Maciej Nowak

Mi, avagy az új színház

    Amíg a színházi tükör másik oldalán ültem, a színikritikus kényelmes foteljében, mindent tudtam. Azt, ami jó és ami nem jó, melyik rendező tud dolgozni a színészekkel, és melyik az, akinek nem sikerül, kinek van tehetsége, és ki az, aki hiányában van annek. Ma, attól kezdve, hogy átmentem a rámpa másik oldalára, csak az étteremben érzem magam szabadnak, és mindenfajta „chateaubriand” vagy „bouillbaisse” elkészítéséhez ki tudom találni a megfelelően hatásos formulát. Azonban ha az előadásokról esik szó, hirtelen elveszítem ezeket az érveket. Nem vagyok képes már két csípős bonmotban összegezni az egész előadást, egy kecses meghatározással keresztülhúzni a színész, rendező, díszlettervező több hónapos munkáját. Vajon elvesztettem volna az éleslátásomat? Avagy a teatralitásra való érzékenységem eltompult volna, és kivitelesen a gasztronómiai kifinomultság lép működésbe? Ki tudja, ki tudja? Én mindenképpen csak egyet tudok: bár nincs birtokomban a jó előadás elkészítésének receptje, mégis talán jó érzékkel megsejtem: hol rejtőzhet a jó színház. Az a színház, amelynek plakátjain megtalálhatók egyaránt a jó és a rossz előadások, az a színház, melynek sorsa drámailag összekuszálódhat, az a színház, amely szélsőséges érzelmeket válthat ki a nézőkben és a kritikusokban – egyszóval az élő színház. Színház, melyet az egyszerűsítés végett és eme szöveg néhány olvasójának dühére új színháznak neveztem.

    Agora. Az utolsó évtizedben – a Lengyelország és a lengyelek nagy változások és kihívások időszakában – a színházunk nem érezte kötelességének hangot emelni a társadalmi ügyekben. Zygmunt Hübner pedig arra tanította bennünket hajdanán, hogy minden politikai rendszerben, attól függetlenül, hogy kommunista vagy szabad piacos országról van szó, művészi és intellektuális közeg azért kell, hogy oppozícióban legyen a hatalommal szemben. Viszont az a hatalom, amelyik immár tizenöt éve a mienk, a szovjet függőség éveiben alakult ki. Mi pedig eleinte annak szolgálatába akartunk beállni. Emlékeznek-e még arra a jelszóra a kilencvenes évek elejéről: „Művészek a Köztársaságnak”? E mottó jegyében versengtek a színházi emberek,kifejezésre juttatni szimpátiájukat és támogatásukat az új valóság s az új hatalom iránt. Az eredménye az lett, hogy a színház teljesen elvesztette a két évszázadon át építgetett erkölcsi és társadalmi tekintélyét. Az a színház, amelynek az Isten és a cár kicsúfolása volt a célja, elkezdett foglalkozni kisszerű problémákkal. Az ország háborús állapotban van, a katonák sasokkal a sapkájukon harcolnak valahol a homokos sivatagban, miközben a lengyel színháznak, lengyel irodalomnak, lengyel filmnek nincsen semmi mondanivalója ezzel kapcsolatban. Nap mint nap szembesülünk magunkkal, mint szörnyűségekben elsüllyedt közösséggel, a szégyentől lángoló arccal olvassuk Jan Tomasz Gross Szomszédokját, miközben a színházak többségének bulvárdarabok teszik ki a repertoár alapját. Az új színház nem ért ezzel egyet, mivel mélyen hisz abban, hogy még mindig olyan médium marad, amely a társadalom javulását segíti elő és annak a hiteles mását mutatja meg valóságos példák alapján.
    A mai színház már nem az értelmiségieké, legalábbis abban a dimenzióban, amelyikben kifejezője volt e társadalmi réteg törekvéseinek az ötvenes, hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években. Az új színház megszűnt menedéke lenni a bölcselkedők csoportjának és kulturált néniknek, akik meg voltak győződve saját kiváltságos státusukról. Nem kívánjuk látni őket a mi színházunkban, mert az utolsó évtized bebizonyította, hogy a lengyel lelkiismeretnek és a jó ízlésnek eme letéteményesei nem feleltek meg az idők kihívásainak. Ők csak a nyaralók voltak. Az úgynevezett lengyel entellektüelek már nem tartják nélkülözhetetlennek a könyvolvasást, a színház és a zenei koncertek látogatását. Ők a hitelek visszafizetésével, a lakások berendezésével, valamint a görögországi és spanyolországi utazásokkal vannak elfoglalva. Azon túl pedig állandó panaszokkal, amelyek igazolhatják intellektuális passzivitásukat és fogyasztói étvágyukat. Az új színháznak nincs közös témája ezekkel a látogatókkal. Sokkal jobban érdeklik azok, akikkel a klubokban, mozikban lehet találkozni, a motorosklubokat látogató lányok és fiúk, fiatal entellektüelek, szakmunkások, a zenei koncertek hallgatói, munkanélküliek és mindazok, akik keresik saját helyüket a nagyvilágban. Ezt a publikumot nem érdekli az a színház, amely konvencionális, kulturált gesztussal elégszik meg. Ahhoz, hogy az érdeklődésüket felébresszük, szükségesek a markáns nézetek, a világban való tájékozódás – bátorság a diagnózisok megfogalmazásánál. Az új színház nem egy menedék. Az új színház – agora.

