Szőcs Attila

Trimaldi Károly hajléktalan emlékei Attiláról

    Attilával körülbelül május első hetében ismerkedtem meg. Sajnos, akkoriban nem rendelkeztem az idő mérésére szolgáló pontos eszközzel. Igaz, a héten találtunk egy naptárt, kitűnő és rendkívül friss állapotban – két éve adták ki –, de miután minden csinos formát, mellet és a piszok alól előtűnő lábat rögzítettünk kihasználatlanul tengődő memóriánkban, áldozatot hoztunk az időnek. Elégettük a naptárt. Örömmel tapasztaltam, hogy Attilát nem foglalkoztatják az idő múlásáról szerzett hiányos ismereteim. Megígértem neki, amennyiben találunk hasonló naptárt, a lányokat neki is megmutatjuk. Írástudó ember lévén, elhatároztam, megismerkedésünk napját megörökítem. Tanúk jelenlétében döntést hoztam arról, hogy a történet megírásában kellő szigorúsággal, csak Attilára összpontosítok. Ismerőseim szerint hajlamosságot mutattam arra, hogy mindig csak magamról beszéljek. Ezúttal nem vitatkoztam velük, tudom, nem értenének meg. Balogh különben kisebb incidenst okozott a hangosan megfogalmazott feltételezésével, miszerint mi hülyék vagyunk. Balogh nem volt olyan helyzetben, hogy feltételezései legyenek, másfelől ne hülyézzen másokat. Vitatkozni azonban nem lehetett, mindenkinél jobban értesült volt. Számára Attila megfejthetetlen módon jelent meg a kétezer-négyes évben, nem értette, mit kereshet valaki akkora távolságra a saját korától. Később eszembe jutott, hogy ismertem hasonló esetet. Jesu története például nagyon hasonló volt az Attiláéhoz.
    A sikátorban, hátamat a falnak támasztva, arra vártam, hogy a felkelő nap fénypásztái elérjenek hozzám. Nem szívesen mozdultam volna, még annak érdekében sem, hogy átmenjek a napos oldalra. Egyrészt nem alázkodom meg, én nem kergetem a fényt, másrészt, ha mozdultam, még jobban fáztam. Attila határozott lépésekkel érkezett a sikátorba. Gyorsan közeledett a velem szemben lehelyezett szemetesek felé, lépéseit ösztönösen számoltam, amíg erőt nem vettem magamon, hogy felé forduljak. Tizenhét pontos, ütemes lépést számoltam, öt öreges, a lendületből átmenet nélkül lelassított csoszogást, és befejezésül, négy toporgó, alig hallható helyben lépegetést. Lázas szemekkel, feszülten figyelte a szemeteseket, a földre szórt hulladékot. Valamit keresett. Szép arcú fiatalembernek tűnt. Megtorpant, majd visszafordult és elsietett a sikátorból. Azonnal utána szaladtam, viselkedését nem értettem, felháborítónak találtam. Egyértelmű volt, hogy valami rendkívül fontos dolog után kutat, magas fokú felelőtlenségre vall tehát, hogy elment onnan. Én legalábbis így éreztem. Mit keresett, kérdeztem tőle. Idegesen kapta hátra fejét, nem értette, miért loholok utána. Karjára pillantott és leporolta öltönye ujjáról a málladozó falról rákenődött meszet, majd továbbment. Az útkereszteződésnél megálltunk, újra megkérdeztem. Nem tudná megmagyarázni, válaszolta. Szigorúan figyeltem, nem akar-e átverni, eltitkolni valamit. Őszinte volt, szemei elmélyedtek szemeimben, homloka groteszk ráncokat formázott. Hátulról lökés adta értésemre, hogy mehetünk, Attila követett engem. Nem értettem, miért nem keresett tovább. Fontos helyzetekben nem ez a helyes eljárás, oktattam ki. Nézze, ha nem ott, akkor máshol megtalálom, válaszolta. Meglepődtem, és kissé sértve éreztem magam. Tehát több is van, magyaráztam magamnak hangosan. Nem, csakis egy van belőle, csattant fel, mégis, mit képzel maga rólam, háborgott.
