Eszteró István

Flórához

(J. A. kiadatlan verse)

Azért szeretlek oly nagyon,
mert szívem megszorozhatom
veled ó, Flóra, s milliárd
sejtünkben ázik a világ,

s mert szívemet eloszthatom,
amíg az utolsó atom
körül a ferde délibáb
csillantja erényed, hibád.

Száz csillagközi harmaton
a fényességet altatom,
az Úr szemével aki lát,

s mint örökhagyót bokrokon,
megünnepel a sok rokon,
mikor kipattan a virág.

József Attila üdvözlése

Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted,
halkan lépkedve járulunk elébed
hallgatni szavadat mindannyian,
befagyott búbánat hogyha rian…
Ülnénk mi melléd, ha ring a Tatár,
bámulva mi mindent ringat az ár,
paprikát, zöldet és almát és dinnyét,
amíg a szívünket igaznak hinnéd,
ölelő ágakból szőtt erezet
derítené benne ünnepedet…
Megkérnénk csendesen, hogy velünk hallgass
támolygó ködökben ziháló szarvast,
fák között mikor farkasok üvöltnek
messzi tájakra üldözött ünőknek.
Jó vigaszodra ha tompulna zaj,
találgatnánk, mi a szép, mi a baj,
mikor magára az élet úgy ráunt,
hogy álmokból gyűrt füveket pipálunk,
míg szereteten iszonyatos rák van
a háborús terrortól dúlt világban.
Eget dobbantó hűséggel olvasnánk,
mit krisztusi tekinteted olvas ránk,
faggatva: rút éj sugarat hazához
lel-e nappalként ölelni magához,
sóváran mi végre bérli a kozmoszt,
aki szakadásra másikat hoz most,
hazugság meddig jövője szegénynek,
amit nyakába varrtak a kevélyek.
Kérnénk, kezedet helyezd homlokunkra,
viszállyal szégyen ne gyűljön bajunkra,
törjél lelken be minden kirakatot,
melynek bordáin ördög csúszkálhatott,
minden időben szíveddel szeressünk,
mintha előtte hét napig nem ettünk,
áldásod nyújtva szólíts a nevemen,
szálljon arcunkra szellem és szerelem,
s mint ki szűzi pőrén fizetett hittel,
világ világán maradj velünk hittel.