Horváth Tamás

Konspiráció

    Ha fájdalmadban ott, abban a sötét és szűk alagútban, amit mások előszeretettel mondanak titkos házuk előszobájának, újra arra figyelsz, hogy elvirágzó húsod vörös szövetei a sötétség veszélyes folyadékát belső útjaikra mégse eresszék, biztos lépésekkel érsz ahhoz az ajtóhoz, melynek a kilincse úgy kerül elsőre a kezedbe, mintha már milliószor megtörtént volna. Azért tapogatóznod sem kell. Megérzed, könnyen mozdul, hirtelen tárul, és formádat éles pengeként kizuhogó fény metszi körbe a mögötted feketéllő életből.
    És íme, egy delejes erő kerít hatalmába, az ajtón túli bizonytalan térbe vonz, ereidben meghűl, aztán felforr a vér. Gyámoltalan vagy és tettre kész, azt várod, múljék, azt hiszed, múlik. De csak nem, és vakon és süketen állsz, tétován. Habár lehet, hogy nem is állsz, hanem lebegsz, vagy burkod hátrahagyva tudatod homályos határáig ritkulsz és tágulsz. Szemed meresztve hallgatózol, és biztatod magad: Hozzászokom ehhez, hisz mintha alig különbözne mindattól, ami régen voltam. A hely alig különbözik a helytől, ahonnan jöttem, ahonnan kiűzettem méreggel, csellel, galád suttogással.
    Végtére nem is bánod a történteket, csak az a kínzó fény múlna. Csak az a kínzó fény oszlana, mert körbenéznél, ha már ebbe a mindent felfedő csodapalotába kerültél, ahol ezer csillag világossága fertőtlenít. Talán ez a megvilágosodás eleje, azt gondolod, és azt, hogy majd megmondod, ha holnaptól könnyű lesz nem akarni, csak nézni a Napot hajnalban és alkonyatkor, mint ahogy ők nézik; a kívülállók, akikből kiinjekciózták végleg az indulat alig megérthető fekete morzsáit, melyeket olykor, ha dagadni kezdenek, ki tudsz tapintani bőröd alatt a halántékod mögött, bordáid között, gyomrod körül. És azt gondolod, hogy a megvilágosodással jár az a fájdalmas, görcsös igyekezet, amelyről már-már elhitted, hogy iránytűként használhatod alagsori titkos útjaidon. Hagyod magad sodródni az ürességérzet keltette minden aggályodat félretéve…