Falvai Mátyás

Allegro barbaro

(Regényrészlet)

    Amikor ott ültem a színpadon, és hatalmába kerített az a döbbenetes és ellenállhatatlan inger, mely végül is a botrányhoz vezetett, lepergett előttem minden, ami számomra Magyarországot jelenti.
    Számomra Magyarországot jelentette édesanyám, aki tényleg kemény ember volt, mert megkeményítették a háború és a nyomor évei, és keménysége azt szolgálta, hogy ha megint döntenek feje felett a hatalmasok, és háborúzni szottyan kedvük, őt ne érje a kiszolgáltatottság állapotában.
    Számomra az édesapám is Magyarország, aki valószínűleg jobban hasonlít rám. Tökéletes hontalanságban élte le életét, nem volt elég bölcs, hogy megbarátkozzon azokkal a körülményekkel, melyek megfosztották a vágyaitól. Pedig a vágyai nem voltak nagyok. És ugyanazt érezhette ő is hetvenkilencben, amikor először járt Nyugaton, és meglátogatta az egyik német nagyváros Harley-Davidson szalonját, mint én a lemezboltban. (…) Szegény fater nekiment a kirakatüvegnek, mert az olyan tiszta volt, hogy nem is látszott, hogy üveg van ott, érted? A kirakatüveg, az koszos! Ő ezt így tudta. (…) Az öreg egyébként óriási arc volt. Ezermester. Játékos. Aki napokig képes játszani mindenféle értelmetlen hülyeséggel, mint ő, az rossz ember nem lehet. Egyszer egy Hajdú mosógép időzítőjéből, egy folyadékkapcsolóból és egy erőműből csórt hangszóróból autóriasztót szerelt a Trabantunkba, amelyet egy nyereményjátékon nyert. A szomszédokat majd megütötte a guta, mert hetekig ezt a szirénázást kellett hallgatniuk, hiszen ha a riasztó megszólalt, egy percig nem kussolt el, erről gondoskodott a Hajdú gép lelke. Toncsikám, a kurva anyádat, hagyd már abba, megőrülünk ideát, kiáltozták a szomszédból. „Jóvan, jóvan, csak ezt még kipróbálom rajta”, és így tovább. A második autóriasztó már jóval csendesebb volt, és létrehozásában én közreműködtem, amikor egyik turnémról hazatérve megörvendeztettem egy darab rendkívül élethű műszarral, melynek láttán szinte könnybe lábadt a szeme a gyönyörűségtől. Az emberi lelemény apoteózisát látta meg ő ebben a szarperecben, és onnantól kezdve majd két hétig apám műszaros csínytevéseitől volt hangos Bánhida. Ez a riasztó valamivel egyszerűbb elven működött. Ahányszor kiszállt a fater a kocsiból, a vezetőülésre odarakta a szart, ezzel riasztván el a finnyásabb autótolvajokat. A mai napig emlegetik még nekem a sztorit, amikor a fater kerül szóba, hogy az ünnepélyes műszar-átadás után egy nappal sunyi módon elhelyezte az ominózus tárgyat a kocsma kőpadlóján, s mikor valaki szóvá tett, hogy „A kurvaistenit, hát ez meg mi a szar?”, az öreg fapofával odament, lehajolt hozzá, alaposan megnézegette, majd annak az embernek az arcával, akit már nem érhet meglepetés, kümmentett egyet, és se szó, se beszéd, a társaság legnagyobb megrökönyödésére zsebre vágta az árut. Hát szóval ilyeneket csinált az öreg. A macskákkal azonban nem volt kibékülve. A muter macskái állandóan bemászkáltak a lakásba, amit apám nem különösebben díjazott, és ádáz harcot indított a legszemtelenebb macska, Mozart ellen. Amikor a dög Mozart rátelepedett a rezsóra, nagyapám semmi mást nem csinált, minthogy egy elegáns mozdulattal felcsavarta alatta tízesre, és tovább-ballagott. A macska pedig egy méteres ugrás után elhatározta, hogy akkor a rezsóra többé nem. A konyhába azonban továbbra is bemászkált, aminek a fater úgy vetett véget, hogy rácsapta a konyhaajtót. Igen ám, csakhogy a macska ugyan kiment, a farka azonban benn maradt. Ezt követően az immár farkatlan Mozart hosszú ideig távol maradt a konyhától, amit apám nem vett zokon különösképpen, és mivel farok híján gondjai voltak a balansszal, az affér után hihetetlen mértékben megnőtt a segge, ami olyan külsőt kölcsönzött neki, mint a rokokó hölgyeknek a szoknyaabroncs. Mozartnak a harmadik, egyben utolsó próbálkozása bizonyult a legdrámaibbnak. Amikor ugyanis újra beoldalgott a konyhába, a fater éppen a konyhaasztalnál fejtette a keresztrejtvényt, és elég volt egyetlenegy dühös és delejes pillantást lövellnie a szerencsétlen jószág irányába, az annyira megzavarodott tőle, hogy kiugrott a dupla ablakon – ami éppen csukva volt!
    A fater.
