Charles Tomlinson

Thomas Jones¹ Nápolyban (1782)

Szerette a fénytelen ablakokat,
A nyitva hagyott kapu sötétjét,
Ami a falon ragyogó stukkót
A szemet tápláló kenyérré teszi.
Egy ilyen napon milyen kevés kell
A kis többlethez: a jellegtelen
Okker szín megmutatja mi a fény,
Mert egy ajtóra vetül az árnyék,
Messze a város magasabb szintjei
Siváran húzódnak tömbről tömbre,
Háttérben kupolák, tornyok – glóriák
Összefolynak, és a látkép ünnepli
A háztetőn egy munkás fehér ingét.

Az utazás: Pescocostanzo–Róma

Az alagútszáj blendézik,
Körülfog és kiereszt
Hegyek közé a szabadba,
Fölmagaslanak, elmaradnak,
Megismétlődik keletkezésük,
Ahogy a folyékony kemény formát ölt,
Csoportosulnak, állnak
Szilárdan addig, míg a szem
Rápillant, az autó illan,
S máris új alakzat. A következő
Száj felhő fölött bocsát ki –
Nem emelkedünk, lefelé megyünk
Péteri átváltozásokon keresztül
Oda, hol köd lebeg Sulmona² fölött,
Egyre ereszkedünk – a hegyfokok
Már mögöttünk, töltések emelkednek,
Kőfalak, házak, tornyok,
Míg eltűnik a hó – lent
Lankásabb vidék, Róma hét dombja,
S lassan újra szőlő kúszik a földeken.

Dörgő Tibor fordításai

¹ Thomas Jones festő (1742–1803). (A szerző jegyzete.)
² Sulmona volt Ovidius szülőhelye. (A szerző jegyzete.)