A föld nem futószalag
Az iparosított mezőgazdasággal az a fő baj, hogy az élettel („az élő anyag”-gal) úgy próbál bánni, mint a holt anyaggal a gyárban. Egész egyszerűen egy olyan logikát próbál alkalmazni a természetben, ami teljes mértékben ellentétes az élet logikájával. Úgy képzeli el a gazdálkodást, mint a futószalag melletti termelést. Csakhogy a tehénen nincs „OFF” gomb. Az emberben, ha „feleslegessé” válik az addigi „munkahelyén”, nem lehet formattálni a „vinyó”-t és új szoftverrel, új munkahelyen installálni. Illetve lehet, de utána egészen a leselejtezésig hibaüzeneteket fog küldözgetni. A kapitalista gazdaság az egész világot egy gyárcsarnok mintájára próbálja megszervezni és ebbe pusztulunk bele mind – de ebbe most ne menjünk bele. A mezőgazdaságnak azért annyira nyomorúságos a helyzete, mert közvetlenül az élő anyaggal foglalkozik, ami rövid távon sem kényszeríthető be az ipari logikába, és itt azonnal jelentkeznek a hibaüzenetek. De mik is ezek?
A kapitalista logika szerint megszervezett, iparosított mezőgazdaság célja a profittermelés, mint minden gyáré. Ez azt kívánja, hogy a lehető legkevesebb bizonytalansági tényezővel dolgozzon, minél inkább egyszerűsítse a termelést. Az összes természeti tényező – beleértve a domborzatot, a vizes élőhelyeket, a széljárást, a talaj tápanyagtartalmát, a gazda reggeli hangulatát – bizonytalansági tényező, amelyet ki kell iktatni. A gyáripar módjára megszervezett termelés olyan mezőgazdasági táblát kíván, ahol a termést (közvetve: a profitot) befolyásoló összes tényezőt az ember ellenőrzi. Ez pedig azt kívánja, hogy az ember kiiktassa a bizonytalan, a gazdaság törvényeit (hogy, hogy nem) el nem fogadó elemeket. Ezért kell emberek helyett egyre inkább gépeket alkalmazni. Ezért kell homogén, óriási táblákat kialakítani: hogy ne pazaroljuk a gázolajat (a traktornak a lehető legkevesebbszer kelljen megfordulni), ki kell vágni a fákat, be kell szántani az árkokat, a patakokat. A talajerőt műtrágyával kell pótolni. Mivel a természetes rendszerek egy ilyen homogenizált rendszerben képtelenek az önvédelemre, vegyszerekkel (mérgekkel) kell védeni a termést. Meg az ember lusta is, hogy figyeljen arra, hogy hova mit érdemes ültetni, egyszerűbb megnyomni a permetezőn a gombot (gondolják). A gyáripari termelés csakis a fő termékre figyel, a hulladékra, mellékhatásokra nem. És a mezőgazdaságban a káros hatások úgyszólván azonnal jelentkeznek.
A természetes rendszerek minden bizonyság szerint nem tűrik az ipari logika szerinti megszervezést. A talajerő pótlása műtrágyával, a vegyszerezés silány, ízetlen, nitrogénnel „felfújt”, egészségtelen ételeket hoz létre. A homogén táblák a talaj és az élőhelyek elvesztését okozzák. Nem akarok senkit statisztikai adatokkal untatni, de Magyarország rémületes ütemben sivatagosodik – Európa legjobb termőtalaját veszítjük el. Mindenhol ez a helyzet a világon, ahol győzött a „zöld forradalom” (a mezőgazdaság iparosítása).
Kinek jó ez? Kinek jó, hogy emberek helyett gépekkel, vegyszerekkel termelünk silány minőségű élelmiszert, munkanélküliséget idézünk elő, miközben elpusztítjuk a természetes környezetet? Innentől már nem a „környezetvédők nyavalygása” a dolog, mert a talaj a mezőgazdaság elsődleges erőforrása. Vajon okos-e az a kapitalista, amelyik szétveri a saját termelőeszközeit? Jó-e az, ha egészséges élelmiszer helyett E számokat fogyasztunk, meg génpiszkált szemetet? És a hab a tortán: az egész iparosított mezőgazdaság egy hatalmi erővel fenntartott súlyos gazdasági abszurditás.
