Thomas Bernhard

A dómban

Az égi szőnyeg, ím, eléd terítve.
Most még több széles lépcső visz magasba,
kapuk előtt kis néma áhítatra,
míg nem borul föléd a csarnok íve.

Ó, tiszta nyári nap, mely forr a téren –
Hol is találnál évekig kegyelmet,
hogy ily vidáman, gondtalan keressed,
s Isten elébe lépj, hogy védve védjen.

A falak nem fenyítnek, mint a zsarnok.
Itt béke száll alá az oltárokra,
akárha háború nem is lett volna,

mit egykor fundáltak ki balga barmok.
Arany keresztnél, nemes tömjénfelleg
édes lehében nyugtodat leled meg.

Szent Péter udvarában

Kékség hint be harang-zengzetet
s az a forró falon szertereszket,
és magában kell a végső percet
élni, mert a puszta kő süket.

Ám a tágas termek életet
ontanak be gondoskodva, lágyan,
s mint bíborral bélelt ládikában,
napsugarak akként fénylenek.

Kút körül mélyen görnyedve jár
sötét szerzeteshad, míg a lombban
fecskefiak fészek-álma lobban.

Őrlik az imát, föl sem tekintvén,
míg egyik az égbolt déli kékjén
elámulva, némultan megáll.

Salzburg

Ti fénylő tornyok hajnal-tisztaságban,
te forró szél, te vénség-ülte fa.
Az űrbe markoló dóm-kupola
árnyát teríti lassan, lenge-lágyan

utcák fölé és díszes oszlopokra. –
Udvar nyugalmán újbor körbejár.
Mind izzóbbá hevül a napsugár
egy tiszta forrás csengésébe hullva.

Lapos tetők fölé fény nő, varázsos,
tűzként világol, szinte megkövül.
A nyár kelyhéből iszik mind a város,

és zöld lugasban messze száll a mámor,
a mennybolt fele szárnyal egyedül,
s muzsika kél galambok dúlt rajából.

Seekircheni temető

Ím, írva áll: férfi, szatócs, paraszt.
Egykor mindegyiket megszülte anyja,
százukat egy éj végleg elragadta –
Háború réme hozta rájuk azt.

Ím, írva áll: férfi, szatócs, paraszt.
És írva helye, ideje halálnak –
A sírkő egyszer majd szókat fakaszt.

De senki nem szól, mivé vesztek-váltak.
Háború réme hozta rájuk azt.
Szérűről édes kéveillat árad.

Erdélyi Z. János fordításai