Thalia magyar nyelve

    Előhang. A színház és a nyelvművelés édestestvérek. Miért is? Mert a művészi szó, a nyilvánosság előtt való megszólalás, a nyelvi játék a dramatikus népszokásokban (a népi színjátszásban) gyökerezik. A színház pedig a dramatikus népszokásokban. Azután édestestvér a színház és a nyelvművelés azért is, mert a színház a XVIII–XIX. században a művelődési-nyelvi igényesség jelképe. Ezért vált mozgalommá az anyanyelvű színház követelése. Hogy Thalia magyarul szólaljon meg. A színház tehát az anyanyelvi kultúra fontos alakító tényezőjévé vált, s ezt a nyelvművelés korán felismerte.

    Népi színjáték és iskoladráma. A magyar színjátszás gyökerei ott vannak a népi színjátszásban, leginkább a népszokások dramatikus hagyományában. Meg a kollégiumi anyanyelvű iskoladrámák hagyományában. A kettő olykor összekapcsolódik.
    A dramatikus játék a népköltészet párbeszédes, többszereplős alkotása. Leggyakoribb formái a vallási témájú misztériumjátékok, a betlehemezés (amely sok helyen máig él, illetve fölelevenítették a régi hagyományt), a Heródes-játék, a paradicsomjáték, a Zsuzsánna-játék, vagy éppen a dúsgazdagolásnak nevezett moralitás.¹ A farsangi, lakodalmi és más ünnepek alkalmából eljátszott alakoskodások is többnyire dramatikus játékok – sokszor meglehetős szókimondással.
    Iskolai környezetben sokszor népies dramatikus színjátékot adtak elő, de fordítva is történhetett: a nép körében gyakran irodalmi-félnépi szövegek „népies” változatát adták elő.
    Ilyen szempontból is igen érdekes Nagy István Lakodalmi játék című iskoladrámája, amelyet korábban már bemutattam.² Az iskoladrámát 1796-ban Túrkevén adták elő Földvári József debreceni református lelkész és Marjai Erzsébet lakodalmán, amelyen jelen volt Sárvári Pál professzor is a feleségével. A lakodalomban előadott iskoladráma a népi és az iskolai színjátszás kapcsolatát, ötvözetét mutatja.
    Az iskoladráma tele van humorral, nyelvi leleménnyel. Sokat megőrzött a bahtyini középkori és reneszánsz nevetéskultúrából.³
    Bahtyin ugyebár a népi nevetéskultúrát három alapformára osztotta: (a) szertartások, színpadi formák (karnevál típusú ünnepségek, különböző vásári mulatságok), (b) legkülönfélébb komikus nyelvi alkotások (írásos és szóbeli paródiák), (c) a familiáris vásári beszéd különböző formái és műfajai (káromkodás, esküdözés, népi hetvenekedés).⁴
    Az iskoladráma a műveltebb kollégiumi és a műveletlen paraszti rétegek találkozását karikírozza főként beszédmódjukkal. Megvan benne minden, ami ma is hatást keltő eszköz egy drámában. Az idegen szavak félreértéséből adódó eltorzítás: Adj békát Sósnak, Vaszisztentosztnak (Was ist denn das?) (már Rabelais-nál is van ilyen humor) vagy éppen a nyelvjárási beszédből adódó humorhatás: Kalánnal vert Galuska; Dunyha, Zsup, Salup; mennydörgő szipa (boszorkány). A nyelvi humor sokszor a félreértésből, a népetimológiából (naiv megmagyarázásból) adódik: Ovidiusból Vén Diós, Publius Ovidius Nasó-ból Papiros sövény rázó, a Carmina Sapphicából Rabfika lesz. És persze ott vannak a névgúnyolók: szeleburdi forma Szél Gáspár, sótalan hangú Sós András. Van itt azután költői verseny, amelynek során összeütközik a tanult költészet a naivval. Olyan népies szövegalkotó eljárásra is van adat, mint a titkosnyelv azon válfaja, amely kihagyással bújtatja el a mondanivalót: Bujfalsz Mart van = Berettyóújfalu mellett Szentmárton van, Vaspitzen = Van-e hús a piacon? És felbukkan a szinte kötelező humorforrás, a halandzsavers:

Ne szoly hozzá semmit, duzzogjon magába,
A’ Farsangnak örül leg jobban a’ Bába.
Vén Oldal borda, sok pénzt el horda,
Bömbölő tsorda, Fojtos Noszpoja.
Zörgős rokolya.
Echo: Elment a’ Gólya.

