Ébert Tibor

A merénylet

    A győzelem. A háborúnak vége. Az 51. konzulátus évében, április 6-án Caesar győzött a thapsusi csatában. Tulajdonképpen jelentéktelen győzelem. Mint annyiszor, most nem kegyelmezett. Faustus Sulla, L. Africanus, L. Julius Caesar mind a halál fiai; L. Manlius Torquatus, M. Patreius, Scipió öngyilkosok lettek; csak Labienus és Gneus Pompeius szökött Hispániába és Cato Uticába. A néprétegek felső régióiban, bár sokan siratták elveszett barátaikat, a hősöket, a fájdalomnál és titkolt megbotránkozásnál nagyobb az igyekezet, Caesar ambiciózus emberei kihasználják ezt a győzelmet. Kitüntetésekkel halmozzák el a győztes hadvezért, dicsőítik, nem létező legendák születnek róla, tettek… Mondom, kis győzelem, győzelmecske: halk, mely elbújna… Alig-alig emlegetik majd, legfeljebb a történészek biggyesztik be a halhatatlan életrajzába jelentéktelen adalékként – így a valóság –, nem olyan, mint a Vercingetorix vagy Pompeius feletti diadalmas hadjárat, a De bello Gallico. Így lesz Caesar censori hatalom, a praefectura morum – szinte divinizálva már – és jog, ius: ő javasolhat jelölteket ezentúl minden olyan hivatalra, melynek betöltésekor a konzul elnököl – kivéve a nép tribunjait és edoljeit. De hát ez is különleges lehetőség Róma történetében. Hatalom. Szokatlan merészség. Novum. Eredménye a tízesztendei „monarchikus zsarnokság”: azok szemében, akiknek hagyományai, szellemisége, meggyőződése gyűlöletre tanítottak az abszolút hatalom és felelőtlen hivatalokkal szemben. Átkozzák ezt a Thapsust, a győzelmet, fertőző betegségnek tekintik, mely megállíthatatlanul terjed. Bizonyosak, hogy a diktátori klikk, klientúrájával vagyonelkobzások, retorziók, erőszakosságok, fosztogatások, felelősségre vonások menetrendszerű kalandori uralma következik. Ave Caesar! Ave! Nem lehet ellenkezni. Ave! A demokrácia gyáván visszahúzódik, erőtlenül rejtőzik. Caesar talpnyaló barátai úgy növelik főnökük hatalmát, hogy ugyanakkor a sajátjukat is növeljék. Hatalmi recept. Örök érvényű. És ez a klikk – hozzászámítva néhány fanatikus hódolóját, tolakodók hangos hízelgését és őszinte barátját – egyre inkább fölülkerekedik a szenátusban és komiciumokban a többség félénk, gyáva bizonytalansága miatt. Caesar most a hatalom egésze, és mint annak idején Sulla, a birodalom légióinak főparancsnoka. Furcsa kettősség, ellentmondás Róma. Így látja ezt Cicero. Terjed a bizonytalanság, még Caesar hívei között is háborognak, de nem mer senki nyíltan ellene mondani (tenni) annak, aki immár mindenki ura. A szolgaiság, mely Sullát győzelme után Itáliában fogadta, most az afrikai győztes elébe siet. Ez a piti, vacak győzelem a félig józan, ám fegyelmezett, félig megszállott Caesar győzelme – mámorával, eufórikus légkörével. A segg-hát-kéz-láb nyalók serege forog körülötte. A seggnyalók, történelmi hízelgők módszereivel, szokásaival, buzgalmával, technikájával. Ősi mesterség ez. Ave, ave… De ő büszke erre a győzelemre. Tudja: szüksége van rá, kontinuitása saját erejének, tehetségének, hatalmának, elhivatottságának… istenségének… És a De republica filozófusát csaknem mindennap meghívja vacsorára. Csillagok az égen a római éjszakában – egyelőre ilyen marad az égbolt.
