Csáji László Koppány
Ingvár vezér hajóján
(epikus képzeletgalopp norvég rúnakövek alapján)
1. hajrá vikingek
szúnyogok zuhannak a szőrös égből
szegek szemek és szúrós virágok
hajdani lakomákon véres ízek
vörösre festett viking hajókra vésett
smaragd lélekmadár-díszek
sárkányos lobogók filmvásznain redőt von most a szél
és az észak tornyában őrzött kincsekről mesél
egy tavaszi napon a füstös nagytanácsban felállt Ingvár vezér
Ma nagy kalandra hívlak titeket ismét jó vikingek
ti akik hajóimra jöttök a szerencse fiai s irigyelt legények lesztek
a legdélcegebb ifjakban a legkeményebb hitek
visszatérve bármennyi leányt megszereztek
hiszen nincsen ki helyetekbe álljon senki más itt
ti lesztek akik a Nap népének aranyát velem északon meglelitek
tudom amint rátok nézek megrakva már büszke hajóink roskadásig
megjött a szél is kiáltsunk büszke búcsút most vitézek
szakítsuk szét a tengert mielőtt odaér közülünk egy másik
2. diadalra
sötét és végtelen jéghideg vizeken
siklik két fekete viking bárka
egy matróz próbálgatja a harci dobokat
északra északra fel talán elérjük holnaputánra
kéklő szép északra fel hallgasd hogy hívogat
hé gyertek ide fel észak halovány aranyára
észak sugaras kincseire
s majd visszatérve mindenki ránk figyel
megéneklik tetteinket bizonyára
3. arany
aranypénzek és aranyszobrocskák fénymagánya
az érték fémes csillogásában lakik törtarany életünk is
szilánkos életünk arany mocska s a dicsőség arany árnya
belevetem magam a naplemente mocsáraranyába
baltámat belevágom aranyló habokba sárga-kék tengerárba
fényes ősök írták fel nevüket arany anyám hold-homlokára
de az arany máskor kegyetlen és süket
az arany egyben az élet és az élet átka
az arany a mérték a bűn és a becsület
izzó aranyálmok vizén úszik a két viking bárka
4. induló
az első napok csupa nótaszóval teltek
mind büszkék a sorsra ezt szövik a dalba
egy patkányt a fedélzetről a legények
hullámsírba vetnek
és sötét szakálluk mögül mind nevetnek
a vitorlákat vörös sávok ékesítik
hogy méltóak legyenek majd a diadalra
mely felé a hajó pompás habokon tovasiklik
5. a Nap felé
napról napra heves csatákra várnak
ahol ömlik a vér és dicsőséget ír mint a tinta
sziklák és gleccserek között harsan az ének
hátán rút algatelepek posványszagú áramlatának
s nekitámadnak a Nap sarki tekintetének
minden kikötést újabb üdvrivalgás fogad
a habok közt felbukó halak pikkelyei mintha
csak a tenger lányainak kacsintó szemei lennének
vagy épp gyáván vicsorgó ragadozófogak
6. mint a mesékben
északon kell elhajózni aztán keletre
és ott messze messze
a láthatárt érintő napból sajtolják ott az ércet
arra van a jégvilág népének temérdek aranya
hiszen így mesélték a vének
mélyen belenézve s bátran lobogó tábortüzekbe
és őrzi a kincset seregével a rettentő jég-anya
így mesélik ma is emlékszünk mindahányan
s ha ennyien mondják miért ne lenne igaz
arany s dicsőség nekem is ez a vágyam
7. gyilkos
ha kiszálltak a partokon dermedt köveken baktattak fel-le
s egy rénszarvaspásztort a minap gyorsan agyoncsaptak
mert nem értett a szóból letépték arany medve-medálját
vinnyogva szállt el a lelke
mégis talán itt maradt e tájon ezért hát a szemét is kivájták
hiszen Ingvár szerint ezen a vidéken élnek a holt lelkek
s ha nem látnak minket akkor észrevétlenek lesznek a bárkák
elindultak de másnap megint csak köd-kopár partokra leltek
8. örömmámor
az áramlatok és szelek kegyeltjei voltak a hajók
siklottak északra gyorsan s mégis lágyan
a hajótestek farocskáikat bájosan illegették
s a vitorlalányok kedves szelek karján kéjelegtek
Soha még ennyire könnyű utat nem vezettem!
három hét
és már ember nem látta vidékre értek
Most forduljunk emberek el a hideg hős napkeletnek!
