelve talajvízzel. Hiába tiltás, fenyegetés, a forró nyári délutánokon minden utunk oda vezetett. A szomszéd kölyköké is. Hempergés, ugrálás a sáros vízben. No meg csónakázás. Mosóteknőben. A falnak támasztott kiszáradt mosóteknőt percek alatt sikerült elcsenni és vízre vonszolni. Akkor aztán ahányan csak belefértünk, mind beleugráltunk. Az úszóalkalmatosság törvényszerűen felborult, elsüllyedt. Sötétedéskor nagy küszködéssel vonszoltuk partra. A teknő jól teleszívta magát vízzel, és a súlya a délutánihoz képest a többszöröse lett. Felváltva cipelte mindegyikünk. Csípett a csalán és a szúnyogok, tüske ment a talpunkba, végül mindenki feladta a cipekedést. Ilyenkor, mint egy köpenybe, belebújtam a teknőbe és a hátamon cipeltem aprókat lépegetve. A gonosz csónak pillanatok alatt véresre verte a sarkamat, legfiatalabb öcsém és húgom a hidegtől és fáradtságtól elkékült szájjal üvöltött mögöttem. Az utolsó bokor takarásából kilépve mindig ott állt Anyu a legnagyobb fakanállal felfegyverkezve. A mosóteknőtől ugyan megszabadított, de a vérző sarkam fölött ellátta a lábam szárát egy-két hurkával. Mondanom sem kell, mennyire szerencsétlennek éreztem magam. Dajkálás, cipekedés, verés. Hát nem egy mártír sorsához hasonló a legidősebb lány élete? A vízbe fulladást csak anyám ijesztgetésének tartottam, sőt, szent meggyőződésem volt, velünk ilyen nem fordulhat elő. Szerencsére nem is történt egyikünkkel sem ilyesmi. Gyorsan beforrt az ebcsont, már ami a sarkamat illeti. A mosóteknő újra vígan úszott a téglagyári gödörben, a fakanál pedig táncolt a lábam szárán. Mit bántam én. Akkor éltem a legszebb, legizgalmasabb nyarakat.

    A lókolbász. Meleg nyári reggelen ki az ágyból, kócosan, mezítláb első utam a küszöb volt. Ott vakaróztam, ásítoztam, amikor menetrendszerűen felhangzott valamelyik cigány asszony hangja.
    – Lilike, Bözsi, Gyöngyi. Gyüttök a piharcra? – És mentek. Jó néhány kilométert gyalogoltak be a városba, és ugyanannyit vissza. Már tíz óra felé járt délelőtt, amikor hazaértek.
    Én túl voltam már az első anyai pofonon, amit sürgősen továbbadtam az öcsémnek vagy húgomnak, attól függően, melyikük állt kézre.
    A továbbadott pofonért újabb megtorlás:
    – Indulás mosogatni!
    Ennél jobban semmit nem utáltam.
    Amíg duzzogva csapkodtam az edényeket, odakintről a piacról hazatért asszonyok újabb hívó szava hallatszott:
    – Pariska, Muki, Rezső. Gyertek enni!
    Ilyenkor tudtam, néhány pillanat, és a szomszéd küszöbök megtelnek kócos fejekkel. Most is így történt. Mindegyik fejhez egy kéz is tartozott, ami hatalmas darab lókolbászt szorongatott.
    Tömték is magukba amúgy becsülettel, csak úgy, kenyér nélkül. Ilyenkor mindig elfogott engem az irigység. Hiába voltunk mi valaha gyárosok, sohasem dőzsölhettem a bűvös küszöbön akkora darab kolbásszal.
    – Anyu, te miért nem hozol nekünk sohasem olyan sok kolbászt, mint a Lilike meg a Bözsi? – szakadt ki belőlem a félig kérdés, félig szemrehányás.
    – Elment az eszed? Képes lennél megenni a kétforintos lókolbászt, mint ezek a cigányok? Te legyél büszke arra, hogy gyáros unokája vagy. Gondolj arra, hogy ezek mind nekünk dolgoztak.
    – Mit érdekel engem, kinek dolgoztak, amikor mindennap tömik magukba a sok kolbászt, engem meg éheztettek.