    Új történetek. A színházi fejlődés sztereotípiájára épülő gondolkodásban az a megrögzült meggyőződés, hogy a kortárs rendezők elhanyagolják a dramaturgiát. Közben éppen a régi színház vetette meg az új irodalmi alkotásokat. A régi szövegeket részesítette előnyben abban a hitben, hogy az átértelmezés a rendezés legtökéletesebb formája. Az új színház nem fél a klasszikus művekkel való találkozástól, azonban megnőtt az étvágya az új történetekre, olyan történetekre, amelyek közel állnak az ő nézőihez és színészeihez. Keresi a szerzőket, az ősbemutatásra kerülő szövegeket és alkalmakat. Még azon az áron is, hogy azok nem tökéletesek. Mindig azonban olyanokat, amelyek a korszerűség dinamikáját, nyelvezetét, nézeteit fejezik ki. Ebben a keresésben nélkülözhetetlenné válik a dramaturg funkciója, amely többéves elhanyagolása, sőt teljes kiiktatása után, lassan visszatér színházainkba. Természetesen az ő hagyományos mozgástere, amely valaha arra korlátozódott, hogy a művészeti igazgató lektora legyen, új feladattal bővült. A dramaturg továbbra is olvas, azonban részt vesz a próbákon, vitázik a rendezővel, színészekkel, időnként maga írja vagy adaptálja a művet, szervezi a dramaturgiai műhelymunkát, kapcsolatot tart a szerzőkkel és a fordítókkal. A színház arculatának igazi alkotója. Jelentősége abból ered, hogy az új színház rengeteget tulajdonít az irodalmi inspirációnak, s ez oda vezethet, hogy belátható időn belül az egyes előadások létrehozói együttesében helyet kap a bemutató irodalmi formájáért felelős személy is. Rosszmájú akadékoskodás, hogy ez már sokadik bizonyítéka annak, hogy az új színház a német modellt követi. Azok az emberek, akik ismerik a hazai hagyományt, jól emlékeznek, hogy ezt a követelményt hajdanán Leon Schiller fogalmazta meg.