    Sic itur ad astra. Nyugtalan, lobogó szellem. Öngerjesztő. Nem tud meglenni a lázas tevékenység, sok munka és mélyről feltörő indulatok nélkül. Tűzhányó tűzijátékokkal. Féktelen. Szeretne valami nagyot alkotni, maradandót. A halhatatlanságot célozza meg. Az eszközöket keresi hozzá. Mint történelmi sorstárai – a múltban, a jövőben. Végre hadseregeket vezényelhet. Visszatérni a magánéletbe, az unalomba, lemondani a tervekről, izgalmakról, megvalósításukról…? Szelleme kényszeríti, űzi, hajtja, ago, agere, ago, agere… Teljhatalom. Illúzió. Megvalósulás. Csillagok közti száguldás az ismeretlennel – veszélyekkel. De azért a földön áll, szilárdan. Ha lemondana a legfőbb hatalomról – melynek most már kiszolgáltatott rabja, nagyszerű, fenséges rabja az önáltató szervilizmusnak – a hatalom alárendeltje, mellérendeltje… a hatalom megteremtője… a hatalom maga… – nem tehetné meg. Veresége megsemmisülése… Győzött, mint Sulla, varázslatos szuggesztivitással, vakmerőséggel fölszította a tömegek szenvedélyét, legveszélyesebb szenvedélyét, a kapzsiságot. A kapzsiság körülölel mindenkit liánként, nincs szabadulás, nincsen az a kés, mellyel elvághatná kettőjük között ezt a köteléket. Katonáinak eget-földet ígért, kiváltságokat, birtokot, pénzt. A történelem vissza-visszatérő, mindig is jól funkcionáló esélyét. Ígért a hispániaiaknak, a brundisiumiaknak… Mindnyájan megbíznak benne, bőkezűségében. A programot teljesíteni kell: száznaposat, ötszáz naposat, ezernaposat… örökké… meg-megismételve… Persze, mindent megváltoztathat, minden egyéb szavát visszavonhatná, van ereje, de nem másíthatja meg ezeket az ígéreteit, amiket harmincezer, negyvenezer embernek adott, akik Galliából jöttek vele, az ellenségeitől pártoltak át hozzá, és álmodoztak egyre növekvő álmokban álmokkal, hogy nyugodalmas tűzhelyük legyen biztonságban a földek jövedelmeikkel. Nem ábrándíthatta ki légióit, a dühös, mindenre elszánt tömegeket, melyek fölbuzdultak az ígéretektől, a polgárháborútól. Ha elszabadítaná láncairól, béklyóiról a forradalmat, magát tiporná el. Leghűségesebb párthíveinek mértéktelen az étvágya. Itt van például Antonius, aki telekürtölte szidalmakkal Rómát. Mint Sulla, ő is személyesen felelős ígéreteiért. Hogyan is gondoskodhatna a győzők megjutalmazásáról – mint ilyenkor szokás, kötelesség – a köztársaság, a hivatalok és szenátorok de jure kormánya? Álságos társaság, mely oly lassú, kényelmes, bürokratikus, önellentmondásos, tehetetlen, hogy visszaszerezhetnék hatalmukat a legyőzöttek. Kárpótolni a hősöket, jóllakatni őket, az a bonyolult feladat a győzőt terheli. Caesar akarta és nem utánozhatta Sulla rémuralmát. Nem volt se kegyetlen, se őrült. Nem forradalmat vert le, hanem polgárháborút, melyet politikai csoportok versenyzése idézett elő egy nyugalomra, békére áhítozó országban. Caesar megértette ezt, és a nehézségek tudata, valamint a győzelem önáltató eufóriája óvatosságra és mérsékletre tanította. A nyugalom elröppenő pillanataiban Caesar azt tervezte, hogy nem erőszakos párt- vagy osztályuralmat teremt, hanem bölcs, fegyelmezett uralmat, mely minden párt és osztály ésszerű, jogos kívánságát kielégíti majd. Megnyugtat mindenkit, hogy zsarnokság nélkül uralkodik majd, mint a népfelség feje. Nem fogadja el azonnal a tízéves diktatúrát, megelégszik a konzulsággal, vállalja a választói hatalmat és a praefectura morumot, s elkezd kötni-oldani. A polgároknak megfizeti az ígért 300 sestertiust, minden katonának 24 000 sestertiust ad, a centurióknak kétszer, a tribunoknak négyszer annyit. Közlakomákat rendez, s ügyesen gabonát és olajat oszt széjjel. Tudja, az eszméknél, szólamoknál, büszke római jelképeknél többet ér a gyakorlati segítség.
