Csontos János

Kiegészítések József Attilához

(Száz év talány – pótkötet)

Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
világít, mint ott kinn a nyers tél.
S igazad van! De most aludj,
ma éheztél és nem kerestél,
vegész nap új világra lestél.

Szunnyadj tovább! Vakít az út:
reflektorozzák talmi álmok.
Szépség, igazság – mind hazug,
halál elől nincs bújni zug,
ám ha volna is, nem találod…

*

Úgy érzem, mintha összeszidtak volna,
mert hajóznék a hallgatag Dunán.
Bámulnék hamvadó görögtüzeket
rozsdás korlátnál, bölcsen és bután.

*

A szeretők hallgatva álltak,
A tóban elrejtették szívüket
S megbeszélvén a hullámokat,
Lélekben-testben széjjelváltak.

Most már kimehetsz a partra,
Kínálhatsz nevetve egy almát föl a fának,
Bűntelenül nagyot szaladhatsz,
Ha neked van, néki is adhatsz –
A tóból minden kanyarodónál
Hűvös szemmel egy arc fordul utánad.

Kígyó fojtogatja almafád,
Gyümölcse fiastul tóba csobban,
Tüzes kresz-tábla mutat utat –
Kínok közt tempóz majd fiad
S fájsz minden kéjes pillanatban.

*

Pucér csapat dobog a dombon,
Keresztülgázol kertemen.
Belénevetnek kutamba titkon,
Hogy kékje nyugtalan legyen.

Egyszer talán majd megszületnek
S homlokráncolnak kétkedőn.
Eredendően mind eretnek,
Perzsel az öröklött öröm.

Tombol bennük ártatlan jóság,
Szépek, erősek, egymás húsát
Jóltépett lombokkal verdesik –

Ugrándozzatok csak magosra
S a friss széllel pörgve-forogva
Gyertek el újra kertemig.

*

Jó volna-e, ha megdermedne fönt
hűlten a súlyos arany napkorong?
Nem! Az a jó, ha a szobában
friss kávészag tolong!

És mint reklámléggömb, majdnem elrepül
a szalmaszínű, könnyű nyári ég –
csak egy sovány nő feje nehezül
reád, aranyból öntött nagy vidék!

Sárga füvek, a homokon a dél
szikrázik, pók leng cérna-hiten,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.

Egy pók fut át a homokon, a dél
csiszolva ül a sárga füveken,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.

Foszforeszkál az üres levegő,
egy korty nektár csak, ami ma kell,
délibábos ösztön-fejtető:
kartonruhák, dzsörzé és flanel.

Füstöl a föld, egy óriási nő
gyémánt-melle-vonala villan el,
egy szál vadzab, ki kordont vont elő
a porba réved emlékeivel.

*

A virág elfáradt már szagosodni.
Unta,
Hogy mifenének tettük asztalunkra.
S igyekezett árnyékot vetni,
Nagyobbat, mint a kertben
S elfáradt, mikor nem néztünk oda.

De észrevettem.
Az volt mindebben a furcsa:
Ez lehetne a kultúra kulcsa,
Bár elmondható mindez szentesebben –
A világ is fáradt szagosodni
S még az árnyékától is megretten.

*

Ó Európa hány határ
minden határban gyilkosok
ne hadd hogy sirassam a lányt
ki két év múlva szülni fog – –

ne hadd hogy szomorú legyek
mert európai vagyok
szabad medvék komája én
szabadságtalan sorvadok – –

verset írok hogy szórakozz
a tenger a hegyfokra jött
s egy terített asztal úszik
a habon fellegek között – –

ó Európa nincs határ
képzelt határon vámosok
sirassam a görög leányt
ki két év múlva hízni fog – –

ne hadd hogy gyanakvó legyek
hisz európai vagyok
medvék sasok komája én
puli-pillanatba fagyok – –

tudósítok hogy szörnyülködj
a tenger pálmastrandra jött
s egy terített asztal úszik
oszló bennszülöttek között – –

*

Dagadt hentes bárdja vágjon át,
tátott szájadba hulljon bé a hó,
ne ismerd a dajkáló Ázsiát,
te kézrebbentő hülye elnyomó.

Tőkéd sodorja el a cunami,
rossz bonckésekkel apróztasd magad,
légy humán-erőforrás: az, ami –
s kárhozat legyen érte a kamat.

*

Kedves Zoltán,
em nagyzol tán
a költő,
ha töltő-
tollával íme
verset ír neked,
vagyis éneket,
melynek van ríme,
de amúgy semmi híme,
csupán a csengő rajt’
és éppen addig tart,
míg a papírlap alja.
Poéta lelke rajta,
midőn csuklóból versel,
a műben semmi rejtjel,
csak tili-toli.
Légy jó, kedves Zoli!

*

Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret,
mivel a semmiben hajóz
s hogy mi lesz, tudja, mint a jós,

mert álmaiban megjelent
emberi formában a csend
s szívében néha elidőz
a tigris meg a szelid őz.

Csak az folytassa versemet,
ki ismeretlenként szeret,
akit a semmi nem taszít,
habár nem lát el holnapig,

ám álmában a zűrzavar
csendre inthető égi zaj,
őztámadást tigris kivéd –
nem téveszthetik meg szivét.

*

A tó jegét kásás hó fedi,
fiúi szívünket zúzmara.
Föntről küldték ránk: Talián Gizi,
Pőcze Borbála meg Hrúz Mara…