Beszélnek nekünk hatékonyságról és munkaerő átcsoportosításáról. Milyen hatékonyságról? Az iparosított mezőgazdaság ugyanis az összes vizsgálható szempontból alulmarad az extenzív (természetkímélő) mezőgazdasággal szemben! Nézzük szépen sorban:
Energetikai hatékonyság? Az iparosított mezőgazdaság a valaha létezett legkevésbé hatékony mezőgazdasági technológia. Az ásóbotos termelés 1 J befektetésével 14 J energiát állít elő például búzaszem formájában. Az ipari mezőgazdaság 1 J befektetésével 0,85 J-t állít elő. Ha a teljes termékpályát nézzük, akkor egy konzervnyi étel előállítása hússzor akkora energiába kerül, mint amennyit az elfogyasztása által nyersz. De közvetlenül az ipari forradalom előtti technológiák is simán hoztak 12 J-t 1 J befektetése mellett. (Nem boszorkányság: a többi a nap-, az izomenergia és a természetes rendszerek önvédelmi erejéből fakadó energiamegtakarítás.)
Pénzügyi hatékonyság? Ugyan már! Az unió költségvetésének közel felét költi arra, hogy a tömegtermelést finanszírozza, majd a túltermelésből származó silány minőségű cuccot dömpingáron nyomja a világpiacra. Szudánban nem azért olcsóbb a francia marhahús, mint a helyi (tényleg így van!), mert a szudáni gazdák „kevésbé hatékonyak”, hanem mert a szudáni államnak nincs annyi pénze, mint az uniónak. A mezőgazdasági világpiacon nem a „komparatív előnyök”, hanem az állami támogatások versenyeznek. Nemzeti szinten is ez a helyzet. Mellesleg, ha mindazokat a környezeti károkat, amiket ez a termelési rend okoz, forintosítanák, és ráterhelnék a termékekre, akkor egy kiló zöldség alighanem tízszer annyiba kerülne, mint ma. Nem beszélhetünk „versenyképtelen” gazdaságokról, ha nincs verseny és nincs piac, és a szabályoknak semmi közük sincs a gazdasági ésszerűséghez.
Társadalmi hatékonyság? Láthatólag minél jobban támogatjuk az ipari mezőgazdaságot, annál több ember veszti el a munkáját és a földjét. A támogatási pénzösszegekből és az ideig-óráig a monopolhelyzetből adódó és marketingeszközökkel fenntartható piaci haszonból (vö. Tesco-gazdaságos zöldség és tej) egy nagyon vékony tőkésréteg valóban óriási profitokat zsebel be, de ez nem szolgálja a társadalom érdekeit. A mezőgazdaságban, élelmiszeriparban és kereskedelemben létező monopóliumoknak juttatott rejtett vagy közvetlen támogatásoknak a termelőhöz jó, ha eljut a bolti ár ötöde-harmada. Ez nem hatékonysági kérdés – ez hatalmi kérdés.
Egy ilyen rendszer nem szolgálja az ember érdekeit, és nem szabad fenntartani. Látjuk: nem azért marad fenn mégis, mert olyan jó, hatékony és modern, hanem azért, mert azok, akiknek ez óriási profitot hoz, be vannak betonozva a hatalomba, és a támogatások, valamint a monopóliumok által fenntartják e rendszert. És elhitetik veled, hogy fenemód hatékonyak, és mindazok, akik ezt a gazdasági és társadalmi abszurditást megkérdőjelezik, azok hóbortos lepkevadászok.
Az igazság az, hogy az alternatívaként felkínált természetkímélő gazdálkodás, agrár-környezetgazdálkodás, vidékfejlesztés nem környezetvédelmi kérdés, hanem kőkemény gazdasági és társadalmi kérdés. Téged is egészen közvetlenül érint, hiszen a biozöldség nem azért drágább, és nem azért veszed helyette a mérgezettet, mert nem hatékony a biotermesztés, hanem azért, mert nem a biogazdák írják a mezőgazdasági politikát, és az iparosított tömegtermelés okozta károkat nem téríttetik meg a termelővel. Nem versenyképtelen a kis léptékű termelés. Ha jó minőségű, nagy értékű terméket termelsz, akkor akár egy hektáron is óriási haszonhoz juthatsz (lásd például: virágkertészet).
