Bernhart Tibor


A bárány



    Amikor belépett a lépcsőházba, ami egy egészen különleges lépcsőház volt – tulajdonképpen akkor vette észre először, hogy mennyire más ez a lépcsőház, mint a szokásosak. Először is lent meglepően nagy volt; nagy-nagy és ovális. Nem kerek, nem szögletes – ovális. És ahogy felnézett, látta, hogy az ovális lépcsősorokon felfelé a lépcsőház összeszűkül, mind szűkebb lesz, mint egy kúp, felfelé csökkenő átmérővel; mint a csigaház belülről. Tulajdonképpen nem is látta a lépcsőház tetejét, olyan messze volt, olyan magasan – olyan sötétszürkén, borongósan sejlett elő; mi lehet ott a magasban?
    Akkor eszébe jutott, hogy megnézi, mi van fent, és elindult fölfelé az oválisan körbefutó, lassan emelkedő lépcsőfolyosón, amiből lakások nyíltak. Már egy jó órája ment, mikor észrevette, hogy lecsökkent az íve a lépcsőháznak, és már sokkal kevesebb szoba – egy-két szoba – nyílik csak belőle. Továbbmenve azok is elfogytak, csak a fal maradt, de a lépcső ment tovább felfelé a szürke sötétségbe. Világítás nem volt, így alig látott a földszintről felszűrődő derengésben. Valahogy a lépcső szélessége is keskenyedni kezdett, s ahogy ment tovább – még egy félórát legalább –, egyszer csak a korlát is elfogyott, és a lépcső egészen keskennyé kezdett válni. A lépcsőház átmérője ott alig volt nagyobb két-három méternél… Még mindig ment tovább, ment-ment, már majdnem vaksötétben, fogva a falat. Épp csak látta a lépcsőfokokat, melyek egyre keskenyebbek lettek; itt már csak egy ember fért el rajtuk. A lépcső szemközti oldala alig volt tőle talán két méterre, amikor minden átmenet nélkül egy nagy vasajtó zárta el a továbbhaladás útját.
    Megfogta a kilincset, és megpróbálta kinyitni az ajtót. Az ajtó engedett, és ő hirtelen hátrahőkölt, mert valami hihetetlen erős, megmagyarázhatatlanul erős és csodálatos fény ömlött be a kinyílt ajtón keresztül, elöntötte az egész lépcsőházat. Becsukta a szemét – s akkor eszébe jutott a bárány. Hogy miért most? Talán a fénytől, talán a pillanatnyi megrendüléstől – de eszébe jutott a bárány.

    Réges-régi emlék, lehetett annak negyven éve, egyszer egy vasárnapi mise után a templom oldalkijáratánál állt, ott, ahol a templomnak volt egy előtérszerű része, ahol a mise után kijövő emberek meg-megálltak, beszélgettek. Ez az előtér meglehetősen zsúfolt volt. Ő is ott állt többekkel és beszélgetett, de közben észrevette, hogy a gyóntatófolyosó felől csöndesen, észrevétlenül egy gyönyörű szép, fehér bárány halad keresztül az emberek között. Senki sem vette észre, csak ő. A bárány lassan közeledett, és ahogy elment mellette, lenyújtott jobb keze végigsimította a bárány kemény, fehér, göndör szőrét. Az érintéstől valami megmagyarázhatatlan örömérzet, boldogság öntötte el, olyan erős, amit addig még életében soha nem tapasztalt. Hirtelen nem is tudta, hogy mit és hogyan érez, de csodálatos volt! A bárány elment, és ő ott maradt megmerevedve a csodától és az örömtől. Sokáig tartott benne ez az érzés, mire feloldódott.

    Később sokszor gondolt rá – aztán ahogy az évek teltek, mind kevesebbszer, az utóbbi időben alig-alig, hogy mi is lehetett ez az érzés. De most, hogy a lépcsőház tetején a fény az arcába vágott, újra előjött benne, olyan intenzitással és olyan erővel, amit régen érzett, amikor megérintette a bárányt, és hangosan kimondta: „Bárány! A bárány!”
    Oldalt fordult, és lépett egyet; lelépett a lépcsőről – a vakító fényben lebegni kezdett. Az örömérzés odáig fokozódott benne, hogy majdnem kibírhatatlanná vált! Örült, és mindent elfelejtett, és csak suttogta maga elé: „A bárány, a bárány…”

    Mikor később megtalálták a lépcsőház közepén összezúzva, a jobb markában valamit szorongatott – pár szál kemény, fehér, göndör bárányszőrt…