    Azért ez így nem volt igaz, mert nem éheztettek, csak kolbászlakoma nem volt sohasem. Erre a kirohanásomra ha kolbászt nem is, de hurkákat azonnal kiutalt anyám a hátsó felemre. Én üvöltöttem, szolidaritásként csecsemő testvérem is rázendített. Anyám sem késlekedett a következő paranccsal:
    – Ringasd a gyereket az udvaron. De nehogy felborítsd, mint tegnap, mert agyoncsaplak, te istenverése.
    Ringattam, tologattam én szorgalmasan a testvéremet. A babakocsi pedig valahogy mindig közelebb került a kolbászevőkhöz.
    – Már megint megvertek? – kérdezték tele szájjal. Ebben az udvarban semmi sem maradhatott titokban.
    – Meg.
    – Miért?
    – Mert ilyen kolbászt akartam vetetni.
    – Nem kapsz?
    – Nem – bőgtem el magam, mint egy mártír, sőt annak is éreztem magam.
    – Majd én adok neked, ha nekem adod a cicás poharat – ajánlotta fel Pariska. (Mariska volt a tisztességes neve, de mindenki Pariskának ismerte.)
    Döntenem kellett. Nagy kincs volt a cicás pohár. Senki sem tudta, honnét származik. Csak megjelent a gyerekek közt a csorba pléhpohár, amelyre egy fekete és egy fehér macska volt festve. Igazi tulajdonosa nem volt. Mindig az birtokolta, aki el tudta lopni a másiktól. Most az én tulajdonomat képezte immár két napja, de csak azért ilyen hosszú ideje, mert én nem vittem ki játszani, hanem az ágy alatt őriztem.
    Döntenem kellett. Kolbász vagy pohár. Majd a szívem hasadt meg a pohárért. Gyorsan megvigasztaltam magam.
    – Úgyis visszalopom – és már hoztam is a poharat.
    Ők meg a kolbászt.
    A fejedelmi kolbászevés az udvar végében, az orgonabokor jóságos takarásában esett meg. Én szó szerint zabáltam a lókolbászt, a cigány gyerekek pedig gyönyörködtek a cicás pohárban.
    Nem sokáig. Még aznap visszaloptam. Szó szerint jóllakott csecsemőként hajtottam álomra a fejem. Gyomromban a rég áhított kolbász, ágyam alatt a cicás pohár.
    Szegény anyám úgy ment a sírba, hogy nem is sejtette, milyen cigány a lánya.

    Nagyapám. Apám állandóan „nevelt” minket, ami abból állt, hogy kiabált, tiltott, pofozott (de tudom, szeretett is minket). Apai nagyapám – akit csak Papának hívtunk, és övé volt a gyár – soha nem kiabált és pofozkodott, mégis tartottunk tőle, és eszünkbe sem jutott becsapni. Magas, szikár ember volt hatalmas fehér bajusszal. Később, nagy könyörgésemre, mellig érő szakállt is hagyott. Abban az időben rajta kívül senkinek sem volt szakálla Körmenden. A saját téglagyárában a régi munkásai között mint téglaégető dolgozott a kemencén. Nem mutatta sohasem, hogy fáj neki a gyár elvesztése. Apám annál inkább. Állandóan a „rendszert” szidta; illetve addig, amíg a Papa rá nem ripakodott:
    – Andor, hagyd abba! – Az „Andor” ilyenkor mindig abba is hagyta. Én magamban nagyon örültem, amikor láttam, apám fél a Papától. A régi munkásai, a cigányok az államosítás után vele együtt dolgoztak, de továbbra is kezit csókolomot köszöntek neki és Franci úrnak szólították. Azt hiszem, ez nagyon jólesett neki. Ha a kemencén volt, soha nem engedte meg, hogy felmenjünk hozzá. Azt mesélte, volt egy kis testvére, aki épp hogy csak megtanult menni, és nem figyeltek rá, felment a kemencére, ahol beleesett a kapszliba. El sem tudták temetni, mert hamuvá égett. Kapszlinak azokat a gömbölyű lyukakat nevezték, amelyeken keresztül a szenet szórták a tűzben lévő nyers agyagtéglára. Így táplálták azt a forró tüzet, ami a sápadt agyagtéglából szép piros téglát égetett.
