Bréda Ferenc

Mimesis mythica?

Minden művészet – kifejezésnyelv. (…) E kifejezés pedig vagy ornamentum, vagy utánzás. Ezek magasrendű lehetőségek, ellentétük a kezdetekkor alig érezhető. E kettő közül mármost föltétlenül az utánzás az eredendőbb. (…) Az utánzás a fiziognomikusan felfogott „te”-ből indul ki, ami önkéntelenül is az életritmussal való egybecsengésre csábít; az ornamentum viszont olyan énben fogan meg, amely tudatában van önmaga egyedi jellegének. Az előbbi széles körben elterjedt az állatvilágban, az utóbbi viszont csaknem kizárólag az ember sajátja.

(Oswald Spengler: A Nyugat alkonya.

    1. A színházat általában a mimesis – az utánzás – művészeteként tartotta számon ide s tova két évezred humán közgondolkodása a némiképpen mégis „sötét” – avagy inkább: füstös? –, de mindenképpen „mély” középkori bölcselet által Magisternek kikiáltott Arisztotelész Poétikájától indulólag, mely mű a színháztudomány – modernebb diszciplína-megnevezésként: a teatrológia – „alfájának és ómegájának”, s egyben „Bibliájának-Koránjának” s „Marx–Engels–Leninjének” számít, elannyira, hogy még a XX. század legnagyobb hatású esztétája – nevezetesen: Lukács György – is színházkoncepcióját a Poétika kortárs újrafogalmazására épített, elsődlegesen, még akkor is, ha Lukács figyelmét korántsem kerülték el a teatrális műnem ama értelmezései sem, amelyek „kilógtak” a nagy „Sztagirai” – azaz: Arisztotelész – meglehetősen szűkre szabott és a kifejtési s az egzegetikai (értelmezési) jólneveltség minden „kapcsolási” merészségét és intellektuális izgalmát mellőző, nagyon is „puritán” kereteiből.

    2. Természetesen itt nem arról van szó, mintha a skolasztika imádott és nolens-volens „megkeresztelt” Magistere – aki a kora középkorban még szigorúan tiltott olvasmány a római kereszténység olvasó elméi számára – nélkülözné általában az elméletileg taglalt jelenségek értelmezési lendületét.
    Arisztotelész vitathatatlanul az emberi gondolkodás egyik Nagy Sándora, ha már a történelmi Tanítvány metaforájával szeretnénk meghatározni-megnevezni a történelmi Mestert, s Arisztotelész érdemeiből mit sem vonhatnak le az elkövetkezendő adalékok és kultúrtörténeti kiegészítések, hisz a Magister szerepét az egyetemes gondolkodás történetében mindenki tudja.
    Azt viszont már kevesebben, hogy a Magister cím eredetileg nem Arisztotelészé, miként azt hinnők, ha csupáncsak a skolasztikát ismernénk.
    Aquinói Szent Tamás a Summa theologicában ugyan a Magister dixitet mindig Arisztotelészre érti (A Mester mondta), ám a „Magister” némiképpen „mágikus” és misztikus légkört árasztó rangját a görögnyelvűség kultúrájában elsősorban a közel két évszázaddal korábban élt és tevékenykedő, „pythikus” Püthagorasznak osztotta ki a szicíliai Mester tanítványi kara és kórusa.
    De nemcsak ennyi a baj a Poétikával.
    A görög kultúrát és történelmet fölületesen és csak hellyel-közzel ismerő kulturális köztudat Arisztotelészt és műveit a „klasszikus görögség” aranykorába sorolja.
    Ám a Poétika nem a klasszikus kor szellemi terméke, és nem a görög irodalmi aranykor csúcsa és gyöngyszeme, hanem egy, ugyan görög nyelvű, de már nem görög eredetű és alapvetésű, hanem egy per definitionem et per generationem is egyiptomi-epeiroszi-makedón gyökerű, merőben új kultúr-szellemnek a legelső robbanása, s mint ilyen a görög színházhoz való hozzászólás körülbelül olyan Arisztotelész részéről, mintha Yeats írná meg az angolszász irodalom nemzeti érzelműnek tűnő történelmét angolul ugyan, de ír szellemben és a neokeltizmus szemszögéből.
    Arisztotelész nem az „utolsó” klasszikus görög szellemiségű gondolkodó, hanem a „legelső” hellenisztikus „objektív” („tárgyilagos”) bölcselő, ha nem éppen az univerzalitást (az egyetemességet) világprogramként kitűző hellenisztikus világpolgárság eszmei „Zeusza”, azaz, ha nem éppen a totális humanizmus „otthonom az egész világ”-perspektívájának a meghaladhatatlan „Atyja”.
    A világpolgár pedig, még akkor is, ha a makedón falanx tagja – avagy annál inkább!, minthogy az ő szülővárosa, polisza világgá tágult – igyekszik átvenni, utánozni a „Mester” – ebben az új, kultúrtörténeti szereposztásban: Arisztotelész – mimesis-elvét, a különböző kultúrákból megpróbál minden számára hasznosíthatót átvenni, földolgozni és utánozni.
    Ezenmódúlag könnyen megeshet, hogy az arisztotelészi-alexandroszi mimesis-elv és ennek antik világexportja eredetileg nem esztétikai – mint elképzelte azt két évezred esztétaserege –, hanem kultúrpolitikai indíttatású és célzatú.
    Emellett gyakorlati szinten is a „görögként” ismert szellemiség világméretű (Perzsia, Kaukázus, Afganisztán, Türkmenisztán, Kazahsztán, Pakisztán, Északkelet-India, Egyiptom, Észak-Afrika, Közel-Kelet stb.) alexandroszi-arisztotelészi elterjesztése és „exportja” sem mehetett volna végbe a hellén kultúrmodellek rendszer- és tervszerű lemásolása, „utánzása” – avagy mimesise – nélkül.

