Passiójátéktól a Naphívogatóig


Közel egyéves előkészítő munka eredményként, 2004 januárjában a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma hivatalosan is kimondta a magyarországi Szlovák Nemzetiségi Színház létrejöttét; a színház központja Szarvason működik, az eddig amatőr keretek között játszó budapesti Vertigo Színpad pedig mintegy tagozatként kapcsolódott be a munkába.



    …Mindez egy hivatalosított, tényekbe sűrített tájékoztató információ. Kétségtelen, hogy egy színházról már akkor illik beszélni, ha kialakul saját arculata, közönsége, téma- és ízlésvilága, amikor már valóban Színház – szóval erre legalább négy-öt évre van szükség. És akkor is nehezen értékelhető az adott „intézmény”, mert hiszen a folytonos változás életterünkben (a társadalom szó jelen értelmezésében itt kissé túlzásnak tűnt volna talán) mindig az „itt és most”-ra hagyatkozik.
    De azért érdemes a megalakulás körülményeit és jelen helyzetünket egy kicsit részleteiben is megismerni.

    1. Az összehasonlítás. Nemzet – nemzetiség – …
    Egy-egy fogalom, egy-egy gondolat, mely

és egy nemzet részeként, valahol, ahol a haza megadatott, a kenyér és a jó szó asztalánál:
    …kimondjuk az összetartozás tényét: NEMZET és NEMZETISÉG.

    Milyen furcsa helyzetet idéz elő az összehasonlítás, az együttes említés, főként, ha bevalljuk: saját nemzettudatunk valahogy eltűnt, nem találjuk, de a másét, azt a bizonyos nemzetiségi tudatot, mintha csak tudatosan vettük volna elő – példának, magamutogatós hitbizonylatnak, vagy éppen mert legalább lelkiismeretünket szeretnénk megnyugtatni, esetlenül pátyolgatni.
    Valószínű, hogy ebben a kétes korban kellett ráérezni egy újabb színházalapításra, de az is lehetséges, hogy mindazok, akik részesei voltak az előkészítésnek, saját sorsukat járva jutottak e tisztes vargabetű félrekanyarított szegletébe.

    2. A megosztottság. A szláv nyelvcsalád területi szétválása annak idején elég sajátosan „átrendezte” Kelet-Közép-Európát. Mára már csak az lehet a kérdés, vajon a mi nyelvünk hogyan ékelődhetett be ilyen tisztán, ennyire kiszámítottan ebbe a sajátos közegbe. Mintha csak egy sajátos közvetítői szerepre várna a nyelv: hol és mikor adhatja át magát, formálhat új hangokat egy nép, egy nemzet/nemzetiség lelkében.
    Szóval, mi itt, magyarok, megnyitottuk területünk minden kapuját. Ha bármely nemzet a mi önállóságunk történelmi keresőhálójában megpróbált saját anyanyelvén megszólalni, azokat meghallgattuk, magunk közé engedtük, és felkínáltuk mindazt, ami a miénk volt: a földet, a munkát és az elvesztett múltképet. Még anyanyelvünket is a testvériség közprédájává tettük, csak hogy megtarthassuk látszatönállóságunkat.
    Valamikor a XVI–XVII. század fordulóján éppen a felvidéki szlovákság helyzete romlott meg annyira, hogy nemzetükből kiválva, a szociokultúra akkori munkaerő-vándorai teret, létet kértek tőlünk, és mi – a tót atyafiság későbbi szellemiségével megörvendeztetve – új hazát adtunk nekik. Kicsit itt, kicsit ott. Bár kétségtelen, hogy a Dél-Alföld és a Nyírség nagyobb teret és szabadabb életet jelentett, mint a Pest környéki szórványság – de hát a magyar is jobban szereti a szórványt, mint a tömbösített életformát.

    A magyarországi szlovákság területileg éppúgy megosztott, mint maga a magyar színjátszás. A területi, regionális eloszlás egyszerre jeleníti meg az életmódból adódó, immár több évszázados különbözőséget és a kultúra művelésének, befogadásának szokásvilágát; amíg a Pest környéki régióban inkább a polgári törekvésekkel való azonosulás eszméje fogalmazódott és fogalmazódik meg célként, addig az Alföld mindkét régiójában mind a mai napig a paraszti-népi életmód a meghatározó. Ez a fajta megosztottság jól érezhető a művészi program megfogalmazásában, a darabok kiválasztásában.
    A nemzetiségi színjátszás elég sajátos, úgy is fogalmazhatnám, hogy szánalmasan furcsa helyet foglal el az amúgy is önmagát kereső magyar színházi világban. Az elmúlt évtizedekben létrejött vagy önállósult nemzetiségi színházak csaknem mindegyike saját kultúrájának tartalmi és formarendszerét igyekszik az itthoni sajátosságokkal ötvözni. Csakhogy mi már nem rendelkezünk meghatározó formajegyekkel – bár az elmúlt néhány év több előadásán érezni újszerű, sajátosan „magyar” stílusjegyeket, de egy-egy előadás még nem képes átfogóan új, sajátos színházat megfogalmazni. Marad tehát az igyekezet, az egyéni tehetség, elhivatottság – és ami nagyon lényeges, az adott nemzetiség önmaga nyelvén szólal meg.

