Lászlóffy Csaba

Elhalt nyitányok emlékezete

„Nemlétező csak egy van. A felejtés.”
                                                    (Borges)

Azokra is rájár a rúd, akik
hazugsággal vesztegetik idejüket.
Fellazulnak az izmok a merev
smink mögött,
a színpad fölött tornyosuló vészfellegek
is bármelyik pillanatban félretolhatók
(jól tudják ezt azok, akik szemében az élet
vérengzőként is gyönyörűnek találtatik);
a látszatunalom éppúgy elporlik,
mint a vonagló test valós indulata.
      (r)
A fal homorú fehér tükre hiába próbál
boldogtalanságával szembeszegülni
a feketerigó árnyékával, még ha
a hang egyszer belehal is énekébe.

Az epilógust – jóllehet Borges
elfelejti nevének realitását –
nemcsak megelőzte valami, de
örök időkig követi is.

A Camus-breviáriumba

Van-e radikálisabb megoldás, mint meghalni?
Van-e radikálisabb megoldás, mint élni?
A ránk törő kétségbeesés olykor elhiteti velünk,
hogy az értékek összemoshatók.

A valóban tragikus műalkotás az
emberről szól – csak a boldogságáról?
vagy az idővel dacoló alkotásáról is talán
(még ha időnként egy Nagy Károly is eltűnhet
a nagymellűek sírboltjában).
                                                 Mi lesz veled
Európa? A halálfej szagtalan; a történelem
mindig büdös valakinek. Az ember arány-
vesztése, hogy az abszurd hamisítás uralkodik
az intelligencia felségterülete felett.

Apám, az örök bölcsesség behúzott ablak-
táblája mögött hunyorogva még kivárja, hogy
a ház valamelyik szögletében lélegzetet vegyek.