Nincs általánosítható „optimális üzemméret”. Súlyos tévedés, hogy csakis a nagybirtok gazdaságos; politikusok szájából pedig tudatos hazugság. Ugyanis az „optimális üzemméretet” csak helyben lehet meghatározni, a táj adottságainak függvényében. Míg egy hegyvidéken a néhány száz négyzetméteres teraszos művelés is optimális lehet, addig laposabb területen beleférhet pár hektáros, mozaikos szántó is. Az optimális üzemméret abszurduma a gépek méretéhez igazodik. Ha nagy a traktorom, akkor nagy föld kell, mondja ez a logika. Fordítva van: ha a földem adottsága nem engedi, akkor nem alakítok ki nagy táblát, és ezért nem veszek nagy traktort. A „versenyképesség” nem méret kérdése, hanem attól függ, hogy ki, milyen közel van a hatalomhoz.
Egy értelmes világban a mezőgazdasági politikusnak fel kellene tennie a kérdést: az élet a fontosabb vagy a profit? (A GDP-t nem lehet ám megenni – vagy legalábbis nincs jó íze.) Jó-e az embereknek, amit csinálunk? Nem éljük-e fel a természeti (termelési!) tőkénket? Ha a válaszokból úgy tűnik, hogy rossz úton járunk, akkor olyan pályára kell átállni, amely közelebb visz a jó megfejtéshez: több embernek ad munkát, jó minőségű élelmiszert állít elő és megőrzi a természetes környezetet. Erről szól az a sokat emlegetett vidékfejlesztés és agrár-környezetvédelem, ami a vidéket rendszerként, az élet színtereként és nem profitcentrumként értelmezi.
Az Európai Unióban – a saját természeti környezetük felszámolása után – rájöttek, hogy erről szól a játék. Ezért van kiadva az ukáz, hogy mostantól a mezőgazdasági politika helyett vidékfejlesztésről beszélnek. Kissé akadozva, de beszélnek. Nem véletlen, hogy a vidékfejlesztésre (II. pillér) költhető pénzösszegek nyolcvan százalékát ma Magyarországon az unió fizeti (társfinanszírozás), a tömegtermelésbe (I. pillér) huszonöt százalékot hajlandó beleadni. Ne menjünk messze, csak lessünk át a Lajtán túlra: Ausztriában rájöttek a trükkre, amire mi nem. A csatlakozás előtt az összes gazdával leültek a konyhaasztal mellé, és meggyőzték őket, hogy ez a jövő útja. És lám, a gazdák megértették, és mára kilencven százalék belépett a rendszerbe és csillagászati összegeket akaszt le az ország az uniótól, nem mellesleg a környezeti terhelés is csökkent.
Az ajánlott termelési mód nem az ásóbothoz való visszatérés, hanem egy fokozatos áttérés ehhez a bizonyos értelmes termelési rendhez, elszakadást a mesterségesen, támogatásokkal fenntartott gazdasági abszurditástól. Kevesebb vegyszerrel és géppel, több ésszel, szívvel és tapasztalattal működő termelési rend ez. Például kisebb mezőgazdasági táblán, ahol jut helye bozótosnak, ahol fészkelhetnek a madarak. Egy facsoporttal, amely védi a talajt a szél okozta károktól. Hozzá tartozik, hogy odafigyelek a természetes folyamatokra: oda és azt és akkor vetem, ahova, amit és amikor kell. Nem barakkokba zsúfolt, hanem legelésző állatok, amelyeknek a húsa és a teje is jobb ízű. A lényeg, hogy a természet erejét használom, és nem gázolajjal próbálom pótolni. Figyelem, hogy a természetes rendszerek hogyan működnek.
Ez nem a hóbortos lepkevadászok ügye, hanem mindazoké, akik jó kaját akarnak enni az adóforintjaikkal, nem akarnak egy ön- és környezetpusztító rendszert támogatni, és érdekli őket, hogy az ország más tájain is tudnak-e élni az emberek. Mindazoké, akik nem munka- és fogyasztógépnek tekintik magukat, hanem embernek.
A mezőgazdaságnak ugyanis nem pénzt, hanem életet kell termelnie, mindenkinek, aki vidéken lakik: növénynek, állatnak, embernek. És nemcsak profitot néhány cégvezetőnek, részvényesnek. Lehet választani, kinek, melyik út tetszik jobban.
A vidékfejlesztés útja nem a múltba, hanem a jövőbe vezet, de a mezőgazdasági politika zöldbárói a múltat szeretnék fenntartani a mi pénzünkön.
Kajner Péter
Indymedia.hu