9. kihívás
még három röpke éj és feltűntek a sarki medvék
bástyáikat a rozmárok narancsszín dárdákkal vigyázták
alattuk a kövek háta feketéskék mögöttük vörösbe hajlik az ég
a fehér medvefejek kihívón imbolyognak
Gyertek vagányok hadakozzunk!
aztán ami kikötéskor maradt csak a sziklák és jég
eltűntek a különös tájon a roppant jegesmedvék
10. üresség
a parti napsütésben csillognak sárga algák
arany sehol sem ivóvíz sem ember
csak a szél nyargalja be roppant birodalmát
11. bálnák
sötét foltok hullámnyi hátak gejzír-szigetek
akik a világtengereket lomhán bejárják
figyelmeztető kiáltások ősatyjai ezek
soha nem látott méretű bálnák
néha feltűnik egy-egy rikoltozó sirálycsapat
a mélyben halrajok vonulása zajlik némán
útjukat kémlelik a szirtekről riasztó rozmáragyarak
ahogy esetlenül hasalnak különös madarak ocsmány maradékán
12. reménytelen
felröppent már az aranykarvaly
a Nap fölöttünk kitartóan köröz a horizontnál
a vízhez súrlódnak sugarai érinthetetlen aranyhaj
Forduljunk vissza Ingvár!
Nincsen itt arany Nincsen itt csak átok
Gyáva népség! Megleljük a kincset
Nézzétek! Amott már egy büszke jégtorony vár
Benne őrzik az aranyat Meglátjátok
13. bolyongás
Nincsen itt senki akitől aranyat zsákmányolhatok?
monoton unalom ringató bölcső- és koporsóívű két hajó
bár néha kitör bennük az idegesség
míg teltek-múltak a napok
és elsüllyedtek a hetek is akár a szigetek
többé nem változtak a tájak csak a sötét víz lett itt-ott a fehér fenékig tiszta
amíg a csapat egyre keletebbre haladt
mégsem fordultak vissza
bolyongtak tovább az üres ég alatt
14. csalódás
le fog már csapni ránk a Nap
közeleg az ősz körülöttünk a halál fehér hajói ringanak
megtámadnak nemsokára
jeges szél süvít és havas eső marja az arcokat
mentünk volna inkább Afrikába
15. alkonyat
lázas hajnali napsugár születik azonnali alkonyatra készen
hunyorog a szél riadt hullámok reszketnek az evezőknél
s az egyik vitorla szakadt vászna csattog egy deszkalécen
a vízből elénk tornyosul egy bamba bálna
kiemelkedik egészen
vitorlányi uszonyával int és hátára
kagylótelepek által írt rejtélyes élő üzenetek sorakoznak
de hogy mit jelentenek nem értem
apró szemével hosszan bámul a szúrós szemű Ingvárra
és mintha csak beszélne prüszkölő gejzírszája
azt mondja gyere gyere erre van az arany remek jól kinyomoztad
de csöndben hozzáfűzi hogy a legénységedet ne hozzad
16. tovább
alig-alig kacsint már ránk a Nap a víz idegen szagú
a halak keserűek
süllyedő szigetek úsznak minket körül
némán szelíden csöppet sem ostobán
nem lehet véletlen hogy így elzárják e kincset
Ingvár nevet Tovább cimborám tovább keletre
bamba útitársak csak a jéghegyek vak bilincsek
felaprítom ha kell mindegyiket
17. átkok
egy hét még
sötét lesz és hideg
megdermednek az álmok
megmerevednek a lelkek
keveset beszélnek de sóhajtanak sokat dér fedi be sorra a sisakokat
Menjünk vissza Ingvár nincsen sehol a reménylett -- álnok -- arany
Visszamennétek? Feketeszájú banda! Mindenkinek jár még száz aranymedve!
