A világ egy kínzókamra

    Németh László: Nagy család. Az Evangélium Színház előadása. A már megszokott budapesti játszóhelyén, a Duna Palotában vitte színre Udvaros Béla, az Evangélium Színház spiritusz rektora, rendezője Németh László Nagy családját. Nem volt könnyű dolga. Elszálltak már – nyomtalanul? – azok az idők, amikor a családról való moralizálás, építő gondolkodás, a kis sejt nemzetépítő akarata stb. valamit is számított. Négy évtized előtt – akkor láttam a veszprémi színház vendégjátékát a Bartók Teremben (a mai Pesti Színház helyén), ha jól emlékszem, Nagy Attilával – még fölkeltette a társadalom és a levert 1956-os forradalom letargiájából valamennyire ébredező néző érdeklődését az ilyesféle, a nő Atlaszként való ábrázolását, heroikus összetartó erejét fókuszba emelő „okoskodás” (erkölcsi példázat). Félig-meddig Németh László is tiltott árunak számított, hogy ne áramlott volna a szenzációra – önmaga megváltására? – éhes publikum a színházba. Izgalmát fokozhatta, hogy egy, a kortárs magyar drámára „szakosodott” vidéki színház szerepelt Pesten.
    Mára ezek az idők elmúltak. Nem csupán azért, mert Németh epikusan terjeszkedő színpada – nem a Galileiről és nem is A két Bolyairól van szó – csak körkörösen, az ibseni izzást csak helyenként visszaadva mutatja a drámai összeütközéseket, hanem azért is, mert – legfőképpen ez esik nagy súllyal a latba – a család hagyományos szerkezete jócskán megváltozott. A nő, legalábbis a modern gondolkodás szerint, fölszabadult; s legalizált anyaszerepe ugyancsak megváltozott. Ez utóbbit az a – ha tetszik, megdöbbentő – tény is bizonyítja, hogy százból harmincnégy gyermek már nem házasságban születik. Hogy ebben a kificamodott helyzetben a Németh László-i asszony(anya)modell, jelen esetben Kata, miként viselkedne, mire biztatná felnőtt gyermekeit, nem tudhatni. Hogy mégis helye van a nap alatt, s minden „túlhaladottsága” ellenére is a zűrös, rohanó, az egyéni érdeket a közösség érdeke fölé emelő korban is érdemes – szükségszerű? – rá figyelni, ahhoz kétség nem fér.
    Mindezek tudatában állította színpadra Udvaros Béla a Nagy családot, számolva a korszerűtlenség vádjával. A jelmezeket is tervező Huros Anna Mária díszletei – a jól mozgatható, egyszer a színükkel, másszor a visszájukkal élő színfalak (könyvespolcok, szobabútorzatok) és a beszélgetések intim helyeit a színpad jobb és bal oldalán kialakító „tartozékok” – már előrevetítették a realista játékot. Melyben az összeütközések (Bodor Ernő – Kata) inkább az egymásnak feszülő házastársak pszichikumában zajlanak.
    Hagyományos szerelmiháromszög(?)-történetről volna szó, ha a megcsalt feleséget, Katát, nem erősítené hajdani tanárának fölbukkanása. Szilasi tanár úr az életmodellként is szolgáló tisztaságnak, erkölcsnek élő szobra. Az a pedagógus, akiért – eszméiért, állhatatosságáért – diákjai (azok közül is főképp a serdült lányok) élnek-halnak. S ez a kisugárzás, minthogy Szilasi az író alteregója, később is, az iskolán túl is megmaradt.
    Itt, a lassú drámacsörgedezés folyományaként, épp az öregedő feleség hitét erősíti: a veszteség (mármint a férj kilépése a házasság kötelékéből) bizonyos nyereséggel is járhat, hiszen a próbára tett erkölcs – nem kevés szenvedéstudattal – megacélozhatja az egyedül maradt asszony életrevalóságát, döntésének helyességét. Kata gyémántkemény jellemmel, a házasság fölbontásába végül is beleegyezve, állja a megpróbáltatásokat.
