Babics Imre

Akna

(a Gnózis alatti; tizennégy kamra, fedőkő)

I.

Győzelmet arattam sötét démonomon,
ezt szajkózom magamban unos-untalan,
s így a magasabb igazságot elnyomom:
egy szellemi lény lett öngyilkos általam.
Célom eszköz volt, s most, hogy már nincs rám szükség
az őstűz elhagyott, a jeges víz kiver,
terek kitépték belőlem gyökerük rég,
főbe lövethetném magam valakivel.
Ám azt nem én szabom meg, hogy mikor várnak,
én csak gördíthetem földi létezésem,
s az még nem tört meg az éteri szikláin.
Így égre nyújtom ászanaantennáim,
nem jár gondolatom iváson-evésen;
már csapdosnak szívem körül belső szárnyak.


II.

Már csapdosnak szívem körül belső szárnyak,
mint mindenki másnak, ám sokakkal szemben
a lemondás síkját nem látom kopárnak:
jól megjárattak ott, szempillám se rebben.
S mivel arcátlanul elorozták tőlem
a nekem járó rangot (szellemi síkon),
ezért hát annak is jut egy érthető Nem!,
mit anyagban alkottam. Így lesz, állítom,
kultúrdzsungelem cigányok tüzelője,
s három dísztavam zsoldosok latrinája,
s akad lény, ki rózsatöveim kivájja
vagy madáretetőim heccből kilője.
Már most utánuk indulok, s égi nyomon:
ikerűr legeslegutolsó otthonom.


III.

Ikerűr legeslegutolsó otthonom,
mélyébe zárkózom s csak súlyzózom belül:
a Mindenséggömbpárt ezerszer kinyomom
egy féregjáratnál fogva, s főnöm elül.
Lecsillapodom, mert az a másik Kozmosz,
amelyre két szemem sohasem pillanthat
egyáltalán nem vonzódik a Gonoszhoz:
galaxishalmazai közt csak jó hang hat.
Bár így megszűnik ellentét hiányában,
ártatlan csillagokkal zsúfolt lét marad,
hol a megnyugvás kap szerepet korábban,
s a küszködés örökkön-örökké várhat.
Mivel megölne a porban nyüzsgő harag,
Magyarországot nem tekintem hazámnak.


IV.

Magyarországot nem tekintem hazámnak:
kicsinyességétől egyszerűen hányok,
másodrendűségi érzés, amit rám rak
és ezen kívül is akad jónéhány ok.
Számtalan kis bohóc játssza itt az embert,
s közben titkon izgul, senki meg ne lássa:
karmát beteljesíteni bizony nem mert:
pocsolyában lett ő vizek óriása.
Mobiltelefonos, tetovált majmocskák
térerő hiánya miatt sopánkodnak;
nekem téridő sem kell: gúlát és kockát
hagytam benne jóval komolyabb koroknak.
Csak álmélkodom a sok szellemi resten;
nyomasztó közegben itt ragad a testem.


V.

Nyomasztó közegben itt ragad a testem,
kölyöklelkem körül csontjaim elkopnak,
éjente rőt párlatokkal gégém festem,
hátam nekivetve nagyívű koroknak.
Olykor – s csak én tudom, milyen magas áron –
sötét likőröktől ragacsos két ajkam,
s megborzongó gerinccel hiába várom,
hogy szárnyát egy angyal kiporolja rajtam.
Téblábolok rám ásító ürességben,
hol megannyi öltönyös, barbár alak van;
akad kis világukra bennem elég Nem!;
s míg e gyökértelen, szánalmas személyek
a semmit méricskélik, csak üldögélek:
indulok Egy felé szétszórt versalakban.


VI.

Indulok Egy felé szétszórt versalakban,
s hogy odatapadnék egy istenhozzádhoz,
talán, mert képletes alvilági katlan
vár, s tán nem akad, ki abból kiimádkoz,
hiszen egykor jobb már nem jutott eszembe,
minthogy Teremtőmmel nyíltan szembeszállok,
s magam a Túlnanba sziklaként viszem be,
melyről üdv- s kiútvágy agyagként lemállott.
A rossz rosszabb legyen s a kemény keményebb,
véltem, s szétmorzsoltatik ostoba tesztem,
melyet orcátlanul Uram elé toltam;
sorsomról lepereg az összes koholt tan
és a legvégére megmarad a lényeg:
azzá válok, akit sohasem kerestem.


VII.

Azzá válok, akit sohasem kerestem,
a függőség rólam burokként lepattan,
s nem kocsmában agyonrugdalva ér vesztem,
így mára már sokakat elsirathattam.
Fűszállal oroszlánt terelni a Holdba,
ez volt minden, mit e világtól akartam,
hogy Isten ámuljon: – Még ilyen se volt ma!,
s ilyesmiért nem bővül az élettartam.
S feküdnék csak, ősidők árva porontya,
várva, hogy fejemre kövüljön a paplan,
de Ő erőirányaim rendre inti,
tévelygésekből énem lassan kibontja,
ne más legyek, mint akarata szerinti:
egy érinthetetlenből megfoghatatlan.


VIII.