    Tudok egy jó helyet, szóltam. Megállt és azt mondta, vezessem. Ismerőseim, lelki jó barátaim a rakparton vállaltak munkát. Tonnaáruk mozgatásánál segédkeztek ilyenkor, titokban csodáltam ezért őket, a helyükbe azonban nem kívánkoztam. Attilának egy kincsesbánya az árurengeteg, gondoltam. Amikor megérkeztünk a partra, barátaim éppen a munkát unták, és közben ittak. Mindegyik nagypofás bögöly volt, de ha ittak, legalább meghallgatták egymást. Nekem is odanyújtottak egy üveg sört, Attila pedig bevette magát a dobozok, bálák, konténerek és traszkonténerek rengetegébe. A fiúk tizenötön voltak Balogh vezetésével, mind bizonytalan lelkiállapotú egyén, életükben sok-sok elintézetlen dologgal. Valaki azt mondta róluk (engem is beleértve), hogy felelőtlenek. Én úgy gondolom, tévedett, a helyzet az, hogy beazonosíthatatlan a lelkük állaga (engem is beleértve). Röviden elmagyaráztam, hogy a fiú velem van, segítek neki megtalálni valami fontos dolgot, ennél többet nem mondhatok. Fizet? – kérdezte Balogh. Megnyugodva vette tudomásul, hogy nem. Ma már eleget dolgoztunk, magyarázta. Amikor Attila előtűnt, odajött hozzánk, megállt mellettem, és kíváncsian figyelte a férfiakat, majd feléjük fordulva egy fel nem tett kérdésre válaszolt. Itt nincsen semmi, mutatott a tonnányi rakomány felé. A dombokat alakító dobozok, konténerek a gépeknek és embereknek köszönhetően állandó mozgásban voltak, addig tették-vették őket, amíg a kívánt alakzat kialakult. Így jöttek létre a kontinensek, okoskodtam. Persze hogy nincsen semmi, örvendett meg Attilának Balogh, én is ezt magyarázom. Legfennebb ha az önbecsülésem meg nem találta, morgott valaki hátulról.
    A napsütötte oldalt követve, a központ felé indultunk, és elfogadtuk, hogy Attila előttünk menjen. Az egyetem előtt csapatnyi fiú készült leülni a teraszra, mikor megszólítottam őket. Keresünk valamit, nem jönnek-e velünk, kérdeztem. Balogh egészen közel ment, Attila is megállt. Az egyetemisták velünk tartottak, de bármennyire kíváncsi voltam, nem tudtam meg, mit mondott nekik Balogh. A fiúk néhány ismerős, az egyetem előtt álldogáló lányt is magukkal hívtak. Járókelők is csatlakoztak hozzánk, először érdeklődtek – az elöl egyedül haladó Attila megkapó látvány volt –, utána már velünk tartottak. Szép szeme van, szólított meg egy asszony. Látszott rajtam, gondolom, hogy közeli jó barátja vagyok Attilának. Az érdeklődők egy része velünk maradt. Nem tudom, tehettek volna-e másként, kérdeztem Baloghtól, ő azonban gyanúsan hallgatott. Lenézte bennem a munkanélkülit. Attila után kiáltott, majd a közeli bank irányába mutatott. Mindannyian arra indultunk, Attila készségesen fogadta a tanácsot, és bement.