    Hm. Mennyire más idők voltak azok. Az öreg egyszer fogadott az egyik munkatársával, hogy végigflangál egy teljes napot úgy az erőműben, hogy senki nem fogja neki szóvá tenni. Fogott egy nagy kulcscsomót és azt lóbálva föl-alá mászkált az egész üzem területén, és senki nem szólt rá, nem állította meg, nem kérdezték, mi dolga, hiszen kulcs volt nála, a kulccsal valamit nyitni kell, nyilván valamit el kell intéznie, biztos egy fontos emberről van szó. Az öreg nem volt különösebben odáig az erőműtől, de tulajdonképpen szinte mindegy volt, hogy otthon babrál-e a legújabb hülyeségén, vagy odabenn. Másfelől viszont kincsesbánya is volt a lakatosműhely, ahol ő dolgozott, hiszen a legkülönfélébb, aranyat érő alkatrészekhez és alapanyagokhoz juthatott hozzá. A házunk, a kerítéseink, a sámlik, az ajtók: mind-mind az erőműből lopott festékkel lettek lemázolva. Attól függően, hogy éppen milyen színűből tudott lopni harminc-negyven litert, neki is megkülönböztethetők a színek szerint korszakai, mint Picassónak: volt „kék korszaka”, ennek jegyében fogant a bejárati ajtó és a sámlik, kerti székek, „zöld korszaka”, melynek a komplett kerítést köszönhetjük, és „okkersárga korszaka”, mely leginkább a garázson és a ház homlokzatának farészeinél érezteti hatását.
    Na és a nagyanyám is, ő is Magyarország. Az öreg sváb asszonyság, leánykori nevén Pártl Rozamilla, aki idős korára egyre szembetűnőbb külső hasonlóságot mutatott az apacs indián törzsfőnökhöz, Winnetouhoz. És meg is gárgyult szegény. Emlékszem rá, hogyan kerülgettük a padlón azokat a szép nagy, sáfrányos színű köpéseket, melyek tőle származtak, ma is hallom azt a hangot, ahogy vén testéből kiszűrődött a morajlás, mint a vulkánból kitörés előtt, aztán herákolt egyet, hogy éppen csak le nem tépte a szájpadlását, és cowboyosan sercintett egyet, s mikor a muter szemrehányóan nekiállt takarítani, hogy „De Mama, hogy csinálhat már megint ilyet?”, az öreglány szintén megrökönyödve vágott vissza: „Hát csak nem nyelem le?” Nem ez volt azonban az egyetlen férfias manír, amit felvett az utolsó időkben. Amellett ugyanis, hogy kicsi, de annál attraktívabb bajuszkát növesztett, hobbijává vált, hogy ha valamelyik asszony a házban elment előtte, botjával megemelte a szoknyáját, megnézendő, milyen bugyit visel az illető. Ilyenkor vagy elismerő, vagy megvető grimasszal nyugtázta a látványt. Amikor először hazavittem a családhoz Katit, szegény pont a Mama mellé került, aki a nagy, ünnepélyes vacsora legváratlanabb pillanatában, valahol a zsírtól aranyló felszínű húsleves után, de még a porcukorral behavazott almás pite előtt, minden átvezetés nélkül letapizta Kati melleit, majd a tőle megszokott elismerő grimasszal, maga elé meredve tovább rágcsált, Kati szájából pedig kiesett a kanál ijedtében. A végén aztán már totálkáros volt szegény nagymama. Mikor meghalt az egyik fia, a temetésből csak annyit fogott fel, hogy végre újra együtt van a család meg a barátok, és halálira jól érezte magát, és a szertartás kellős közepén, örömtől sugárzó arccal kiabált át a sír fölött rég nem látott nővéreihez: „Milka, Johanna, hát szervusztok, Milka, Johanna!”, és amikor a fater megpróbálta egy kicsit leállítani, a Mama, a jó öreg Pártl Rozamilla nem ismerte meg az öreget, az hiába kiabálta már a végén maga is hangosan, hogy „De hát én vagyok az, Mama, a maga fia, a Toncsi!”, az öreglány durcásan annyit fűzött csak hozzá: „Ha! Ezt most hallom először!”
    Meg még nagyon sok mindent jelentett nekem az a szó, hogy Magyarország. A nagy csónaktúrákat a srácokkal, emlékszel-e, Csabikám, amikor egy hét alatt tettünk meg akkora távot a Kis-Dunán, amit három nap alatt is kényelmesen meg lehet, csakhogy minden falunál meg kellett állnunk leellenőrizni, megfelelő színvonalúak-e ott a kocsmák, illetve hogy ugyanolyan kényelmesen lehet-e napozni a füvön, és a parton ugyanolyan csinosak-e a lányok; jelentette a Krúdy-emléktornákat, melyeknek során két költő barátom társaságában vitattuk meg a poézis nagy feladatait egy négyzetméter kisfröccs mellett; jelentette a halászléfőzéseket Pinnyéden, a szalonnasütéseket a Püspök-erdőben és magát Győrt, ahol a legszebb éveimet töltöttem, a Széchenyi teret a jezsuita templommal, az Apátúr-házzal meg az Esterházy-palotával, a strandot a fallikus obeliszkkel a Cziráky-medence mellett, mintha csak merevedése lett volna a Radó-szigetnek, amely jól látható volt a várfal tövéből, az alól a fa alól, ahol életem első csókja sült el, ott a Rába-parton, a Káptalan-dombot a székesegyházzal, a püspökvárral meg a papi szemináriummal, amely mellett a mellvéd kőfalára feküdtünk mindig éjszakánként a csavargás után, nézegetni a csillagokat, a nagy hajnalig beszélgetéseket a Bástya teraszán, és így tovább…