    Mert ez a hatalom megtartó ereje. A nép (alsóbb osztályokból) meg is elégedett vele, noha sokaknak nem tetszett az a hatalmas pénz(f)osztogatás, a csapongásra való buzdítás – nem fért meg a takarékosság régi római hagyományaival. És még valami. Caesar megígérte, hogy változtat az erkölcsi és közigazgatási zűrzavaron, az ész és az igazság uralmával, átvette ellenségei programjából mindazt, ami okos és felhasználható benne. Szellemének talán utolsó kilendülése ez a mérsékelt, önfegyelmező politikája. A felsőbb osztályok kegyét vissza akarja hódítani. Sorra megvalósítja konzervatív szellemű újításait: törvényszékeket állít fel, arisztokratikus összetétellel, büntetőtörvényeket változtat meg, növelve a vétségek büntetését, föloszlatja a gonosztevők egyesüléseit, törvényeket kreál, fékezi gyaloghintók, aranyak, bíborok fényűzését, aranypénzt veret, az aureuszt, egyiptomi csillagászokat hív Rómába, hogy pontosítsák a naptárt. Sok-sok kreatív intézkedés: rendezi a birodalmi pénzügyeket, föltartóztatja az ifjúságnak Itáliából való kivándorlását. Tanulmányozza a híres lex Julia municipialist. Csupa nagyszerű, szép és opportunus újítás. A bölcsesség, gondoskodás megnyilvánulása. De vajon felújítja a köztársasági intézményeket? – kérdezik sokan. Cicero befejezi Cato elégiáit, és hozzáfog az Orator megírásához, kutatja Caesarnak minden cselekedetét, egyik nap reménykedik, másnap kétségbeesik. S amikor kegyelmet kér szónoklataival Marcellusnak, beszédében a polgári uralom helyreállítására is célzást akar tenni… Ám Caesar nemcsak az a Caesar. Más is. Tele ellentmondásokkal, ellentmondásos rendeletekkel, cselekedetekkel. A valóság az, hogy Caesar kifáradt, megöregedett (Cleopátrához való viszonya késlelteti állapotát, hogy aztán felgyorsítsa ezt a folyamatot). Lassú változás ez jellemében.
    Szellemének világosságára sokszor homály borul az ellentmondások cikázásaival. A felelősség egy óriási birodalomért nyugtalanná, ingerültté teszi, finom érzékei tompulnak, racionalitás és irracionalitás összekeverednek, s a nem mindig jó intuíciói által zűrzavarosak döntései. Olykor ő maga is fásultan mondogatja, hogy nagyon sokat élt. És beteg is. Epilepsziás rohamai sűrűsödnek. A nép nem tűrheti, hogy a diktátor, szeretett vezér gyengéit, hibáit mutogassa. Az elégedetlenség egyre növekszik az arisztokrácia között: gőgösek, rosszindulatúak a hatalommal szemben, fölingerli őket a polgárháború emléke. Pompeius már rég halott, de a kortársak (kegyeltek, megajándékozottak…) vélt és igazi veszteségükért rajta töltik ki bosszújukat.