    A rendezőnek nehéz dolga volt, hiszen eme „korszerűtlen” történet – hiába az alakok, köztük is egy jobb sorsra érdemes kis kurva mozgalmas fölbukkanása – jobbára a hősök lelkivilágában zajlik. Külsőre minden a helyén van, mindenki tudja és teszi a dolgát. Jönnek-mennek, hírt hoznak, csöngetnek (ez utóbbi a jelenete[ke]t előrelendítő dramaturgiai fogás), zajonganak, mintha ez a ki-be járás tükrözné az alakok (és az összeütközés nélküli drámaszerkezet) bizonytalanságát. Azzal, hogy a főszereplők nem igazán fajsúlyosak – Kata jól megírt, összetett jelleméhez képest az elkódorgó férj, Bodor Ernő csak fanyar utánzat –, megbillen a szerkezet. A pietài tulajdonságokkal is fölruházott asszonyhoz viszonyítva mindenki csak másodlagos, harmadlagos. Még a jellemkép-illúzióként jelen levő hajdani tanár, Szilasi is.
    A dráma eme hiátusait a rendező úgy igyekezett eltüntetni – áthidalni? –, hogy egyes mellékalakokat, a groteszk felé billentve a játék súlyát, humoros színben tüntetett föl. Így a kis szerepek is megnőttek. Ebből a szempontból egészen különleges – mozgásimitációjában bámulatos – a Klára segédházfelügyelőt alakító Szoboszlai Éva visszafogott és vérbő komédiázása. De Melis Gábor realista fantáziája (Gara gondnok) és Gyurin Zsolt (Vogel Karcsi), valamint Rácz Géza (Tóth Sándor villanyszerelő) groteszk szerepformálása is szintén üde folt. Jobbára nekik köszönhető, hogy a Péter szájából elhangzó mondás – „a világ egy kínzókamra, melyet a jóság meggyötrésére és a szépség eltorzítására találtak ki” – néha-néha átlendül valaminő hétköznapibb-nevettetőbb alakzatba.
    A kisebb nőszerepek megformálói közül leginkább Milka Julianna (Vera) és Mészáros Szilvia (Meszlényi Lídia) tetszett. Milka szűzies hamvasságú kurtizánja telitalálat. Hogy Juhász Mónika (Vica) tinédzserje, bár némi groteszk jelleggel, túlhabzott, az Szabó Péter (Péter) túlpörgetett huligán-nagyfiújának is köszönhető; habár ez utóbbi a színész furcsa hanghordozása ellenére is meggyőzőbb alakítás.
    Bitskey Tibor minden gesztusából látni, hogy nagy színész. Szilasi tanár úr papírfiguráját, annak hősi gesztusait, jó érzékkel, leszállította a földre. Kárpáti Tibor a szerep követelte fanyarsággal hozta Bodor Ernő nem túl karakteres alakját. A rendező által jócskán meghúzott dráma Vajda Márta (Kata) vállán nyugszik, aki számtalan arcát mutatva vérbő asszonyt formált ebből az „istenalakból”.

    Visky András: Júlia. A Thália Színház és a kolozsvári Állami Magyar Színház előadása. Amit az Új Thália Stúdió színpadán – pódiumán – látunk, az maga a varázslat. Lecsupaszított cölöpfal előtt, a fizikai kényszerűséget legyőzve – nincs ilyen hosszú gúzsba kötés – térdel, kuporodik, ül, görnyed, testét csaknem odaszögezve a pallóhoz vagy a barakk előtti tér szikkadt, száradt, döngöltagyag-szerű terepéhez, egy, a halálból, lázálomszerű gyötrődéséből kitántorgó, behunyt szemű angyal.
    Ujjatlan lenvászon ruhában, lábán durva, félig fűzött bakancs; ebben a valószínűtlenségében is megfeszített – ama megfeszíttetést imitáló – testhelyzetben imádkozik, könyörögve társához, a Halál Angyalához (Angina Pectorisnak is neveztetik, főképp „szív-ügyekben”), hogy ragadja őt magához, emelje föl égi magasságba. Bízván a meghallgatásban, hátha evvel az áldott szöktetéssel megszabadul irdatlan szenvedésözönétől.
