Kikötő

Jegyzetek éjfél után

    Kariatidák és fényoszlopok. Zöld Anikó kiállítása a BÁV Kortárs Művészeti Galériájában. Zöld Anikó finom ecsetkezelésre valló fátyol-színein keresztül az emberi kultúra – főképp a megannyi sejtelmet rejtő ókor – monumentumaira látunk. Nem az öldöklésre, a harcra, a vérre, a kínszenvedések, a gladiátormutatványok sorozatára, hanem a szépséget csönddé, az elmélyülés szigetévé avató templomok, kegyhelyek, az Isten dicsőségét formájukban is hirdető oszlopcsarnokok nyugodt békéjére. Ez a hitben fogant káprázat, az ember harangszava – jóllehet ihletője a valóság – természetesen valaminő megfoghatatlan gyöngédségből ered.
    A léleknek, különösen a művészléleknek vannak olyan tárnái, amelyek – bármi történjék is a külvilágban – mindig a fényre tárnak kaput. A Biblikus Teológiai Szótár nem másról, mint a „világosságba öltözött Isten”-ről beszél. „Akárcsak a többi teremtmény, a fény is olyan jel, amely láthatóan megmutat valamit Istenből. Mintha dicsősége visszatükröződése volna.” (…) „A sötétség és a világosság ellentétét – nem metafizikai tekintetben, hanem erkölcsi síkon – kiélezi az a tény, hogy Jézus a világ Világosságaként nyilatkozott meg: a fény jellemzi Isten és Krisztus területét, minthogy az a jó s az igazságosság területe…” Majd ugyanitt: „A fényesség az a ruházat, amelybe Isten öltözik.” (Zsolt 104,2)
    Piranesi építészetbe (műtárgyegyüttesbe) oltott mitológiája, melyet látványos, újszerű megvilágítású és árnyékhatású grafikái őriznek, nyomokban – elsőbben az antikvitás iránti vonzalomban és szeretetben – itt is jelen van, de Zöld Anikó átszellemült, a figuralitást már-már absztrakt térélménnyé fordító festményei mások. Az oszlopokat, az időben elmálló kőnél tartósabb „anyaggá”, fényoszlopokká emelik (ilyen rangra nemcsak a tartószerkezet juthat, ám az altemplom, csarnok stb. megvillanó fala, mennyezete is), s a körülöttük lévő, illetve az általuk befogadott teret vagy annak egy-egy jellegzetes pontját villanásszerű „lámpásaikkal” csaknem szakrális tartománnyá változtatják (Fényoszlopok, 2003; Fényfolyosó, 2003). Ennek a tartománynak, minthogy szellemi eredetű, nincsen nagysága, kiterjedése, határa, s égboltozatát sem a természet erői feszítik fölénk, hanem az a belülről jövő fényesség, ami egyidejűleg a szerkezetre és a halovány zöldekre, kékekre, az umbrák és sienák lagúnájában hajózó visszafogottságra, sejtelmességre, magyarán a festmények színvilágára is kihat. Az utazások (Itália, Görögország) keltette élmények ötvöződnek itt valaminő benső, a hittel érintkező vagy netán mélyen átélt lélektartalmakkal.
    Legyen az égbe nyúló katedrális (Gótika, 2003) vagy a történelmi valóságot artisztikummal megemelő, dokumentumszerűségében is nagyszerű látomás (István kőkoporsója, 1996; Erzsébet királyné, 2001), ugyanaz mozgatja: a valódi, látványként sem utolsó valóságdarabok – templom, szarkofág, szobor – minél hitelesebb, már-már mítoszi erőt és igazságtartalmat közlő műalkotássá való átszellemítése. A művész, minthogy birtokában van a technika, jól tudja, hogy mikor mit kell alkalmazni mondanivalójának-látványvilágának az érvényesítéséhez. Ennek következtében a zöldeskék sejtelmességű boltozatok, a rajtuk megcsillanó fényfoltokkal (Gótika), ugyanazt a hatást keltik, mint a szürkék szürkéjében tobzódó, s a nézőben mégis valamiféle önvizsgálatszerű megvilágosodást előidéző István kőkoporsója. Akaratlanul is nyújtóznánk az égig, ha nem kötnének – a pányvánál erősebben – földünk valóságának sodronyai. A Zala György készítette, akadémista stílusú Erzsébet királyné-szobor tájvalósága is épp a sejtelembe vont momentum Zöld Anikó-i lírájával (a talapzat köré telepedő szeretet mint homály érzékeltetésével) válik többrétegűvé.