    A műveltségi különbséget tükröző műfajok között végül megjelenik egy népi rigmus, egy vőfélyvers, amelyben, illetve amelynek nyomán feloldódnak az ellentétek:

Én Poeta, Vers Stapheta, ha kapom,
Ha le veszem, ide teszem Kalapom.

Áldást mondok, fére gondok, Versekbe
Tisztes Uram, hallja szavam énekbe:

Éljen szépen tsendességben társával,
A’ nyárs nyele legyen tele hurkával!

Tudom, sokszor hogy megy nagy por torkába,
Tokaji bor légyen akkor markába!

    Tehát a Lakodalmi játék nyelvezete a cselekménnyel összhangban két nyelvi pillérre támaszkodik: a műveltebb, kollégiumi és a parlagi népnyelv szembeállítására. A darab elsődleges célja a mulattatás és a köszöntés; a mulattató funkciót a műveltségbeli fölény hangsúlyozásával éri el (amely ugyan etikailag megkérdőjelezhető, de a mulattató műfajoknak, például a kabarénak máig alkalmazott megoldása). A köszöntésben nyelvileg kiegyenlítődést tapasztalunk, s ez meghozza a konfliktus békés megoldását is. Boldog vég.⁵

    Színészet által terjed a nyelv. A nyelvművelés jórészt a színházzal kezdődött. Régóta ismerjük a Nyelvében él a nemzet szállóigét – pontosabban azt gondoltuk, hogy szállóigét, mert sokaknak tulajdonítottuk. Hogy kik jöttek számításba kimondójaként?
    1807-ben Kisfaludy Sándor (Himfy szerelmei második kiadásának előszava): „Amely nemzetnek nyelve nincs, annak nincs hazája… a nyelv lelke a nemzetnek.”
    1819-ben Kisfaludy Károly (A kérők című vígjátékában): „Nyelv teszi a nemzetet.” Ezzel már majdnem megtaláltuk a forrást, de azért mégsem szó szerinti az idézet.
    1827-ben Kölcsey Ferenc (a Magyar Játékszín ügyében tartott beszédében): „Nemzeti életet nemzeti nyelv nélkül gondolni sem lehet.”
    1830-ban Széchenyi Ferenc (Hitel, az eredeti kiadás 171. oldaláról): „Az egészséges nemzetiség… fő kísérője a nemzeti nyelv, mert míg az fennmarad, a nemzet is él.”
    1850-ben Arany János (Egressy Gábornak című verséből): „Félre kishitűek, félre! nem veszett el – / Élni fog, nyelvében, élni művészettel / Még soká e nemzet.”
    Bizony ezek az idézetek mind forrásai lehetnének a ma széltében-hosszában idézett szállóigének, s a legtöbbnek még a színházzal is kapcsolata van. Grétsy László találta meg az eddigi legrégebbi forrást.⁶ Mint írja, Kőváry László író, történetíró, statisztikus 1842-ben Kolozsvárott megjelent Székelyhonról című könyvében – a Laborfalva fejezetben – ezt olvashatjuk, nem is a háromszéki kis faluról, hanem a kor ünnepelt színésznőjéről, Laborfalvi Rózáról:

    „…ha bémegyünk egy fővárosba, s látni akarjuk a nemzetet, színházát keressük fel… Színészet által terjed a nyelv. Nyelvében él a nemzet. Legyen nálunk is országosan ápolt színház, s nem fogják Erdélyt kerülni színész gyermekei.”

    Nos, többszörös telitalálat ez az idézet. Részben azért, mert csakugyan, szó szerint megvan a szállóige (akkor tehát Kőváry Lászlóé ez idő tájt az érdem, hacsak nem találunk korábbi forrást), de bizony az a mondat is nagyon érdekes, hogy: Színészet által terjed a nyelv. Vagyis a színház a XIX. század egyik nagyon fontos művelődési, nyelvművelődési médiuma, közvetítő közege. Története mélyen visszanyúlik a történelemben, talán a mágiáig, a varázslásig, végigkíséri, mulattatja, nevetteti a népet a népi színjátszás formájában, s most, a nemzeti ébredés időszakában további művelődési-nyelvi szerepet is kap.

