Ihász-Kovács Éva

József Attila

Glóbuszra-tűzött, ég-nagy Fejfa,
vérpalástos. Golgotás Bárány,
világ Gyásza, csontból-vert ékszer:
                                                           ATTILA,
megmenthetett volna egyetlen színes
kendőlobogás a jövőből: vagy egy
emberi szó, együttérzésből – kivirágzott.
De mi hallgatagok voltunk irántad és
nem láttuk a reggel ígéretét parazsas
                                          üdvként az est
homályos szembogarától: tűrtük, hogy
sínek közé taszítson a kéz, a
bilincseink nehéz kulcsait őrző.
Akkor kevesen voltunk és nem
észleltük a közelgő Hajnali Álmot,
csak saját összeomlásunk figyeltük
merev arccal és elnyeltük feltörni-kész
szavainkat, mint az anyaföld tébés
halottaink sokaságát…
A jövendő Aranyország küszöbénél
sorba járulunk ravatalodhoz:
tollal és szavakkal hamvazkodva,
örök szívedből minden mozdulatunkra
csordul a vér s nem a
kényszerülten tetemrehívásért,
de lehajtjuk komor fejünket,
mert tudjuk, többet kellene
tennünk most is: úgy, ahogy
Te tanítottad, Attila és mert
felelősséget érzünk a halálodért

– helyettük is . –