    A csúcson lenni (maradni) egyre szomorúbb állapot. Mert nincs tovább. Beteljesedett. Sic itur ad astra. Igen. De ha a csillagokig jutottam, köztük vagyok immár csillagként, fényembe beleszédülök, és megindulnak a sejtések bennem a metamorfózisra, mely előbb-utóbb bekövetkezik: az, hogy halványulni fogok, fényem gyengül… kiégek… megszűnhetek… lehullhatok, szétrobbanhatok…
    Állhatatlanság, türelmetlenség, nagy változások lázálmai… Caesarnak szüksége van sikerre – talán a fáradtság, betegsége ellensúlyozásaképp –, ambíciója óriás cselekedetekre ösztönzi, hogy Nagy Sándorhoz váljék hasonlatossá, dicsőségre vágyik. Azzal áltatja magát, hogy az abszolút hatalom nem az ő nagyra törése, hanem az idő, történelem kényszere, bajok, szükségletek orvoslásainak követelménye. Türelmetlen étvágyak lázonganak körülötte, a római birodalom nyomorúsága megnövekedett – ahogy mondani szokás, a levegőben a változás szele –, mindenki úgy látja, nemsokára nagy pusztulás szakad rájuk, ha valaki, valami gyorsan segítséget nem hoz, és ez az oltalom csak az államtól jöhet. Az állam pedig: Caesar. Örök érvényű, hódító gondolat. Sürgető kívánság. Háborúk, bellumok; polgárháborúk Hispániában, ahol Gneus Pompeius és Labienus nagy sereget toborzott és meghódítják a félsziget java részét. Caesar feldühödik, a spanyolországi háború nyugtalanná teszi, de tüzeli ambíciója, hogy ismét bizonyíthasson, és a reménye, megint óriási népszerűség lesz a jutalma, ha kielégítheti a nincstelen tömegeket. Vállalja a diktatúrát. És győz ismét. Mint mindig. Korlátlan hatalma szociális forradalmat jelent. A szenátus már nem sok vizet zavar. Kezében tartja. És érlelődik benne, hogy hadat vezet majd Perzsia ellen, megbosszulandó Crassust. Nagy keleti győzelmet akar előjátékul a személyes uralom beiktatásakor. Ez a gyors változás sokakban kiábrándulást, csalódást eredményez. Amikor visszatér, végre kitudódik, hogy Rómának forradalmár zsarnokává akar-e lenni. Így megszavazzák (a demagógpárt), hogy Caesar öröklött előnévként viselhesse az Imperator címet, és tíz évig legyen konzul. Valójában megfélemlíti a közelégedetlenség meg pártjában a viszálykodás. Kibékül Antoniussal – jó darabig tulajdon hordágyán utaztatja. Csalódik, amikor azt hiszi, hogy eszményeivel megnyeri Itáliát, és előkészíti a népet a monarchiára. Gúnyolják egymás között, és azt kérdezgetik, vajon nem őrült-e meg (például a naptárreform miatt). A középosztály retteg a társadalmi reformoktól, és zúgolódik a pénzügyi válságtól. Nyíltan és inkubációs módon nő a bizonytalanság. Caesar egyre szeszélyesebb, lobbanékonyabb, önérzeteskedőbb lesz. Meggondolatlanul is nyilatkozik: a köztársaság már csak névleg él, Sulla ostoba volt, amikor a köztársaságról kijelentette (a megszűnéséről), hogy fölér egy törvénnyel. Az ellentmondásokban vergődik. Küzd végzetével, de már hiába. Egyre inkább kedvez a kalandoroknak, talpnyalóknak, akik minden szeszélyét helyeslik.
    Szinte istenné magasztosul, templomot építenek Jupiter Julius tiszteletére, a Quintilus hónap nevét Juliusra változtatják. Király, Isten, Cézár már valóban, ha névről nem is. Hatalma növekedésével azonban egyre fogy a tekintélye. Minél inkább vágyódik újabb kitüntetésekre, nagyobb hatalomra, elismerésekre, annál kevésbé alkalmas rájuk. Nincs meg többé az az éleslátása, mellyel meg tudta különböztetni a lehetségest az ábrándtól. Az elégedetlenséget szítja a gyűlölet, mely a diadalmas forradalmak velejárója. Caesar és klientúrája az abszolút monarchia felé sodorja az országot, elsöpörve most már a látszatot is. Örökös diktátor immár. S a Luperkáliák ünnepén nyilvános színjátékban megegyezik Antoniusszal. Antonius diadémmal lép elé, s a fejére akarja tenni. Caesar elutasítja. Antonius makacskodik, megismétli. Még erélyesebb Caesar visszautasítása. Amikor elhárítja a diadémot, zúgó taps köszönti. Jól megrendezett jelenet. Azt íratja a naptárba, hogy a populus, Róma népe fölajánlotta neki a királyi koronát, és ő visszautasította. Megismétlődő komédia – történelmi recept.
    Közben Itáliát gyötrik az adósságok. Róma szegény népségében alaktalan forradalmi várakozások erjedése kezdődik, mely napról napra nő, megrémítve a birtokos osztályokat.