    Megvolt ennek a tudománya, mert a téglát is el lehetett égetni. Ilyenkor nem piros, hanem fekete lett, és könnyen tört. Ezt az elégetett téglát bikának nevezték. Nagy szégyen volt, ha valaki bikát égetett.
    Ha a kemencére nem is engedett fel minket, a gyár területén, amikor már mindenki hazament, sokat sétált velünk, és mesélt, mesélt.
    Néha belebotlottunk olyan téglába, amelyiken még a család nevének kezdőbetűje is rajta volt. Ezeket összeszedtük és hazavittük, mert ezek „az ősök emlékei” voltak. Egyet még mindig őrzök én is. Igaza lett a Papának. A gyárat már rég lebontották, csak az a darab tégla maradt a család nevének kezdőbetűjével, de nekem drága kincs.

    Sonkáért dödölle. A gyárban több épület volt, amit elvettek „tőlünk”. Azért mondom így, mert nagyapám mindig ekképp beszélt róla, és így maradt meg bennem. Az épületeket szoba-konyhás lakásokká alakították át. Minden családnak egy szoba jutott, függetlenül a család tagjainak számától. Így mi is egy ilyen kis lakásban éltünk. A ház végén azonban egy kétszobás lakás maradt, ahová a téglagyár gépésze költözött. Három gyerekük volt, olyan korúak, mint a testvéreim. Építettek ólakat, és az asszony a disznókat piros, magas sarkú cipőben etette, utána lerúgta, és az udvaron az ajtó előtt hagyta. Rettentően elegánsnak tartottam. Sokszor beleléptem, és az udvaron, ha senki nem látta, abban klaffogtam, illegtem-billegtem. Királynőnek képzeltem magam. Az új gyerekekkel hamar összebarátkoztunk, annál is inkább, mert volt hintalovuk, háromkerekű biciklijük, búgócsigájuk, amiket mi addig csak messziről láttunk. Megengedték, hogy a testvéreimmel játsszunk a kincseikkel. Ámulva nézték, amikor egymást tépve, visítva harcoltunk, ki, melyik játékot birtokolja.
    Apránként kiderült, az újonnan érkezett gyerekek sem angyalok. Vagy tőlünk tanulták a csibészséget? Mindenesetre reggelente nagy patália hangzott a konyhából. Az anyjuk kiabált:
    – Addig nem mész ki, ameddig a tányérodon egy morzsa van! Mire bejövök, elfogyjon! – és az anyjuk a piros cipőben ment disznót etetni. A konyhából pedig, mintha nyúznának valakit, felhangzott a visítás. Nyár lévén a konyha ablaka tárva-nyitva. A testvéreimmel odasettenkedtünk, belestünk óvatosan, ki öli az Öcsikét? Öcsike a konyhaszekrény és a fal közötti sarokban hanyatt feküdt, lába mint a cséphadaró kalimpált, közben azt visította:
    – Nem köll, nem köll!
    Ami nem kellett neki, az a tányéron lévő szép piros sonka és a meleg forralt tej volt. Halkan, majd hangosan szólongattuk, mire magához tért a hisztériából.
    – Add ki a kaját, majd mi megesszük! – Pillanatok alatt elfogyott a sonka piros része (a zsírosát a mindig sarkunkban lévő Bobi falta be). A forralt tejet mi is utáltuk, mikor már megfölösödött, ezért azt a fal mellé löttyintettük. A szép ibolyás csészét beadtuk az ablakon, és már kiabáltunk az ólak felé:
    – Ilus néni, az Öcsi megevett mindent, most már kijöhet?