    Színből házba! Színház, dramaturgia a nyelvújítás korában. A születő profi színház megkövetelte a magyar nyelvi formák kialakítását is. Ismeretes, hogy a magyar színi mesterséget sokáig a vándorszínészet éltette (részben máig, ezt nevezzük „tájolásnak” vagy kereskedelmibb formáját „hakninak”). Az anyanyelvi kőszínházi próbálkozásokat követően 1837-ben megnyílik a Pesti Magyar Színház (a későbbi Nemzeti Színház). Vele együtt a játékszíni költőmesterség (Katona József) vagy színköltészet is lábra kap. A színészet nyelve ekkorra már részben kialakult.
    A rollé-t Bartzafalvi újítására (1787) már szerep-nek mondják. A dekoráció helyébe megszületik a díszlet, a színfal (illetve az ál-fal). A lozse ~ lozsi előbb osztat lett, majd 1832-ben már páholy. Páholy szavunk érdekes utat futott be. A népnyelvben szénatároló rekesz volt, amely talán hasonlósága (~ rekesz) miatt lett a színházi kiemelt ülőfülke megnevezése. Azt is mondhatnánk, hogy a dámák a szénatároló rekeszben ülnek… De a tréfa nem állt meg: A galériá-ból karzat lett, vagy tréfásan: kakasülő.
    Természetesen maga a szín-ház szótöve is népi megnevezés: a szín a népéletben rendszerint fából épült, jórészt nyitott épület. Nyilván ezekben rendezték az első „színi” előadásokat, s ezek voltak a játékszínek vagy játszó színek. A színház szavunk 1831-ben születik meg, amikor állandó kőépületbe költözik Thalia serege.
    A földszint legelőkelőbb helye, a franciás Noble Parterre nemes vagy első osztály lett, s persze volt második és harmadik osztály is. A kicsit lenéző komédiás, aktor, theátrálista, diáktrista, játszó személy, jádzó tag helyére lépett a színész, színművész.
    A csepűrágó (1876) maradt. Talán azért, mert inkább csak a bohóckodó komédiásra vonatkozott. A csepű a kenderkóc, s nyilván a kenderkócot szájba vevő, azzal szórakoztató komédiásról mondták először: csepűrágó. A nem túl vonzó kifejezést azután napjainkban fölélesztették a csepűrágó-fesztiválon; végeredményben az önirónia nemes emberi gesztus.⁷
    A magyar szó iránti elkötelezettséget már az első, 1792-ben megalakult Kelemen László-féle színtársulatról (Pesti Magyar Jádzó Társaság) följegyezték. Ezt írja a Bécsi Magyar Hírmondó 1792. május 9-i számában:

    „A Magyar Közönséghez. Az itten előadott idegen szavakat tetszett a Jádzó Színi Társaságnak az itt feljegyzett mód szerént fordítani. A ki ezeknél jobbakat találand, igen le-kötelezi a Társaságot, ha véle közleni fogja. Addig is, míg jobbakra szert tészen, a már fel-vett szavakat megtartja.”⁸

    Jádzó személyek magánydala. Később, a német színészettel való kényszerű együttélés hatására elindul a németesítés, majd a XIX. század második felében ismét elkezdődik a magyarosítás.
    A kőszínház létrejöttével kifejlődik a színházi szerkezet: színkör, színész, színjátszó, színi társulat, színigazgató. Eleinte játékszín-cédulák, később színlapok közlik a műsort, amelyet cédulahordozók juttatnak el a közönséghez.
    A Honművész című lap megró egyes színlapokat:

    „Több rendbeli nyelvszabálytalan hirdetmények közül, mellyek szokás és rend ellenére gyakran terhelik a színi czédulákat, említjük a következőt: »Esmeralda magánydala (= szólója) fogja bájítani (= elbájolni) első kiléptét.«”

    Az egykori „színi czédulák” archaikus nyelvezete ma sok színlapon feléled, ismét találkozunk „jádzó személyekkel”, különféle archaikus nevű szereplőkkel.
    A nyelvújításhoz köthető szinte a teljes színházi szakmai nyelv megszületése, beleértve a színházeszétika alapvető magyar kifejezéseit is. Ekkor keletkezik a színjáték, amelynek formái: nemzeti, történeti és társadalmi dráma, szomorújáték, vígjáték, bohózat, érzékeny játék, vitézi vagy tábori játék. A szomorújáték később ismét tragédia lett, a vígjáték is komédia – de érdekes, hogy a népéletben máig használják a „szomorúnóta” kifejezést. Volt egyébként pityeregtető szomorújáték is. És persze felbukkan a népszínmű!
    Az átdolgozások után lábra kaptak az eredeti darabok.
    A dramaturgot az első magyar társulatnál színi tudomány igazgatójának nevezték – nem sikerült elnevezés, máig dramaturg a dramaturg. Már ekkor szó van drámai helyzet-ről, színi hatás-ról (katarzis), a dráma hármas egységéről, úgymint a hely, idő és a „fő érdek”, azaz a cselekmény egységéről. A drámának van elrendezése, kifejlődése, bonyolódási-bonyolítási helye, csomókötés szakasza (csomópont), a csomó szerencsés megoldása, amelyet követ a kifejlés vagy feloldás szakasza.

