Immanuel Wallerstein

A nyitott tér dilemmája: a Társadalmi Világfórum jövője

    A Társadalmi Világfórum (TVF, World Social Forum – WSF) megkísérli összehozni – saját szavaival élve – mindazokat, akik ellenzik a „neoliberális globalizációt” és az „imperializmus minden formáját”. Remélik, hogy ezen emberek találkozási pontja lehet. Alapvető működési módjaként a „nyitott tér” koncepcióját alkalmazza. Ez az elv abszolút eredeti és új, még maguk a TVF-tagok között is vitatott. Szükséges, hogy elmagyarázzuk a „nyitott tér” elvének eredetét és annak az okait, hogy kavar ennyi vihart mind azok között, akik kedvezően fogadják, mind pedig azok között, akik aggódnak miatta. Továbbá azt is el kell magyaráznunk, hogy a koncepció milyen kérdést vet fel a TVF életképességével kapcsolatban.
    A történet régen kezdődött. Az 1848-as év fordulópont volt a fennálló világrenddel szembeni ellenállás történelmi módjait illetően. Ez az év kétfajta forradalom éve volt. Franciaországban szociális forradalom tört ki, az első komoly kísérlete egy mozgalomnak, melynek bázisa a városi munkásosztály volt, és amely politikai hatalom elérésére törekedett. Komoly kísérlet volt, de politikai kudarc. Tulajdonképpen mindössze négy hónapig tartott, és furcsa módon végül Napóleon unokaöccsének hatalomra kerüléséhez vezetett, aki 1852-ben Franciaország császárának kiáltotta ki magát és két évtizeden keresztül kormányzott. A szociális forradalom kudarca vezetett oda, hogy a politikai stratégiákat minden politikai spektrumon újraértékelték egész Európában a jobboldaltól kezdve a középen át a baloldalig.
    A második forradalom – vagy inkább forradalmak sora – kísérlet volt arra, hogy számos európai országban kivívják a nemzeti szuverenitást, mindenekelőtt Németországban, Olaszországban, Magyarországon és Lengyelországban. 1848-at a történészek a „népek tavaszá”-nak nevezik. Ezek a forradalmak szintén kudarccal végződtek abban az értelemben, hogy egyik országban sem ért el politikai hatalmat a forradalmat vezető csoport (legalábbis rövid távon). Az ő kudarcaik szintén politikai stratégiák újraértékeléséhez vezettek.
    A forradalmak 1848 kudarcain túl valódi ösztönzésül hatottak kétfajta mozgalomra – az egyiket szociális mozgalomnak, a másikat nemzeti mozgalomnak hívták később –, hogy olyan politikai stratégiát építsenek fel, amely elsődlegesen hosszú távon működő szervezetekre épül (ellentétben a szórványos és „spontán” politikai akciókkal). Ezek a mozgalmak új és hatékonyabb ellenzékkel néztek szembe. A liberális közép félt az 1848-as történésektől, és két elmozdulást is tett hosszú távú stratégiájában. Mérsékelte az 1789 óta fennálló konfliktusát a konzervatívokkal, hogy közösen léphessenek fel a radikálisabb csoportokkal szemben. Másrészt nekilátott taktikákat kidolgozni, amelyek a radikálisok által megfogalmazott panaszok némelyikét enyhítik, de a fennálló világrend szervezeteit nem fenyegetik és alapvetően érintetlenül hagyják. A konzervatív jobboldal szintén megváltoztatta a politikáját. Tartva a radikálisok erejétől megérlelődött benne a belátás, hogy a mindenfajta változtatás elleni merev ellenállás nem vezet eredményre. Így a liberális közép érvei elkezdték eltéríteni, de nem fenyegetően; az engedmények a politikai taktika részévé váltak.
    Ennek eredménye az lett, hogy 1848 után a rendszerellenes csoportok kezdeti erős elnyomását követően a fő kormányzó erők áttértek az adagolt engedmények taktikájára. Ezt az új politikát elsősorban nem a liberális közép alkalmazta, amelytől az ötlet származott, hanem azok, akiket „felvilágosult konzervatívok”-nak neveztek, elsősorban Disraeli, III. Napóleon és Bismarck. Ellenhatásként, a gyenge, de lassan növekvő rendszerellenes szervezeteket a hosszú távú stratégiáról szóló, fő, nemzetközi vita kötötte le. Ennek kulcskérdése az volt, milyen magatartást tanúsítsanak az állami berendezkedés iránt.
    Mindkét fajta mozgalmon belül voltak olyanok, akiknek meggyőződése volt, hogy – legalábbis középtávon – az állami berendezkedés fontos marad, és ezért a politikai hatalom megszerzése szükséges előfeltétele bármilyen társadalmi átalakításnak. A szociális mozgalmon belül ők voltak a marxisták, a nemzeti mozgalmon belül pedig a politikai nacionalisták. A vita másik oldalán álltak azok, akik szkeptikusak voltak mindenfajta állami működésben való részvétellel szemben (szavazás, hivatalra való pályázás, kormányzati pozíció elfogadása). Ez a csoport az ilyenfajta részvételt hiábavalónak és eltérítőnek tekintette. A szociális mozgalmon belül ők képviselték az anarchistákat, a nemzeti mozgalmon belül pedig a kulturális nacionalistákat. Működésük helyét az államon kívül vagy még inkább az állam ellen képzelték.