    – Majd bemegyek, megnézem! – Mi is néztük az ablakból. Fel sem tűnt az Ilus néninek, hogy csemetéje milyen tisztán, egy morzsa nélkül evett meg mindent. Nekünk nem volt soha sonkánk otthon, és nem értettük, hogy lehet valaki ennyire idióta. Ráadásul Öcsike délben ott ült a húgával a küszöbön, és velünk együtt tömte magába a nagylábasból a mi ebédünket, a dödöllét. Ilus néni szidta a gyerekeit, mert csak annyi eszük van, hogy a pörköltet dödöllére cserélik, Apu meg üvöltözött, hogy micsoda „cigány tempó, nagylábasból, küszöbön enni”. Beszélhetett, ott és akkor ettem a legfinomabb ebédeket a küszöbön. Az Öcsike azóta gazdag svéd állampolgár, de ha hazajön, ő is mindig emlegeti, és vidáman idézi a régi mondásunkat:
    – Dödölle, höntörög a téglagyári gödörbe!

    Pöttyös Panni. Elsős voltam, amikor karácsonyra a „kötelező” alvós baba mellé a Jézuska a Pöttyös Panni című mesés könyvet is odatette. Még nem ismertem minden betűt, de egy-két szót már ki tudtam olvasni, és volt olyan szó is, amelyikben csak egy betűt nem ismertem. Ezt megkérdeztem Anyutól, és lassan minden betűt megtanultam. Mire vége lett a karácsonyi szünetnek, ismertem minden betűt, kiolvastam a Pöttyös Pannit, és bárhol, bármit el tudtam olvasni. A könyv írójával nem sokat törődtem, és vagy harminc évig nem is tudtam, ki írta, annak ellenére, hogy nagyon sok Pöttyös Panni-könyvet vettem később a gyerekeimnek. Lehet, hogy csak az én emlékezetemben volt annyira szép az első könyv, de ezek az új kiadások valahogy sosem tűntek olyan szépnek. Amikor Szepes Mária könyveit kezdtem falni, megdöbbentem, amikor azt olvastam, ő az írója első és kedves olvasmányomnak. Ő tanított meg olvasni! Elrohantam a könyvtárba, és a biztonság kedvéért megnéztem a könyveken, de tévedés kizárva, az író Szepes Mária. Lám, Mária néni nemcsak az első olvasótégla az életemben, hanem azóta is segíti életem falát rakosgatni. Köszönet érte, Mária néni!

    Cigarettakeringő. Még csak másodikos voltam Berkiben, amikor színházjegyet árult a tanító néni. Az előadás bent a városban volt, ami Berkitől három kilométerre van. Az osztályból csak én vettem jegyet, de nekem is keményen meg kellett érte küzdenem. Még az Öcsike-trükköt is bevetettem, földhöz vertem magam. Két pofon a hiszti miatt, utána jött a pénz a jegyre. Kiöltözve, egyedül, de nagyon büszkén mentem a városba színházba, életem első színházi előadására. Az előadás szereplői körmendi amatőrök voltak. Erről én mit sem tudtam, csak az irigységtől majdnem megpukkadtam, amikor a cukrászda eladónőjét ismertem fel a színpadon, lovaglóruhában, a kalapján hosszú sállal, miközben elegáns szipkából füstöt eregetett és azt énekelte: „Kis cigaretta, valódi finom…” A dal kicsi korom ellenére teljesen lenyűgözött, és mivel az előttem ülőktől alig láttam valamit, a lábaimat felhúztam a szék ülőkéjére, és a támlájára ültem. A zene annyira elandalított, hogy elfelejtettem egyensúlyozni, és a székkel együtt beleborultam a mögöttem ülő, rettenetesen kövér hölgy ölébe, aki olyan kövér volt, hogy még a borulás zaját is felfogta. A hölgy is el lehetett varázsolva, mert székestül visszaállított, de a szemét le nem vette a színpadról.
    Később a Szív küldi műsorában sokszor hallottam, és meg is tanultam a dalt. Tizennyolc éves koromig színésznő akartam lenni, csak azért, hogy lovaglóruhában, hosszú szipkával eljátszhassam a Lili bárónőt. Nem lettem színésznő, de a varázslat megmaradt, és egy amatőr előadáson megrendeztem a Lili bárónőt. Helyettem a lányom játszotta Lilit. A varázslat is működött. Egy egész falu andalodott a dalokon. Csak szék nem borult fel egy sem.
    De csak azért, mert én végigálltam az előadást.