Déri Balázs

Nézem a hidat

Nézem a hidat, a rakpart korlátjának dőlve.
Várom, hogy visszajössz. A hídfőt nézem
a túlparton, hogy majd fölismerlek-e, amint
a négyzet átlóján belépsz látókörömbe.
Pálcikák sétálnak, föl az íven, aztán lefelé.
Ahogyan rég a homokba szúrt, doboznyi
gyufaszál előtt hasaltam hunyorogva.
Figyeltem a pálcikák alakzatait: most
hadsereg, most munkába mennek, most
sorakozó, tornaóra után. Akár nevet is
adhatnék nekik, van arcuk és van jellemük.

Persze, hogy fölismerlek, mikor időben és
mégis váratlanul belépsz a négyzet átlóján
látókörömbe. Látni vélem fejed parányi
hullámmozgását, eltökélt, de mintha
megtorpanó lépéseid, nehéz cipőd miatt,
amint egy kemény pálcikányi helyet ki-
hasítasz magadnak a hídon. És már
a szorongáson is nevetek, amint a rakpartra
ráfordulva egyre nősz, belenősz ismert
önmagadba: most pálcika-magzat, most
gyermek, ifjú, rejtett és ön-idejű ember.

Ó, ez a nagyváros!
Ó, ez a híd!
Ó, ez az „időben és mégis váratlanul”!

Róma, Palatinus-domb, 2004. november 1.

Kék üveg

Eltört – mondja –. Eltörtem”.
És néz rám sötét szemekkel.
Hogy kiabáljak, verjem meg,
vagy szidjam meg, legalább.
Hogy vegyem komolyan,
mert nagy és hatalma van.
„Tudod, a mama étkészletéből
maradt, értékes darab. Igazán
pótolhatatlan.” Egy éve, hogy
utoljára szóltam rá, magyaráztam
neki: „Ne nyúlj hozzá, tedd
a helyére!” A kezére is ütöttem.
Megborzongtam, hogy nem sír,
ahogy visszanéz.
                          Gyanús volt
konok hallgatása. Aztán észre-
vettem a repedést. Milyen ügyes
volt, milyen ügyesen illesztette
a csempe pohárra a letört
darabot!
             S most, hónapok múlva:
„Már régen nem bánt. És megvágtad
a kezed?” Morzsolgatja az ujjaimat.
És rázkódik legbelül.

2003. augusztus 3. Csobánka, Szentkút