    Az ezt követő világpolitikai történelem rövid változata az, hogy ezt a mozgalmon belüli vitát alapvetően azok nyerték meg, akik az állami szerepvállalás mellett érveltek. A követendő politikát az úgynevezett kétlépcsős stratégiában foglalták össze: először politikai hatalmat szerezni, majd átalakítani a világot. És miközben ez a stratégia 1860-ban a megfigyelők számára kissé fantasztikusnak tűnhetett, tény, hogy egy évszázaddal később, 1945 és 1968 között a kétlépcsős stratégia első lépcsője látványosan bevált az egész világon. Jóformán minden országban rendszerellenes erők kerültek hatalomra. A világ harmadát kommunista pártok kormányozták. A második harmadban, a páneurópai világban a szociáldemokrata (vagy velük egyenértékű) pártok kerültek hatalomra. Természetesen, ezekben az államokban a pártok felváltva gyakorolták a hatalmat, de ezt olyan helyzetben tették, amelyben a konzervatív ellenzék is elfogadta a szociáldemokraták alapvető elgondolását, a jóléti államot, és csupán kiterjesztésének mértékéről vitatkoztak. A világ harmadik harmadában, Délen, nemzeti liberális mozgalmak vették át a hatalmat a legtöbb ázsiai és afrikai államban, Dél-Amerikában pedig populista mozgalmak kerültek hatalomra.
    Röviden, a rendszerellenes mozgalmak valóban megszerezték a hatalmat. A baj az volt, hogy ezek a mozgalmak képtelennek bizonyultak arra, hogy a második lépcsőt is hatékonyan végrehajtva: átalakítsák a világot. Ez az alapvető magyarázata az 1968-as világmozgalomnak: országról országra – a világrendszer mindhárom zónájában – felkelések törtek ki. Mindegyik felkelés közös jellemzője volt, hogy a forradalmárok vádat fogalmaztak meg a „régi baloldal”-lal szemben: megígértétek, hogy átalakítjátok a világot, miután hatalomra kerültök, de nem tartottátok be az ígéreteiteket, a világ mélyen egyenlőtlen maradt, világszerte és az országunkban egyaránt; a politikai rendszereink nem igazán demokratikusak, létezik egy kivételezett kaszt (nómenklatúra). Sokkal kevesebb a változás, mint amennyit ígértetek – fogalmazták meg.
    Az 1968-as (igazából 1966–1970-es) felkelések mindegyikét leverték. De a kiábrándulást, amely előidézte őket, nem tudták eltörölni. A következő három évtizedben átélhettük, ahogy a legtöbb, a rendszerellenes mozgalmak fénykorában hatalomra jutott rezsim sorra megbukott. A Szovjetunió 1991-es összeomlása csupán a jelképes csúcspontja volt a „régi baloldali” kormányok visszautasításának. 1968 után a világ rendszerellenes erőinek fő problémája az lett, hogyan építsék fel önmagukat újra, és hogyan módosítsák történelmi politikai stratégiájukat.
    Legalább háromfajta módosított stratégiát próbáltak ki a következő harminc évben. Az első a többszörös „maoizmus” volt. Ezek a csoportok gyakorlatilag mindenhol felbukkantak. Maoisták voltak abban az értelemben, hogy a kínai kulturális forradalmat működésük valamiféle modelljének tekintették. Bírálták a „régi baloldal”t, amiért nem volt eléggé forradalmi, mert hagyta magát beválasztani a rendszerbe, és legfőképpen azért, mert cserbenhagyta a követőit. Ezen mozgalmak legtöbbje sok széthúzó csoportra szakadt és szétesett. Végül erősen aláásta a létjogosultságukat maga a kínai kulturális forradalom bukása. Ezek a mozgalmak sehol sem érték el azt a politikai erőt, amit a régi baloldal a világ számos helyén 1945 és 1968 között elért.
    A második módosított stratégia az úgynevezett „új baloldal”. Ezt a címkét gyakran használják az új, harcos, feminista mozgalmakra, a zöldmozgalmakra, az etnikai kisebbségeket vagy a bennszülött népességet képviselő öntudatos mozgalmakra, azokra a szervezetekre, amelyek kiállnak a hagyományos heteroszexuális normáktól eltérő szexuális irányultságú emberek jogaiért, és azokra a szervezetekre, amelyek megvédik a korábban valamilyen módon sérültnek tekintett emberek jogait.
    Ez egy változatos, tarka társaság. Ami egyesíti őket, az három vádpont a „régi baloldallal” szemben.

    (Folytatjuk)

Forrásszöveg: http://fbc.binghamton.edu/iw-wsf.pdf
Fordítás: Indymedia.hu
Farkas Gabriella és Szécsi Ilona