Bagoly mondja

    Bagoly mondja verébnek: nagyfejű. És mit mond a veréb a bagolynak, Aesopus uram? Hogy kisfejű? A Szőnyi antikváriumba, ha belépek, ott csupa bagoly fogad. A National Geographic 2005. februári angol nyelvű számában is egy bagoly fogadott. Alig vártam már a magyar nyelvű számot, hogy közelebbről megismerkedhessünk. A magyar szám olcsóbb és magyarul van. Ez benne a jó. Gondoltam, ha majd kijön a magyar nyelvű szám, utánanézek ott a dolgoknak, addig pedig éltessen csak a kép. A bagoly képe. Az angol nyelvű és a magyar nyelvű National Geographic megjelenése közti vákuum két hét volt, ennyi időn keresztül éltetett a bagoly képe. Szolgált számomra lelki támasz, vigasz, belső erőforrás gyanánt.
    A bagoly egyfajta vendég intelligencia nekünk, legfőbb emlősöknek, embereknek. A bagolyfej formailag olyan, mint hangtanilag a madárbeszéd. Bizonyos értelemben emberközelibb egy majomfejnél. A bagolyfej felnőttesen képviseli a csecsemőkori fej–test arányt. A bagoly a maga biológiai rögvalóságában ettől persze még éjszakai ragadozó marad, s mint ilyen, a félelem tárgya, ezért hát az emberi nagy Képzettársulat, a Globe színháznál is nagyobb, konspiratív világszínház a Halál és a Bölcs szerepére szerződtette. Láthattam benne én is ember lévén a Bölcset és a Halált. És Jánosként a természet önelvű remekművét. Műremekét. A Lényt. A Lényt, aki jó, hogy van.
    Boldogságom, együtt szárnyalásom az NG-bagollyal egészen a magyar nyelvű szám megjelenéséig tartott. Abból aztán értesülnöm kellett, hogy a fennforgó bagoly már nincs, de ha van, akkor sem ott, ahol fényképezte a fotós, Daniel J. Cox. A bagoly élőhelye uganis a fotószafari óta megsemmisült. „Több nyáron át fotóztam ezeket a madarakat, ahogy a bozótos hegyoldalakban vadásztak és nevelték fiókáikat. Később, jó pár hónappal e kép készítése után, visszatértem ide. A nagy fákat mind letarolták a favágók. S eltűntek a baglyok is – egyetlen hang se hallatszott.”
    Addig, amíg csak láttam a baglyot az angol nyelvű számban, még hittem a szememnek. Hittem szép szememnek. Hittem, hogy amit látok, ami van, az lehet. Reménykedtem a menedékben, ahová ugyan el nem juthatok, de legalább fennáll. Amióta utolért a magyar szöveg, azóta száműzött vagyok. A természet létének puszta tudatától is megfosztottak – rosszak, rosszak.
    A természetazonos, a természettel azonosuló ember szükségképp üldöztetve van. Sorsüldözött. Fenyegetett. Bekerített. Katlanba zárt. Irtott. Folyamatosan kevesbedik. Akár paranoiásnak is mondhatnánk, ha ez a paranoia nem afféle Cassandra-paranoia volna, önbeteljesítő jóslat, a lehető legvalósághűbb. Ami a természettel történik, az az üldözési mánia cselekmény szerinti megvalósulása: önsorsrontás a javából, s mint ilyen, a paranoia mellett skizofrénia is, hisz a természetazonos ember az ember természetpusztításán keresztül mintegy önmagát, saját magát építi le.
    Médium című, 1988-as évjáratú regényfolyamom erről az állapotról, a természetazonos ember létállapotáról szól. Selvae nihilumnak, erdőhiánynak neveztem el ezt a létállapotot. A selvae nihilum a szerzett immunhiányhoz, az AIDS-hez hasonló testi és lelki betegség. Az én betegségem is, de nemcsak a magam baja.
    Immár tizenhét év, egy teljes emberöltő telt el 1988, a pusztába kiáltott szó óta, s a helyzet – „Virág elvtárs” után szabadon – azóta csak fokozódik. Az imént elmesélt bagolyhistória is ennek a fokozott helyzetnek a tanúbizonysága, tanújele. Én pedig maradok – tisztelettel –, aki voltam. Aki kezdettől fogva vagyok. Őrült és gyermek. Őrült, aki lelkileg szamárbőrként megy egyre összébb, ahogy a természet szorul egyre visszább, vissza – és gyermek. Gyermek, aki nem érti, hogy a világ miért veszi el tőle azt, aminek annyira örül. Gyermek, aki képtelen felfogni hogy hova tűnt az alvómaci. Gyermek, aki képtelen felfogni, hogy miért vették el tőle az éber baglyot. Az ő megnyugtató, bölcs baglyát. Gyermek, aki nem érti, miért is nem engedi a világ, hogy a Jánoska boldog legyen.

Sebeők János