    Amikor beléptünk a bankba, mindenki ránk nézett. Arra is gondolhattak, hogy Attilát üldözzük, szemükben csupán kíváncsiságot tudtam felfedezni. Láttam, mennyire unatkoznak, bátran szóltam hozzájuk. Elvontam figyelmüket gondolataiktól, és úgy tűnt, örömet szereztem nekik. Az asztaloknál néhány idős ember életének elszámolásai fölé görnyedt, őket már semmi más nem foglalkozatta. Illedelmesen, de gyorsan kamatozó magabiztossággal szólítottam meg a sorban állókat. Keresünk valamit, magyaráztam, és Attila felé mutattam, ő elmondja, mit tegyenek. Többféle fogalmazásban adtam értésükre szándékunkat, hogy csakis az ő együttműködésükkel szeretnénk megtalálni, amit keresünk. Egy szakállas, Géza-arcú férfi segítségünkre sietett. Mégis, hol nézzük meg először, kérdezte. Attila közelebb lépett, talán az asztalok alatt keressék először, mondta félénken, de a személyes holmijuk között is könnyen rátalálhatnak. Kíváncsian, feszülten figyelte a fejleményeket. Egy hölgy, kis, henger alakú tárgyat adott Attilának, de mielőtt megnézhette volna, a Géza-arcú félbehagyta a keresést, és odakiáltotta, hogy nem lehet az. A nő annyira felháborodott, féltem, még Attilában is kárt tesz. Mit képzel, kiáltott rá a férfira, egyértelműen hasonlít. Attila mindkettőjüknek igazat adott. Hasonlít, mondta mindannyiunknak, de nem teljesen egyezik. Fáradt volt, láttam fényüket vesztette szemein. Pihen, jöttem rá – kissé roggyant lábait elnézve –, erőt gyűjt. Nemsokára a különböző sorok irányából olyan híradások érkeztek, amelyek a kételyből, de nem a lemondásból táplálkoztak. Többet kell keresni, magyarázkodtak az emberek, a Géza-arcú pedig elindult az ajtó fele, és még húsz ember követte. Később a szakállas Attila mellett haladt, sok mindenre kíváncsi volt. Főleg az érdekelte, mennyire nehéz. Ha megtaláljuk, képesek leszünk-e megemelni, elszállítani. Elismerem, okosan kérdezett.
    Akit képesnek tartottunk arra, hogy segítségünkre legyen a keresésben, azt magunkkal hívtuk. Kis csoportunk gyorsan felduzzadt, akár a pattogatott kukorica. Bementünk az emberi testek által bemelegített épületekbe, termekbe, támadást intéztünk az ottani viszonyok ellen, majd megnövekedve kirobbantunk az utcára. Azoknak a barátainknak köszönhetően, akik nem hagyhatták ott kocsmabeli asztalukat, de néhány pohár borral kisegítettek, kivételesen értékes természeti jelenségnek éreztük magunkat. Miután egyre többen voltunk az úton, az emberek közelebb kerültek egymáshoz. Figyelmesen kerestek tovább, habár egymást látták, bárhova néztek. Akik belekeveredtek a sűrűjébe, azok is hasznos munkát végeztek. Úgy segítették a nagyobb mozgástérrel rendelkezőket, hogy próbáltak kidolgozni olyan leírást, aminek birtokában könnyen megtalálhatjuk, amit keresünk. Néhány stratégiai szakembernek köszönhetően ez a munka rendkívül operatívan haladt, nemsokára döntés született a dolog színét illetően, és közfelkiáltással elfogadtuk. Szürkéskék. A megnevezések különböző formában, de számunkra azonos tartalommal, ugyancsak hamar megfogalmazódtak: bronzköves deszkatár, kényelemmontázs, kirakattér, vidámlány, tiszetárnya, valogomon, tüssz.