    3. Átöröklött áttűnések. A jelenleg működő nemzetiségi színházak sajnos a múlt amatőr önszerveződéseinek intézményesített formái – és evvel is csak jelzi kulturális kormányzatunk: a szándék a felmutatás, a minőség a politika. Mivel az anyaországok – talán az egyetlen, Németországtól eltekintve, ahol egy alapítványon keresztül megvalósítható – nem képesek anyagi támogatásban részesíteni a Magyarországon alakult színházukat, ezért a mindenkori hazai pénzügyi helyzet alakítja a fenntartás feltételeit. Márpedig a helyzet megalázó – és ez mára már az Európai Unió tagállamaihoz viszonyítva is egyszerűen szánalmas. A minimálisra szűkített pénzügyi keretek részben korlátozzák az éves bemutatók számát, részben pedig amatőr szintre süllyesztik az alkotás körülményeit. Csak abból lehet táplálkozni, ami van, illetve amit e színházak kapnak. Bármilyen szellemi erővel is rendelkezzünk, a hazai kőszínházak szűkös lehetőségeihez képest is óriási a lemaradás. Minden iparkodás az emberi és szakmai megszállottság példája. És ez minden hazai nemzetiségi színházra elmondható.

    Kétségtelenül kedvezőtlenek a körülmények, de a játszás lehetősége már önmagában a rendszer érettségét mutatja – legalábbis kifelé, a látszat nyílt erejével. Valamikor, talán már fel sem igen rémlik, hiszen egy másik rendszernek volt a sajátja, megköszöntük a munkához való jogunkat, a kultúra részeként az alázatot és mára már a lehetőségét: hogy saját nemzetiségi összefogásunk adhatja az erőt és mindazt az igényt, ami nélkül hangunkat sem hallatnánk.
    Vajon ki figyel rájuk, kik azok, akik számára egy nép jövőbeli sorsát valóban csak széles nemzetiségi konszenzussal, együttéléssel lehet kimondani?

    4. A szó ereje. A színház induló előadása egy XVIII. századi evangélikus passióleírás alapján készült passiójáték volt, melyet húsvét ünnepére, 2004 nagypéntekén mutattunk be. Már az első visszajelzések is igazolták, hogy az anyanyelvi színjátszás milyen fontos megnyilvánulása egy nemzetiségi közösségnek, milyen erőteljesen képes az együvé tartozást a mindennapi élet igényévé formálni. Az előadásban profi színészek mellett a szarvasi szlovák általános iskola tíz tanulója és hat nyugdíjas asszonykari kórustag is részt vesz, ezáltal még nyitottabbá tettük a részvétel, az együtt játszás közös örömét. Nagyon fontosnak bizonyult tehát, hogy nem egy fennkölt, önmegvalósító, magasabb irodalmi adaptációval nyitottunk, hanem a hétköznapi ember hangján, esetlegesen köznapi beszédén keresztül szólítottuk meg a hazai szlovákságot. Előadásunkkal olyan helyekre is elmentünk, ahol még mielőttünk sohasem járt színház, a közösségformálás jóformán egyetlen helye a falusi templom volt – és bizony olyan tiszta tekinteteket, nyitott fogadtatást még egyikünk sem élt meg a felmagasztosított mi kis színházi szakmánkban.
    Az előadás sikerére jellemző, hogy szlovákiai és egy prágai meghívást is kaptunk. Úgy tűnik, hogy a szlovák nemzetiség – vagy talán a nemzet (?) – mintha több figyelmet fordítana közös megnyilvánulásaira, mint mi! Talán ott már tudják, hogy csak együtt lehet nemzetről, de legalábbis nemzetiségről beszélni.

    Második bemutatónk (Naphívogató) egy dél-alföldi mesemondó asszony gyűjtéseiből készült, a magyarországi szlovákság népszokásait is feldolgozó előadás volt – immár fokozott nemzetiségi odafigyeléssel, éledező szakmai érdeklődéssel. A budapesti Vertigo Színházzal közös előadásban került bemutatásra Osvald Zahradnik drámája, A menedék, melynek sikere, bár viszonylag egy rétegközönséget célzott meg, bizonyítja, hogy mélyen emberi, humanista kérdésfelvetései, remek szereplehetőségei további nézőréteget nyernek meg színházunknak.

    5. És tovább kell játszani. Az első színházi évadot immár magunk mögött hagyva, kicsit visszatekintettünk, kicsit megpróbáltuk kitapogatni, hol is tartunk most, mit értünk vagy éppen mit érhettünk volna el… Kérdések, válaszok, gondolatok. De az már egészen biztos, hogy el kellett indulni, hogy játszani kell: mindig, folyamatosan.
    Talán most már újra kimondhatjuk az alapításkor megfogalmazott célokat – mert ugye erre még ma is szükség van a hitelességért.
    Tehát:     Azt hiszem, ez lehet a valódi csoda, a hétköznapok elfogadása, a holnap megfogalmazása – és mindez a színházon keresztül, azt felhasználva és meghaladva.

Gergely László
színházrendező, művészeti vezető
(Szlovák Nemzetiségi Színház, Szarvas)