    Az ítélet (mors stupebit). Treboniusé a gondolat: Caesarnak meg kell halnia. És ugyanez jutott eszébe Cassiusnak is, Caesar meggyilkolásából nagyobb haszna lesz, mint amit kegyeitől remélhet. Kiválogatták az összeesküvők csoportját, mérlegelték a lehetőségeket, a kockázatot, és elhatározták, hogy vállalkozásukba bele kell vonni Cassius sógorát, Brutust. Így lett Brutus a történelem halhatatlan figurája. Brutus, a gyönge jellemű ember, eszes, csupa büszkeség, csupa ambíció… Először Pompeius párthíve, akitől jobban remélhették a vagyon, a rend megmentését. Aztán kibékült Caesarral, a barátja, úgyszólván kedvence. Brutus szigorú erkölcsű, művelt ember, nem harácsoló, se nem törtető típus; az akarat hősének, az erény példamutatásának tudta magát – erre nagyon büszke volt –, hitte, mások is ezért csodálják. Lélektanilag biztos módja: ezt a félős, gyönge embert nagyobb bátorságra lehet és kell késztetni, bizonyítson, másképp vége a hősi nevének, megváltozik róla a vélemény, csalódni fognak benne… A ravasz Cassius megértette vele, és ügyesen felajzotta sógora gyönge jellemét. A gyilkosság gondolata munkált, az érv: minden a nép, Róma érdeke, a birodalom megbízatása, feladata, hősi tett, végre kell hajtani, és csak ő képes ilyen cselekedetre, történelmi parancsra. Brutus, bár megborzongott a gyilkosság gondolatától, következményeitől – emlékezve Caesar jóságára, megannyi segítségére, az anyja iránti barátságára, mennyi jót tett családjával –, eszébe jutottak az eszményi nagy célból elkövetett királygyilkosságok, melyek az elkövetőket igazolták. Éppen azért, mert Caesar a jótevője, vállalnia kell, még elszántabban, meg kell őt ölni: a köz, a köztársaság, a polgárok kötelességéért, le kell győznie egyéni érzését, a lelkiismeretét, hezitálását, szubjektív érzéskomplexumait, gyáva önmarcangolásait, nyavalygását… Egyre állhatatosabb benne a kivitelezés gondolata. (Az öreg Brutus is föláldozta fiai fejét a republikáért.) Kétségtelen vergődött, felállítva a premisszákat, és ha akkor talán Caesar közelében él, leigázza a csodálat, a bámulat… akkor, akkor lehetséges, másképp alakul a történelem, Róma sorsa. De Caesar, akit ügyei nagyon elfoglaltak, magára hagyta őt, így az eredmény, a konklúzió nem volt kétséges. Cassius győzött. Egyedül csak ő, Brutus lehet az összeesküvés feje, végrehajtója. Meg kell ölni a zsarnokot! És mors stupebit. Lassan, biztosan.
    A klikkben csak Lepidus nem tudott semmit, és maradt hűséges Caesarhoz. Mert Brutus és Cassius sok-sok összeesküvőt keresett és toborzott. Caesart ezer okból körülgyűrűzte a gyűlölet: szenátorok, számottevő személyek, Pompeius pártjának maradéka, Caesar pártjának hívei, tábornokai, köztük Caius Trebonius és Servius Sulpicius Galba.
    Mind Caesart, mind ellenfeleit a történelem ítélete, a dolgok állása kényszerítette cselekvésre, ez hatalmasodott akaratukon.
    (Caesar: manifesztálódása, ragyogó példája a szellemnek az ember és ember küzdelmében, a forradalmi latin szellemnek a társadalmi megnyilatkozásaiban és megújulásban. Tudást és művészetet csodáló, az egyetemességig sokoldalú elme, nagy képzelőerővel, összehangoló, realisztikus nekilendüléseiben sohase misztikus, elvont, erkölcsi okokkal nem nagyon törődik és hitetlen. Gondolkodásának lucidusságával, bámulatos gyorsaságával, rendkívüli munka- és idegbírással a kor, a történelem kimagasló egyénisége. A politikában nagy vezér és író – állítják –, államférfi kevésbé, demagóg… Sikereivel, kudarcaival, tetteivel, háborúival, rendeleteivel, koncepciójával mindenek urává terebélyesedett a hatalom ágain, olyan helyzetbe került: ha akarta volna, nem hagyhatta ott a hatalmat, ha pedig meg akarta tartani, teljesítenie kellett azt a feladatot, bele kellett fognia abba a lehetetlen, eleve bukásra ítélt munkába, hogy néhány társával, barátjával egymaga uralkodjon egy óriási, több földrésznyi, rendetlen birodalmon.