    Pince és padlás, kamara és kamra. A XIX. század végére voltaképpen nyelvileg megvan minden, ami a színházhoz kell. Egy sikeres nyelvújítás, amely gördülékenyebbé és modernebbé tette a magyar nyelvet. Létrejött a tudományos nyelv, a szakmák-műhelyek magyar nyelve, ezen belül az imént felmutatott színházi nyelv is.
    Íróink és költőink sorra írják a színdarabokat, nagyrészt a nyelvújítás által kijelölt magyar nyelven. A színházak megsokszorozódnak, kultikus hellyé válnak, olyannyira, hogy egyes vélemények szerint ma a világon az egy lakosra jutó legtöbb színház Budapesten van. Valóban, szinte minden színháznak van filiáléja: kisszínháza, szobaszínháza, pinceszínháza, padlásszínháza, kamaraszínháza és kamraszínháza; játszanak egykori mozikban, klubokban, gyárakban, s ki tudja, még hol.
    Nemcsak színház, hanem színészképző, színitanoda is alakult minden színház mellett és persze attól függetlenül is.
    A magyar társadalomban a színészetnek különleges státusza van: ősi kapcsolat a szórakozáshoz, a kikapcsolódáshoz, újabb a művelődéshez és a politikához. A színház sokszor a ki nem mondható dolgok kimondóhelye, ha politikáról van szó, akkor a nevetés, az összekacsintás helye, ha tabutémák döntögetéséről, akkor a felháborodás, a hangos nemtetszés-nyilvánítás helye. A színház természetesen a vizuális tabuk mellett a nyelvi tabukat is döntögeti.
    A színházat kialakulásától kezdve a „fentebb stíl”, az irodalmi nyelv használata jellemzi, s csak olykor-olykor, stíluseszköz gyanánt bukkant fel benne köznapi, utcai beszéd, szleng. A XIX. században „kiemelkedő” színház egy időre elfelejtette a vaskosságot, az obszcenitást, azután a XX. század végén ismét megjelent a középkori vásárok hangulatára emlékeztető legújabb kori nevetéskultúra – durva szókimondással, utcai, sőt útszéli (egy időben úgy írták: útféli) beszéddel. (Lefelé az út még nagyon hosszú…) Ma már persze – a kereskedelmi televíziók – show-őrületében a színházi szókimondás nem is tűnik annyira formabontónak, vadnak, merésznek; de azért vannak, lehetnek még meglepetések.
    A színház néha a régi nyelv iránt is érzékeny. Olvashatunk olykor archaikus színlapokat, hallhatjuk a régi magyar nyelvet. Persze azért ez a ritkább jelenség.
    A színház fenntartja, élteti és megújítja a magyar nyelvet. És ez a lényeg.

Balázs Géza

¹ Dömötör Tekla: dramatikus játék. In: Magyar Néprajzi Lexikon 1/608.
² Balázs Géza: Egy iskoladráma folklórlingvisztikai elemzése. 149–156. In: Pintér Márta Zsuzsanna–Kilián István szerk.: Az iskolai színjáték és a népi dramatikus hagyományok. KLTE Néprajzi Intézet, Debrecen, 1993.
³ Bahtyin, Mihail: Francois Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Rabelais és Gogol. Szatíra. Osiris, Budapest, 2002.
⁴ Bahtyin, i. m. 12.
⁵ A dráma megtalálható: Varga Imre (sajtó alá rendező): Protestáns iskoladrámák. I/1-2. Budapest, 1989. Régi magyar drámai emlékek, XVIII. század.
⁶ Grétsy László: Nyelvében él a nemzet. 146–147. In: Grétsy László: Anyanyelvi őrjárat. Szabad Föld Lap- és Könyvkiadó Rt., Budapest, 1999.
⁷ A csepűrágó fesztivál a színtársulatok seregszemléje.
⁸ Kovalovszky Miklós: Tudományos nyelvünk alakulása című tanulmánya nyomán. 227–312. Megjelent: Pais Dezső szerk.: Nyelvünk a reformkorban. Tanulmánygyűjtemény. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1955. Valamint: Szily Kálmán: A magyar nyelvújítás szótára. Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1902. (Reprint: Nap Kiadó, 1999.) adatai alapján.