    Aki Visky András kolozsvári költő nagy hatású monodrámáját – versként is megálló szövegét – mondja (Szilágyi Enikő részesültetett ebben a jutalomjátékszerű kitüntetésben), az tudja, hogy a biblikus erezettségű történelmi látomás valós alapokon nyugszik. Egy református pap, az elvtársakat már létében kikezdő tiszteletes letartóztatása és családjának – feleségének és hét gyerekének – a romániai gulagra való kitelepítése (politikai felhangokkal) maga a gyalázat. És érzi is, teste minden porcikájában, hogy ennek nem szabadott volna megtörténnie.
    Szilágyi Enikőnek az egész testet áthullámoztató remegései abból fakadnak – az ébrenlét álom és egyidejűleg valóság is –, hogy ötvenedszer magára véve a terhet sem tud szabadulni (a félszázadik, vagyis jubileumi előadást láttam), a stációjárás fizikai és szellemi megpróbáltatásaitól. Ha látszólag nyugodt, merev is elcsigázott teste, a csukott szemhéj a fájdalmon kívül a minél előbbi elfelejtést szimbolizálja. A színész fölhúzott íjként feszül. A fájdalom kibeszélésére való készenlét az, ami minduntalan táplálja forrásait. Innen a látható és láthatatlan remegésnek tetsző hullámzás. Vagy talán csak rabjai vagyunk ennek a káprázatnak, s azt gondoljuk, hogy annyi kínt alig lehet moccanás nélkül kibírni. Idegesítően hat ránk ez az időtlen – akárha testét kikapcsoló – varázslat. Mintha a színész tökéletes beleérzéssel megteremtette volna azt az állapotot, amelyben – József Attila-i szóval – összekoccannak a molekulák.
    Visky András verse van annyira gazdag, hogy a fojtott ima mögé nézve a történelemre – egy család és a haza (jelen esetben két ország: Románia és Magyarország) történelmére lássunk. És Trianonra, a részben fekete krepp-papírral letakart térképre. Egy sírós történelemtanárra és sírós – később „pártutasításra” árulóvá vált – diáklány-szerelmére. A gazdag bécsi rokonra és családból való kiutasítására, és legkivált a megszentelt (halálig tartó) frigyre, amely a kedves (a férj) távolléte alatt is – gyűrű gyűrűbe kapcsolódva – erőt adott a juhhodály, akol adta megaláztatás léttörvényeinek az elviseléséhez.
    Visky költőileg átszellemült, a biblia-parafrázist színházi környezetbe úsztató szövege egyszerre egy sosem volt Rómeó és Júlia-történet és egy huszadik századi poklot elénk vetítő lélekvalóság. Szilágyi Enikő megrázó alakításában: egy utolérhetetlen – történelmi grádicsokon is lépdelő – Énekek éneke; jog a szerelem, a letartóztatott férj, az emberi méltóság visszapörlésére. Melyben a szabadulás reményével kecsegtető rabügyvédek (Júliának csak a testét kellene odaadnia) és a Securitate-ügynökök éppúgy szerepelnek, mint országvezetők (a Kárpátok Géniusza és ama tömzsi, kopasz Mátyás), valamint „átkeresztelt” voltukban is többnemzetiségű, gépfegyversorozattal égbe menekített kutyák. Megrendezett cirkuszi – bírósági – tárgyalások és a valahai leánygimnázium „szép kis flotillára való tengerész lányai”.
    A rendező, Tompa Gábor, Selmeczi György (zene) és Dobre-Kóthay Judit (díszlet-jelmez) arra szövetkezett, hogy ez a shakespeare-i történettel és költészettel fölérő Júlia az érzelmi kiszolgáltatottság tekintetében is a legökonomikusabban – a visszanyelt sírás folytán is szikrázón – álljon előttünk. Júlia az elképzelt halálból, melyben az esőkoppanás szinte egy üstdob döndülésével ért föl, gyermeke által ébredt föl, aki a „halottnak” fölnyitotta a szemét.
    Szilágyi Enikő 98 (!) perces, fizikai teljesítménynek sem utolsó, elemi erejű monodráma-interpretálása azzal fejeződik be, hogy meghallván a gyermeke(i) által cselekvéssé tett igét – kelj föl, és járj! –, beépül a háta megett lévő falba. Minthogy tenyerével megsimogatja, élővé teszi a börtönét. Élővé, hiszen kiáltása, sóhaja – „Uram, Szerelmem” – egyben a föltámadás bizonyossága is.

Szakolczay Lajos