No lám de merre? Tovább kell hajóznunk örökké keletre
mint tavasszal az óriáshalak
vánszorgó bárkákban őszülő szakállal ifjú legények
gubbasztanak
18. magány
ma végleg lehull a Nap
de a roppant fehér-kék jégmeredélyek
körben még világítanak
a vikingek ekkor látták
ahogy eltűnnek messze az utolsó bálnák
19. jéghegyek
a jéghegyek mint néma város táncoló épületei
jégvértekben vonuló hatalmas zord lovagok
cammogó felhőkarcolók
csak világos bábukból álló érthetetlen sakkjátszma
angol keringőt járó fehér szoknyás kisasszonyok
akiknek néha kilátszik combig a lába
mozdulatlan hárfák óriásvilágból idedobott fésűk és virágosládák
meztelen csontos testek akik szemérmesen összeölelkeznek
egybekelnek míg tagjaik iszonyatos hangzavarban recsegnek repedeznek
vagy talán csak Észak Úrnő élethalálharcot vívó roppant gondolatai ezek
az arktikus óceán torz gyermekei párzanak itt és egymásra hágnak
kékezüst csókjukban mindenről megfeledkeznek
és kitárják magukat a végtelen világnak
20. vihar
lóhalálban tomboló sötét tajtékok
menekülnek délre széttépett vitorlák
cafatjaik még mindig élve egész a láthatárig rohannak
a szél csak viking-szívekben talál magának hajlékot
s az orrlikakban sós cseppek hegedülnek őrült szimfóniát
maguknak az agyban rettegéslabirintust vájnak az üvöltések
túl kell élni szorítom az árbocot mint a létet
vigyázzatok vízfalak bálnaszájai dűlnek felétek
jégtáblák bárdjai csapódnak a sárkányos hajóorrnak
aki él a halál torkában mindent megtanul
s mire elül a szél a hullámok dűnéin csontvázhajók dülöngélnek
rajtuk húskupacokként matrózok kucorognak
szótlanul
21. menekülés
nyomát se lelték még
észak nagy kincsének
de a jég a hajókat végleg megölelte
ringatta dajkálta majd egyszerre csak ropogtatni kezdte
másnapra eltűnt a tenger alóluk és hirtelen csukott szemmé vált a világ
mélyről derengett a fény és odafönt furcsa szivárványt vont fel az örök este
kietlen szoborparkba értek melynek íme már nem volt vége
ekkor értek be a mesékbe
Merre menjünk Ingvár? Most már hova mennék?
Menjünk a Nap után! délre délkeletre
a legénység a jégmezőkön gyalog vándorolt sokáig még
messze-messze és már nem bújtak el előlük a medvék
22. fekete virágok a hóban
a kéklő homályban recsegve mendegéltek és némán
mint akikből a szó örökre elköltözött
sorra hulltak bajtársaik sötét írásjelekként a szikrázó mezőre
s fekete virágok nyíltak az élők halovány arcán és halántékán
fehér jégvirágok pedig a kéklő halottak között
23. fagyhalál
fagy-kukacok amelyek a még élő jeges testekbe bújnak s ott félig-átélt gondolatként
járatokat fúrnak mígnem magukba emésztik az egészet
az ember pedig egyszerre elfogy máskor a vízszintesen száguldó jégszilánkok
mint téli döglegyek akik túlontúl merészek zsákmányukat előre beköpik
hogy világoskék és fehér fagylárváik odabent amíg még él
ahol a csont és a jég összebújik kikeljenek reccsenés egy láb utolsó mozdulata
előmásznak belőle zizegnek a bajuszokra rakódó jégcsapok
előmásznak abból is s beleröppennek a vágtató rideg levegőbe
néha a szempillákat a megfagyó könnycsepp összezárja az egymáson sikló jégoldalak
szilárd folyamárja a matrózokba utakat vájva szilánkokká morzsolja testüket
mely nyomában immár mintha forró lenne és süket
24. aurora borealis
sohasem látható színek tánca az északi égen
a jéghegyek törpe szilánkok csak a messzeségben
