Koppány Zsolt

Fiúisten

(Levél a százesztendős József Attilához)

    Attila, kedves,

    a galambok nem ülnek a verebekhez. Eszük ágában sincs. Ha csak nem fűzi őket valami lobbiérdek ehhez a nemes mozdulathoz. De nem. A veréb is madár, de hol van a balkáni gerléhez? Mennyivel szebb az a tollazat, a fejtartás is míly büszke, a veréb, szegény, csak ugrándozik, piszkos, és szürke is, csúzliba U szöget. „Reménységnek és tulipánnak / kicsikis deszka-alkotmányba / 1905-ben ígyen / iktattak be az alkotmányba. // A kártyás munkásnak fiúként, / s a szép, ifjú mosóasszonynak, / ligetnek, sárnak, vágynak, célnak, / fejkendőbe kötözött gondnak. // A szegényasszony rég halott már, / de fiát a szél el nem hagyja, / együtt nyögünk az erdőn éjjel / s együtt alszunk el virradatra.” Így jöttél hát a világra. A szél mégis elhagyott. De jó volt ez így. Mert, gondolj csak bele, ha megmaradsz. Ha megtartod szép fejed, kissé oldalra billentve, tiszta inged begombolva. Mi lett volna? Halál. Eszelősebb, megrázóbb, sokszorosan kínos halál. Mert mit tett volna véled a fasizmus? A nyilasok? És ha túléled, s te, a második nemzedék legnagyobbja csatlakozol, s kettőt ugrasz, egyenest a negyedik nemzedék, az Újhold ölébe, mi lett volna veled? Rákosi elvtársunk meddig tűrte volna, hogy nem hajlasz se erre, se arra? Hát Kádár tűrte volna-e? Hogy te csak úgy bíráljad a bírálhatatlant? Közben, tudod, 1989 óta nagy változás történt. Polgári ez az ország. Képzeld. De téged alig emlegetnek. Mert te kommunista maradtál, ha nem tudnád. Pedig csak költő voltál. Semmi más. Itt komcsi az is, aki kiáll a szegényekért. Hát kommunista az, ki koldus markába pénzt nyom? Kommunista? Aki nem bírja, hogy gazdagok kutyái jobban élnek, mint sok író? Mondd! Te tudtad, mi az igaz. Tudod. „A költő sose lódít.” Mondtad te az igazat is, meg a valódit. Mondd meg hát nekünk, kik itt szenvedünk, kiknek még nem jutott a kegyes, az üdvözült halálos csönd. Mondd meg hát nekünk!
    Újratemettek téged. Talán életem utolsó versét erről írtam. Fejem lehajtom. Biztosan találsz hibát benne százat is. De ne ezt nézd. A gesztust. A tűrhetetlenséget. Hogy dobálhatnak téged. „Szárszóról a szegénysorra / szegénysorból panteonba – / nem akartál meghalni tán / ezért volt a tett? / ugye ott voltak azok a fények / a tó túloldalán / és ellopták eszméleted – / öreg voltál így is / leéltél vagy ezer évet / talán többé nem temetnek újra / megkaptad végre a részed / talán többé / többé talán / nem temethetnek újra / szegény Yorick a Mama csontölén / halleluja!” Hát ennyit sikerült. Bocsáss meg érte. Muszáj volt megírnom. Mert ezek a kilencvenes évek ennek a jegyében teltek. Hogy kiástak és újratemettek. Már 1989-ben. Akkor az ötvenhatos hősöket. Akik pont a teáltalad oly nagyon szeretett kommunisták ellen föllázadó magyar nemzet gigászi sikolyában álltak az élre. Több százukat kivégezték. Te nem szeretted volna ezeket a kommunistákat. A régiek is megcsaltak, úgy szerettek. Megannyi sír. Megannyi kopjafa. Parcellák itt is, ott is. Verssoraidat mint csipkefátylat rájuk terítem; óvatosan, halkan, hogy soraid sötéten izzó irgalmatlan zenéje betöltse a temetők szélfújta csöndjét. „Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl.” Nem tudom, hallják-e, akiknek hallaniuk kellene. De tudom, minden sirató kései. Mégis siratunk. Napra nap.