    Az érzékenyen bekalandozott épületek belső terei, jóllehet erős vagy szakadozott kontúrok jól kijelölik a falat, boltozatot, folyosót, absztrakt, lírával erezett, csaknem nonfiguratív alkotásokban válnak jelentésessé (Etruszk terek I–II., 2003). Valaminő gondolattá vált érzés, sejtelem, a szemnek különösen szép artisztikum (a múltba vágyódó, azt föléleszteni igyekvő kaland) kifejezői. Tapintható a bársony ezeken a történelem rekvizítumaiból alakult lélektérképeken. Mert a múlt, akár valóságos történésekről van szó, akár mítoszi tettekről, lényünk része lett. „Ó, boldog Természet! – mondja a görögségélmény igézetében Hölderlin a Hüperionban. – Én nem tudom, mi történik velem, ha szépségedre nyílik szemem, de a menny minden üdve ég könnyeimben, melyeket láttodra sírok, szerelmes a szerelmese előtt.” Ha értjük Hölderlin áhítatát, közelebb jutunk Zöld Anikó boldogságélményéhez is. Lendület (2003) című vászna – melyen Niké, a győzelem megszemélyesítője egy elemi erejű sodrás megjelenítőjévé válik – a görög mitológiából kilépve az akarat szabadságát visszhangozza. És Égtartók (2004) című diptichonja is attól erős – a barnás fényekkel élezett épületkonstrukcióban ott a hit mésznél erősebb kötőanyaga is –, hogy sárgásbarna nőalakjai, kariatidái valójában egy, a szentélynél magasabb szentélyt, az eget tartják. S ehhez az élményhez nem föltétlen kell elvándorolni – noha Zöld Anikó ezt megtette – az athéni Akropoliszhoz. Csak érezni kell, belülről jövő sugallatként, az isteni természet részegítő erejét.
    A Kortárs Művészeti Galéria tárlata meglepetéssel is szolgál. Azzal leginkább, hogy a művész líraian átstilizált műemlékei-épületkonstrukciói, szoborparafrázisai mellett figurális alkotásait is bemutatja. A Gulácsy és kertje (2002) – benne a festő önarcképére ütő alak – a zöld növényalagutak és kerti ösvények valóságos keresztútja: zöldben izzó, némi szürreális élményt is ideemelő fájdalom. S a másik két, ugyancsak tájba helyezett portré is kiváló jellemrajzról tanúskodik. A nagy francia festő saját motívumtengerében úszik (Monet tavirózsái, 1995), és Tizian kék vizű tengere-rétje is attól izgalmas, hogy a karakteres művészalakkal szemben megjelenik egy általa készített akt lebegtetett, halovány kontúrja is.
    Hogy festői módozatként-fogásként is értékelhető a fénynek (vagy sejtelmesen visszafogott fénynek) ez a fölfokozott, a vászonnak a tematikától függetlenül különleges aurát kölcsönző szerepe, az leginkább abból ered, hogy Zöld Anikó nem marad meg a lélek, a pszichikum, a alkotónak tartást is adó hit dolgainál, hanem belső tüzű türelemmel hordja egymásra – ecsetje a vászon fölött szinte suhan – vékonyabbnál vékonyabb festékrétegeit. Bár egy-egy kép faktúrája arról árulkodik, mintha egyetlen ülésben teljesedett volna ki a művész lírai archeológiájának valamely élménye, valójában pontosságában megszenvedett építkezésről van szó. A lélek lírába burkolt, szemérmesen szinte „testrészévé” lényegített csöndjéről. Amelyben a fölidézett valóságdarabok, történelmi emlékek, kultikus mozzanatok attól hitelesek, hogy az artisztikum nem kárára, sokkal inkább előnyére van a festő mondandójának.

Szakolczay Lajos