Egy érinthetetlenből megfoghatatlan:
honi páriából kozmoszközi lettem,
és itt suhanok sűrű embersalakban,
bár térküllők közé tapadnék dermedten.
Rabszolgalelkekkel mint lovag, úgy bánok,
s udvariasságom gyöngeségnek nézik;
emberi nagyság, hogy szoknám meg hiányod,
ahogy az arany lezüllik sárgarézig,
s a fennen szárnyalás megtörik tahókon?
Hol van itt s most szellem, melynek hódolhatnék?
Ha e bomlásban nem is, majd megtalálom
eljövendő léteimben, néhány van még.
Csámcsoghat a kétely, nem izgat halálom:
jövőtlenként pillanatokban oldódom.


IX.

Jövőtlenként pillanatokban oldódom,
s így lehet jól imádni az áldott Földet,
boldog elszántsággal, tiszavirágmódon,
mely sorsfonalával lazán hozzáölthet
bármit a tiszta örökkévalósághoz,
nincs gondja bűnnel és lelkiismerettel,
a lételőttiből ide mindent áthoz,
és azonnal fel is ajánlja: – Csak vedd el!,
és nem visz el semmit az istenin kívül.
E létezésbe már gyakran belerévül,
s önfeledt lényem, de úgy kínoz az önvád,
bibék közé fúrom fejem s fültövön vág,
s a magasrendűség előlem elrohan.
Hogy vehetném magam túlzottan komolyan?


X.

Hogy vehetném magam túlzottan komolyan,
hiszen azt sem tudom pontosan, mit érek?
Nem vagyok tű fokán áthömpölygő folyam,
sóhajom gyomokon nem aurakéreg.
De mikor tőkén kivégzendők lázában
egy nép beszélt félre el- és kiárultan,
varázsvesszővé faragtam vaskos ágam,
mely még rám zuhant, mikor örvénybe hulltam,
hogy az élőhalottakat megérintsem,
s forrást fakasszak szellemi hegyomlások
alatt. Csak sötétség tört fel, semmi más ott,
s most megannyi hollószónok vígan károg,
tömegük befeketíti lírakincsem;
jöttömre nem harsannak fel a fanfárok.


XI.

Jöttömre nem harsannak fel a fanfárok,
baromságot youthnyáj utánam nem béget,
mondataimtól nem mélyül nemzetárok,
de tőlem még az „esélyegyenlőséget”
is ellopták, kik a Kozmoszba zavarnak
közönyükkel, utánam szólva: – Ne késs el!
Nyugodtan hívhatnak legkisebb magyarnak,
elintézem őket egy kézlegyintéssel.
Ha egy népet belülről valami átkoz,
öröm és tartás kell a korcstalansághoz,
s a köz nem ér semmit, ha csak sóhaja van.
Ha másra nem is, légűrszáműzetésem
arra jó, hogy sokaknak ködökbe véssem:
e lét nekem nem görcs, mint lánymosoly, olyan.


XII.

E lét nekem nem görcs, mint lánymosoly, olyan:
gyönyörűséges, könnyű, elérhetetlen,
hol – bár ráncok takarnak s odalett hajam –
még mindig táncolok tavaszi szelekben.
Hol annyian megmutatták istenüknek:
ember is lehet nagyvonalú naponta,
s földi erőfeszítés angyalnak ünnep,
ám az ünnepeltet soha be nem vonta.
Bár voltak ellencsodatévők, s hány százan,
legtöbbünk gyönge, ezért idesüllyedtünk.
Eposztűmmel tán ellenszerül adódom,
s megadatik, hogy a létalvót felrázzam.
Tán Urunk felé száll újra minden tettünk.
Talán megmaradhat s kutatandó csókom.


XIII.

Talán megmaradhat s kutatandó csókom,
s nem törli le, csak az utolsó tűztájfun,
mely komor ütemben vág mindenkit hókon,
s nem számít AIDS, ebola, rák, drogok, májfunk-
ció-rendellenesség, tüdő-, szív- s érbaj.
S bár ott ki-ki zsugorodik s feje kormos,
nem lesz már szégyellnivaló a fehér haj,
s a ráncokat sem kell, hogy felvarrja orvos.
S akkor füstkarokkal ölelkező párok
lihegik lírám, s alant nincs ki belássa:
önmaga az ember legfőbb alkotása.
Nem írtam verset, mely felér egy fűszállal,
s tán éppen ezért, s mert így az ég is vállal:
választható vagyok és semmit sem várok.


XIV.

Választható vagyok és semmit sem várok.
S széthordható, mégis oszthatatlan: lélek.
Kerülnek is kislétsúlyú szókufárok:
a szembesülés számukra önítélet.
Baleknak hívtak, bár nagyvonalú voltam,
s hogy élhetetlen? Ma megnyugtató jel ez:
itt függök gondviseléstől átkaroltan,
mint kit Ura beválónak feltételez.
Ha nem szólított, csöpp hívét követelve
eddig, mocsokból át, akkor van még terve.
Könnyűvé váltam hát, senki meg nem ingat,
bárki ócsárolhat, szava csak füst s korom,
mert ébren tartom elfojtott álmainkat:
győzelmet arattam sötét démonomon.