    Színész. Az új színház alapvető megkülönböztető jegye a színész és a színészi játék eredeti koncepciója. Ez annyira fundamentális változás, hogy a száz évvel ezelőtti nagy reformhoz hasonló jelenségről beszélhetünk. Akkor a kulisszák mögötti iparos funkciójából emelték ki a rendezőt a Színház Művészévé. Manapság ugyanaz a folyamat a színésszel zajlik. Az új színház nem tekinti őt – az évszázad előtti terminológiával élve – szupermarionettnek. Nem tart igényt manökenre, a szerepek ruhaakasztójára, bedresszírozott állatra, a demiurgosz-rendező intencióinak csupán akaratuktól megfosztott kivitelezőire. Vagyis – ahogyan azt a huszadik század nagy rendezője kedvesen megnevezte – a játékgépezetre. Az új színházban a színész az előadás egyik alkotójává válik, aki ugyanolyan mértékben felelős a végső formáért, mint a rendező, a díszlettervező és a zeneszerző. A színész egyénisége, nézetei és érzékenysége talán mégis fontosabbak, mint az úgynevezett szcenikai adottságai. Az új színház gondolkodó, kritikai beállítottságú, a világ iránt érdeklődő színészeket keres. És abból a világból, amelyet ők hoznak magukkal, építi az előadásait.
    Érdekes, hogy hasonló folyamat végbement a táncművészetben is. Ennek köszönhetően létrejött a huszadik század egyik legizgalmasabb művészi formája: a kortárs tánc, amely fontosnak tartja a táncművészek fizikai ügyességét, technikai tökéletességét, azonban mindenekelőtt egyéniségükre épít. A tánc a színház idősebb testvére, megengedte magának azt, hogy száz évvel ezelőtt forradalmi szakítást hajtson végre a klasszikus tantechnikával. Most eljött a mi időnk.
    Az új színház színésze természetesen alárendeli magát a rendező víziójának, azonban a rendező által megadott keretein belül önállóan mozog, összhangban a saját nézeteivel és érzékenységével. Nem maradt helye a régi színház vaskérdéseinek: melyik oldalról jövök be és mit is teszek tulajdonképpen? A színész mint a színház művésze érti ilyen felállásnak az abszurditását, saját művészetével és kételyeivel képes gazdagabbá tenni az előadás megalkotásának folyamatát. Ami érdekes, az, hogy az új színház színészének lenni nem azonos az életkorhoz való kötöttséggel. Vannak tapasztalt idősebb színészei, akik képesek az új elvek szerint dolgozni, de vannak színművészeti iskolák növendékei is, akik nagyon is egyszerűen viszonyulnak a dologhoz: tessék engem rendezni, hiszen én is csak színész vagyok.

    Társulat. Az új színház nem létezhet társulat nélkül. Többfejű szervezet nélkül, mely össze van forrasztva az egységes művészeti tudattal, és hasonló kifejezési eszközök segítségével kommunikál. Olyan szerkezet ez, amely az egész környezet erejével táplálja az egyes ember energiáját. A színművészet társas jellege a rég elismert igazságok egyike, de manapság, amikor a régi színház banálissá tette azt, újból nagyon aktuálissá vált. Az átgondolt közösség potenciáját összerezzenve fedezzük fel. Az egyéniség bámulatba ejthet bennünket, de egy többgenerációs közösség művészi víziója lefegyverzően hat.
    Ezzel a közösséggel szemben nem lehet ma az új színházat vezetni. De hát nemcsak a színházat, ez vonatkozik bármelyik több embert foglalkoztató struktúrára. A büntető és gazdasági módszerek meglehet, hogy hatásosak voltak a földhöz kötött parasztság esetében, de nem érvényesek a mai társadalomban. A színházban meg különösen nem. Ami azonban nem jelenti azt, hogy a művészeti intézményt a népi fórum elvei szerint lehetne irányítani. Szükség van egy nagyon erős vízióra is, amely körül szerveződhet a társulat, annyira szuggesztív vízióra, hogy az esetleges kemény személyzeti és szervezési kezdeményezések megalapozottnak tűnjenek ennek a víziónak a kontextusában.
    Azok az igazgatók, akik igyekeznek felszínesen utánozni az új színházat, általában saját alkotókat toboroznak. Nem egy esetben azonban kiderül, hogy az új színházat nem lehet megteremteni egy-egy divatos rendező segítségével. A kívánt eredményt csak több hónapos, esetleg többéves közös munka után lehet elérni, különböző művészeti tapasztalatok útján, melyek a színészi társulat közös nyelvét alakítják.