    És az összeesküvők: tulajdonképpen nem szolgáltak rá a megvetésre, hisztérikus magyarázatokra, csodálásra, kiközösítésre. A történelem, Róma parancsát teljesítették. Historia est magistra vitae. Mindketten. És még valami: A mindenkori politika a jelen, a halál az időtlenséget, időntúliságot, a megismételhetetlent jelenti. A végtelent. Megfogalmazhatatlant.)
    Caesar március 15-re összehívta a szenátust a Pompeius Kúriájába.
    Megkezdődött a végjáték. Az összeesküvők már kora reggel ott voltak, a mai Campo dei Fieri szomszédságában. Brutus a prétor székében hallgatta a panaszosokat. A többiek az ülés kezdetét várva az oszlopcsarnokban beszélgettek, igyekeztek nyugodtnak látszani. Caesarnak a következő percekben jönnie kell. Mindig pontos, sohase várakoztatja meg az ülés résztvevőit. De Caesar nem jött. Lehetséges, hogy rosszulléte tartóztatta. Múlt az idő, a másodpercek ólomlábakon jártak, rettentő hosszúnak tűntek, végtelennek. Az aggódó összeesküvők nyugtalankodtak. Talán kitudódott az egész? Valaki beárulta őket? Casca, Popilius Laenas, Brutus és Cassius szótlanul egymásra néztek. És Caesar csak nem jött. Tíz óra körül az összeesküvőket rettegés fogta el. Bizonyosak voltak benne, hogy minden kiderült. Cassius Decimus Brutust elküldte Caesar házába, nézze meg, mi történt, s hozza el Caesart a kúriára. Brutust sejtések gyötörték, képzeletében sok minden lejátszódhatott. Nem volt visszaút… Épp akkor ért oda, amikor Caesar epilepsziás rohama után intézkedni akart az ülés elhalasztásáról. De Brutusnak, a fiúnak sikerült elérnie, hogy mégiscsak elinduljon vele a kivégzés helyére az a férfiú, aki nagyon szerette és megbízott benne, talán benne legjobban.
    A kúria mellett Caesar kiszállt gyaloghintójából. Popilius Laenas közeledett hozzá, valamit a fülébe súgott. Brutus és Cassius iszonyatos pillanatai ezek: talán most árulja el őket. Cassius arcába nézett, mereven, mélyen belesüllyesztette tekintetét. Caesar arca: sovány, szigorú, megfáradt, nyugodt arc plasztikus ráncokkal.
    Caesar még elvégzi a kúrián kívül a kötelező áldozatokat. Majd belép a szenátusba. Leül. Trebonius kiviszi Antoniust. Tullius Czimber Caesarhoz lép, és egyik száműzött bátyja visszahívását kéri. Caesar mintha megérezne valamit, feláll, int, hogy távolodjanak. Tullius elkapja tógáját, lecsúszik termetéről, szabad marad a tunika födte mell. Ez a jel. Casca szúr először, eltéveszti, vállán sebzi meg. Caesar kiált hörögve, feléje ugrik, előrántja írótőrét. Casca rémülten a bátyjáért kiált, aki hadonászó tőrével Caesar vékonyába döf. Cassius arcon, Decimus csípőn találja. Caesar úgy küzd, mint egy sebzett vadállat. Küzd egyenlőtlenül. A szenátorokat rémület fogja el, földre buknak, egymást tapossák, a caesarianusok is, Antonius is. Csupán ketten vetik magukat Caesar segítségére. Hasztalan. Caesar ordítva kiszabadítja magát, még elvonszolja vérző testét Pompeius szobráig, s ott elterül tócsájában.
    Brutus föláll, hogy elmondja előre kitervelt beszédét – elmondaná – a szenátus előtt, de a kúria üres.
    Kevéssel aztán az összeesküvők eltorlaszolják magukat a Capitoliumon, Antonius bezárkózik odahaza, mindenki félve elbújik.
    Igazság, szabadság? Róma halott.