    3. Az egyetemleges és összemberi szinkretizmus megvalósításának az érdekében a mimesis-elv művészetempirikus alkalmazása tehát egyfajta interaktív játékot hoz létre a kultúrák között.
    Egyfelől a hellenisztikus ember a nem hellén kultúrákból azt veszi át, ami ízlésének megfelelően az illető kultúrszférákban beépíthető a görögös modellek gazdagításának és „továbbgondozásának” a céljából, s azt, ami a bekebelezendő kultúra és a hellén modell között hasonlóságot mutat.
    Másfelől pedig a nem görög szellemű kultúrák „görögös” mintákkal termékenyülnek meg hellenisztikus „ötvözeteket” és teljességre törő szintéziseket (v.ö. gandarai kultúra) hozva létre.
    S még ha a mimesis-elv nem is lett volna kultúrpolitikai gyökerű, azzá lett az alexandroszi-arisztotelészi Világbirodalom létrehozása folytán. A mimesis-elv, az utánzás kultusza kanonizálódik. És Róma sem fog eltérni az alexandroszi modelltől, és konszenzuális, társadalmi-művészeti dekrétummá válik, hogy Imitare necesse est.
    A mimesis – az utánzás – empirikusan (gyakorlatilag) is lemérhető divat és erkölcsi-etikai „láncreakció” lesz, s következésképpen hierarchikusan lebontja magát a társadalmi és művészeti „piramis” alapjaiig: a Tanítvány (Alexandrosz) „utánozza” a Mestert (Arisztotelészt), a makedón falanx tisztikara „utánozza” a Tanítványt (Alexandroszt), a makedón falanx közlegénye pedig „utánozza” a tisztikart, a tisztikar a vezérkart, s így tovább: mindenki mindenkit utánoz, én is mimesis, ti is mimesis, mi is mimesis, makedón utánoz görögöt, makedón-görög perzsát, makedón-perzsa indiait, indiai egyiptomit, egyiptomi szíriait, s dal capo al fine…
    Arról már nem is beszélve, hogy a Mester mimesis-kultusza és -központúsága milyen személyes formában jegecetesedett ki az önmagát a világtörténelem színpadán isteni szereposztásban megrendező Tanítvány esetében, aki a mimesis tökéletes, minél tökéletesebb megvalósítójaként önmagát Amon-Ráként és Dionüsszoszként (!) tette egy theatro-theológiai kultusz központi divinitasává.
    Utóvégre – gondolta Sándor Evhemerus és a Mester hű követőjeként – a „mostani” istenek valójában az elő-történelem forgatagos és zavaros, mert íratlan korszakában ugyanolyan nagy hatású civilizatorikus hősök – de hús-vér emberek – voltak, mint ő. Aki a hősök – alias az „istenek” – nyomdokain jár, megistenül. És lőn.
    A mimesis-elv hivatalosított világbirodalmi és állami kanonizálása és „mitologizálása” nem jelentet, csupáncsak annyit, hogy a művészeti termelés s a korabeli viselkedésmodellek az utánzás törvénye alá kerültek a társadalmi rendelés s a hatalom által irányított – előírt – alkotás esztétikai divat függvényében.
    Amellett, hogy az utánzás gyakorlati hatékonysága kézenfekvő, minthogy nem igényel különösebb szellemi mozgékonyságú teremtőképességet, az alexandroszi muszáj-elitizmus ellentmondást nem tűrő parancsuralmát is kiválóan emblematizálja. A diktatúrák és a zsarnokok mindig is a mimesis vallásának a fanatikusai: a mindenkori türannoszok mindig is utánoznak valami „nagy” elődöt, vajmi „eszményi” példaképet, s következésképpen a „nép” is kell utánozza őket, az ön-sztároló türannoszokat. A nyájszellem mindig is „utánoz”; a szolgalelkűvé vált-tett tömeg hűen „imitál”; az én öntörvényű (vagy legalábbis annak hiszi magát), a mi mintegy automatikusan mitikus és… mimetikus.