a csillagok közt kél ma a hajnal míg én a szél elől a jégbe lyukakat ások
odafönn fények tűrhetetlen érzéki vonaglások
de az alakok hangját is hallani halkan lehelve
az ég millió szilánkja a sikító távolból
mintha elnyújtott tompa dalt énekelne
ott látom szeretőmet kicsiny hajómat fiacskámat
ott van anyám a drága asszony s főz nekem
Ingvár szerint az ott az arany mézédes fénye a remény föltámad
Arra menjünk a jéghegyre föl föl az égre
van ott egy palota ezer mosolygó égi szűzzel
bár fontosabb lenne hogy felhevítsenek egy kis szárított
trágya-tűzzel
25. oázis
sokat mentek még s már-már mind megfagytak éppen
mikor különös forrásra leltek
ahogy körülkémleltek egy óriási szirt jeges omladékán
pára szállt fel onnan és ovális langyos víztükör csillogott a jég rejtekében
talán a mélyben hőforrások eredhettek vagy odalenn volt egy vízi-vulkán
s így itt sohasem fagy be a tenger vagy tíz hajónyi hosszan
a víz fölött szinte erdőt alkottak a meleg páralombok
és a bugyogó habokon madarak csicseregtek
illatfelhők kergetőztek a víztükör körül
forrongó boldogság mint kegyes hullámokon ringatózó álom
és benne boldog fókák lebegtek
akár egy nyugodt képsor a pergő fagyhalálon
tiszta ivóvíz eredt e tóban mely valóságos kékeszöld mély oázisként lélegzett a mélyben
és örömmel élte parányi életét
és éppoly öreg volt mint amilyen ifjú
hiszen minden télen míg a tenger fehér dűnék és jégszirtek alá szunnyad
e tó újra és újra éled a következő tavaszig amikor aztán ismét szertefoszlik
az olvadó északi óceánban kinyílik a világ de e forró tó szemei kihunynak
órákig álltak ott ahonnan meglátták mindezt mint akit valami megigézett
észak kegyetlen asszonyának titkára találtak rá a vitézek
nem vitás ez a gonosz asszony elrejtett télikertje
melyet elhagyhatott az úrnő s talán már elég rég
minden hiába mert most rávetette magát e parányi világra
a megmaradt éhező legénység
26. lakoma
vér fröccsen
a gőzölgő oázisban a vörös szín fagyott virágai feketülnek
halott bajtársak ruháiból és a hajók maradék deszkáiból lobbantott tűzben
egy hétig tartó lakomán végre a maradék vitézek csontig felhevülnek
a boldog legények e hosszú éj alatt az állatokat sorra megették
s mikor már nem maradt semmi ehető sem a parton
az egyik viking harcos lebukott a mélybe
és végtére a liláskék víz alatt furcsa hosszúkás halakat
fogott meg vacsorára szinte beleúsztak a kezébe
a többiek diadal-éneket kiáltoztak akkor a hal-felfedezőnek
ő lett a bátrak bátra és nagy lakomán a csonka csapat
ezeket is mind felzabálta
nem is sejtették
hogy belső nedveiktől
aztán halomra mérgeződnek
s fetrengve a görcstől döbbenten tapasztalják
ahogy mellettük a tó lassanként mégis befagy
s csak buborékok szaladgálnak a jég alatt egy-egy matróz-moccanásra
mintha a világ hunyná le fehér vén szemhéját
hogy a folytatást ne lássa
27. Ingvár aranya
Ingvár marad csak épen
még egy hétig csikorgó jeges gyomorral ül a ropogó jégen
éhen hunyorogva még látja amint a föld alatti Nap narancssárga
ékes hajnalt lehel az égre és megáll
Ingvár kezében fölizzik a medve-medál
s a csillagok egytől egyig beléomolnak vagy talán a fényben együtt élnek
recseg a jég messziről dobognak rénpaták olvadó sámánének
aztán fölkélve a horizontot érintő Nap végre
színarany puha leplet borít a világra
szemfedélnek