    Balogh dolgozott a legnagyobb hatékonysággal. A meglátogatott helyszínek esetében képes volt türelmesen kielemezni a helyzetet, és rámutatni azokra a pontokra, utakra, amerre keresnünk kellene, de minden alkalommal bizonyossággal jelentette ki, nem találjuk meg. Én láttam, hogy művelt társasággal van szerencsénk együtt dolgozni, hiszen kétkedéséért senki nem ölte még meg. Balogh véleménye az volt, hogy Attila semmi mást nem keres, mint búvóhelyet, ahova elrejtőzhetne előlünk. Attila nem haragudott rá. Lázas szemekkel, kutatva figyelte környezetét, kitartóan keresett. Változást észleltem nála. Többször szemlézte az őt követők hadát. Feltűnt a letagadhatatlan hasonlóság a kereső tekintet és az embereket újabban megfigyelő tekintet között. Lehet, hogy már az emberek között is keres. Itt mindenkinek személyes szabadságában áll segíteni, vagyis önmagát kiszolgáltatni, ha erre lenne szükség. Nincsen semmire szükség, nyugtatott Attila. Menjünk, mondta.
    Akár a darvak, V alakban haladtunk, nem szerettük volna zsibongó, káricsoló beszédünkkel Attilát zavarni. Egyre több tagnak kedve támadt a másikhoz szólni, és titokban vagy éppen bevallottan, érdemleges fejleményt kívánt biztosítani a keresett tárgy azonosításában. Ők lassan hátra maradtak. Így élesedett menetünk alakja. Attila többször is megállt, és végignézett a kanyarokban feltorlódó tömegen. Rövid időre állhatott meg, bármennyire érte gyűlt össze a tömeg, lendületében már megállítani nem lehetett. Fellökhették, megtaposhatták volna.
    Egy vijjogó gyerekcsapat tűnt fel váratlanul menetünk mellett. Felszabadulva, boldogan szaladtak a szélesedő térben, és Attilát veszélyesen közelítve, átcsaptak előtte az úton. Egy kisebb park felé tartottak, majd egy közeli épület mögött, üdvrivalgás kíséretében eltűntek. Akik elöl álltunk, egyszerre hördültünk fel. Mindannyian sejtettük, hogy fiatalos leleményességükben, a gyerekek rátaláltak arra, amiért mi annyira sokat dolgoztunk. Baloghgal és a szakállassal egyszerre szaladtunk, amerre a csapatot eltűnni láttuk. Attila is velünk tartott, de nemsokára elkerült bennünket. A gyerekek között találtuk, a kis, lakónegyedi focipályán, a kapuk állításán ügyködtek. Segített nekik.
    Megnyugodva vettünk új irányt, lassan mozdultunk, leszakadásunk megzavarta a kis utcába szorult embereket. Tág tér után kívánkozott menetünk, és addig forgolódtunk, amíg újabb irányt találva újra a központ felé indultunk, a tömeg engedékenyen hömpölygött vissza. Sötétedett, és egyre hangulatosabbá, hangosabbá vált az emberek beszélgetése. Örömmel engedelmeskedtek az útjukat irányító erőknek; akár egy felelősségektől mentes zarándokút, ismeretlen célponttal.
    Attila meglepetésemre megszólított. A reggel történtek után, ez volt az első alkalom, amikor újra szóba állt velem. Azt mondta, ő tovább már nem megy. Elfáradt, kérdeztem, de azt válaszolta, hogy nem szándékozik ezt folytatni, le fog ülni, és ott marad. A közeli kis park egy padjára mutatott. Hogyhogy ott marad, háborodtam újra fel, de ő még csak arra kért, elhallgattatva engem, hozzak ételt számára, ennyi embernek csak akad valami pénze. Megrökönyödve figyeltem, ahogyan elhelyezkedik a padon, a többiek is megálltak. Pénzt gyűjtöttem a tanakodó emberektől. Volt, aki nem is értette, mit akarok. Elindultam egy gyorséttermet keresni.
    Amire visszaértem, az emberek nagy része elszállingózott. Kevesen még álldogáltak a pad körül, majd lassan mindenki hazaindult. Kis, beszélgető csoportokban távolodtak, fejüket lehajtva, az utat vizslatták, vagy a házak ablakait figyelték.
    Attila jóízűen falatozott a szendvicsből és boldogan mosolygott rám, köszönöm, mondta.