    A te újratemetésed sem volt botrány nélküli. Nem ám! Pont te úsztad volna meg? Írtam egy cikket a Népszavába, hogy téged egyszer már kiástak jóravaló elvtársak a szegénysorról, valamikor a hatvanas évek elején, és a Munkásmozgalmi Panteonba temettek, Szántó Judit mellé. És akkor évfordulód jött, tán kilencven voltál éppen, Tornai József méltó utódod a tisztességben, mint írószövetségi elnök, azt találta mondani ott, tudod, Szárszón, hogy néz az ki, hogy József Attila ott feküdjön Biszku Béla mellett! Na, mi lett ebből? Ki nem találod. Mert nem az volt a lényeg, hogy te, József Attila miért is fekszel ott a rendszerváltás éveiben, hanem hát Biszku elvtárs él! Hát még ilyet! Ez volt a lényeg. Ezt zengte minden médium. És mégis. Most már ott vagy édesanyád mellett. Egyszerű sír. Észre sem vennéd. Én is alig találtam meg. Nem lett és nem is lesz olyan kultikus hely, mint mondjuk Jim Morrisoné a párizsi Pére Lachaise temetőben. Fegyveresek őrzik a sírt és környékét. Pedig te, József Attila maga vagy a kultikum. De ez Magyarország. Ezt ne feledd. És tényleg. Miért nem éjszaka álmodtál? Tudod, ma már éjszaka sem. Mert az álmok is felszívódtak ebben a nagy falanszterben. A költészet él még. Temetik naponta, de föltámad, fölül szépen faragott koporsójában és dalol tovább. Nem érti sem a pap, sem az egybegyűltek. És még sokáig élni fog. Mert kipusztíthatatlan, mint a parlagfű. Annyit is ér, de sebaj. És vannak győzelmek is, Attilám. Az Apostoli Szentszék könyvkiadója, a Szent István Társulat, kiadta istenes verseidet (sic!). „Nem emel föl már senki sem, / belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” Az vagy. Árva és kegyetlen. Konok még a halálban is. És hetyke. „Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga.” Igaz. Miért is érdekelne. De jött utánad egy nagy költő, engedelmeddel a magyar irodalom szentháromságában Szentléleknek neveztem, ő meg téged Fiúistennek, hogy ki az Atya, Ady vagy Arany, ennek még nem jártam utána, nos, ez a költő Pilinszky János. És őt kellett csak faggatni, ki is volt József Attila, a Fiúisten. Ő csak ennyit írt: „Sorsában krisztusi, tehetségében mozarti volt.” Mit szólsz? Telibe trafált, ugye? Alig beszélt rólad. Annyira tisztelt. Lassan húsz éve halott ő is. Klasszikus ő is. Ünnepeljünk! De öt forintért kuglert venni? Ma? Ugyan! Most befejezem; Költészet Napja van, április 11-e, születésnapod. Leemelem gyorsan a polcomon hozzám legközelebb eső verseskönyvet. Lapozom. Falom. Kiszívom a vérét. Csak azt tudnám, hová küldjem ezt a levelet. Nem vagyok diagnoszta, mint Thomas Mann, aki, amikor meglátott téged, közölte „barátaiddal”, hogy vigyázzanak rád. Mert ő nyomban észrevette, hogy közel a „meghívott halál”. Egy évre rá már nem éltél. Etánál is jártam az Andrássy úton. Fiát – Makai Pétert, kit gyermekként fürdettek halálod napján – gyászolta. Díszlettervező volt… Azóta Eta is kihunyt. Túl a százon… Nyugodjatok hát. „Édesanyám, egyetlen drága, / te szüzesség kinyílt virága, / önnön fájdalmad boldogsága. // Istent alkotok (szívem szenved), / hogy élhess, hogy teremtsen mennyet, / hogy jó legyek s utánad menjek!” Most már tudom, hová röpüljön ez a levél. Jolánnak is kézcsókom. Téged ölellek. A Mamát szorítom. Mindnyájatokat, a föltámadásig. És tovább.