    Portalanított színház. Az új színház a mai kor gyermeke, és a sajátosságait a különös vizuális eszközökkel fejezi ki. Nem szereti a beporosodott kulisszákat, rosszul érzi magát azokban a termekben, ahol a nézők és a színészek szférái konvencionálisan külön vannak választva egymástól magas pódiummal vagy portállal. Jobban szereti az átlátható és sűrített, rugalmas és könnyen átalakítható enteriőrt. A publikumot, a korábbi hagyománnyal összhangban, inkább az amfiteátrum alakú térben helyezi el, ami rendkívül kényelmes látási viszonyokat teremt. Az új színház nem tartja ellenségének a tömegkultúrát, számára ez inkább az inspiráció tere, a kortárs nyelv és a vizuális kódok laboratóriuma. Ahhoz, hogy azokat megfelelően használjuk, az új színház modern technológiákat veszi igénybe, keresi az új anyagokat, technikai megoldásokat, a világítás új forrásait. Meglehet, hogy ez csak szeszély, de az új színház szereti a HMI világítási eszközöket, amelyek objektív, hideg fényt biztosítanak A díszlettervező nem egy díszítő, hanem az, aki megteremti a közös teret a színészek és a nézők között. Részt vesz a próbákon, megvitatja az ötleteit a rendezővel és a színészekkel. Más lapra tartozik, hogy a felhívást arra vonatkozólag, hogy tudjanak megszervezni díszletezési próbákat, készítsenek precíz makettet és pontos műszaki rajzokat, már átruházzuk a lengyel színház jövőbeli megújítóira az elkövetkezendő száz év folyamán.

    A januári fordulat. A színháztörténet ez alkalommal egy ritka lehetőséget teremtett arra, hogy az új színház kezdetét Lengyelországban pontos dátummal jelölhessük: 1997. január18-án, szombat este 7 óra. Ezen a napon Varsóban két bemutató is lezajlott egyszerre: Witkiewicz Trópusi őrültség című darabját Grzegorz Jarzyna rendezte meg, a varsói Teatr Dramatycznyben Szophoklész Elektráját pedig Krzysztof Warlikowski állította színpadra. Az új színház két legmarkánsabb alkotója ugyanazon az estén debütált a varsói közönség előtt. Egy éjszaka alatt megváltozott minden: ekkor ugyanis az egy kicsit elfelejtett Witkacy közvetítésével a lengyel színház visszanyúlt a néhány évtizeddel korábban megfigyelhető hazai avantgárd kísérletezés hagyományához, Warlikowski Elektrája révén kapcsolatot teremtettünk azzal, ami a nyugat-európai színpadokon történik. És nagy vonalakban ilyen akar lenni az új lengyel színház: művészi, a saját hagyományra emlékező, de amellett nyitott a világból áradó inspirációra is. Hogyha azt hinné valaki, hogy ez nem egy eléggé forradalmi program, nagyot tévedne. A zaklatott, felszínes liberális lengyel valóságban az alkotói szabadság deklarációja hasonlóan büszkén hangzik, mint a no pasaran. Nem kevésbé ijesztően visszhangzik a fülünkben az európai színházzal való diskurzus felvételének a próbálkozása. Már az első recenziókban, amelyek az Elektra után megjelentek, ezt a próbálkozást úgy figurázták ki, mintha az előadás megalkotói Theater heute fényképeit egyszerűen lemásolták volna.
    A január 18-i fordulat – korábban vagy későbben – be kellett hogy következzen. A nyolcvanas-kilencvenes évek derekán a társadalmi és a művészeti életünk több szférája felszabadult. Csak a színház maradt változatlan pózban a maga stukkó síremlékeként. Hosszabb ideig ebben a pózban talán csak a lengyel mezőgazdaság tartott ki. Január 18-a várva várt szikrát csiholt, amely lehet, hogy nem máglyát, de legalább alapos tüzet lobbantott fel, amely magához vonzott sok alkotót és társulatot. Azokat, akik meg vannak győződve, hogy lehet másféle színházat csinálni, mint amilyet tanítanak az iskolában, színházat, amely fölött nem kell hogy eluralkodjanak a kiüresedett féligazságok, színházat, amely mint ilyen-olyan, amolyan nem kell hogy meghatározva legyen. Az új színház lehet minden, mert a színpad megnyitja előttünk a szabadság korlátlan terét. Az érdekek kegyetlen nyomása alatt lévő világban a legértékesebb kincs az új színház szabadsága.

Király Nina fordítása

A szerző a gdanski Teatr Wybrzeze, valamint az újonnan megalakult varsói Színházi Intézet igazgatója. E programszerű cikke a wroclawi Notatnik Teatralny című folyóiratban jelent meg, amely több monografikus számot szentelt a fiatal lengyel rendezőknek és a kortárs drámának, többek között a cikkében említett két alkotónak – Grzegorz Jarzynának és Krzysztof Warlikowskinak.