Wojciech Kuczok

Malignikus reaktlizmus^*

    Minden az influenzával kezdődött.
    Persze mindig halálosan beteg volt, a legapróbb megfázást is úgy élte meg, mintha már az utolsókat rúgná, ezt hívják hipochondriának, naná, hogy az összes képzelt betegségét átéltem én is, az összes gyilkos hurutot, gyógyíthatatlan kiütést és gyomorfájást, futkostam utána a lefekvés előtti mentateával, meg a hőmérővel, hogy megmutassam, hogy harminchat nyolc, amit ő lázas állapotnak nevezett, és egy nap ágyban fekvést rendelt magának. Persze megpróbált odahúzni, és azt mondta: „Gyere, ma az egész napocskát a takarócska alatt töltjük”, persze akkor egészséges volt, de erre is megvolt a magyarázata, azt állította, hogy a szerelemnek és a szexuális aktivitásnak gyógyító hatása van. Enyhén szólva érzéketlenné váltam a haldoklásaival szemben, de én voltam a hibás, túlságosan elkényeztettem, már csak azért is szeretett betegeskedni, hogy foglalkozzam vele, hogy a halálos ágya körül sürgölődjek, ahol javában az elmúlt hetek sajtómaradványaival művelte magát, én pedig repültem a patikába gyógyszerért és a közértbe nyalánkságért szegénykémnek. Igen, végül olyan szinten érzéketlenné váltam, hogy amikor beütötte a szemöldökét és megláttam a vérét, az ő valódi vérét, nem tudtam, hogyan viselkedjek. Egész addig világos volt a felállás – ő úgy tett, mintha betegeskedne, én úgy tettem, mintha gyógyítanám –, most pedig mindketten meglepődtünk, hogy valóban megtörtént, a szemöldöke – amit a sikeres papucskeresés után bevert az asztal sarkába – diadalmasan vérzett, „megvan”, kiáltotta és beütötte a homlokát, persze rögtön elájult, amint felfogta, hogy az ő vére folyik, és még a mentősök is ott voltak a nyakamon, utána pedig hónapokig azt magyaráztam, hogy egész egyszerűen érzékeny helyen sérült meg a bőre, és ettől nem lesz sem agyrákja, se vérömlenye a koponyája alatt, ami csak arra vár, mikor pattanhat szét, hogy egyszer s mindenkorra kicsinálja. Minden hiába, csak a tomográfia – amit folytonos nyaggatásának és a koponyája alatt érzett nyomás miatti siránkozásának engedve végeztek el – mutatta ki, hogy milyen gyönyörű, egészséges agyacskája van, amit rétegről rétegre megcsodálhattam, miközben nem is annyira a képzelt vérömlenyt kerestem, hanem azt a meghatározhatatlan területet, ahol e vonzalomnak, e szerelemnek a titka rejtőzött, annak az erőnek a központját, amely a józan ész ellenére mellette tartott és még boldoggá is tett, kutattam, vizsgáltam, az orvos válla fölött kukucskálva a képernyőre. Semmi rendellenes, „szép, tiszta agy, a férje egészséges, mint a makk, csak óvatosabban hajoljon a papucsa után”. Amikor előbukkant a gépből – lábbal előre, indikátorokkal borított fejjel, a hidegtől remegve, hiszen a berendezést állandóan hűtve tartották –, azt gondoltam, hogy ezt a szegény teremtést szeretni kell, ha nem szeretném, éhen halna, miután három napon keresztül megállás nélkül azt ismételgetné: „hogy lehet ez?” „Meghalok?”, kérdezte, amint az ápolónő kicsomagolta. „Mellettem ugyan nem”, vágtam rá, és odanyújtottam neki zsenialitása grafikus képét. „Ez az enyém?! Ó, istenem…”, majd éjszakába nyúlóan vizsgálgatta saját agyát, újszülötteknek kijáró gyengédséggel, mintha arra számítana, hogy akárhogyan is, de az ő agyának különböznie kell a másokétól, mivel létének értelme a különbségben rejlik, s amikor semmit sem talált, elkezdett tüsszögni.

    Feltétel nélkül, vakon szerettem, és annak ellenére, hogy tudtam, nagyrészt az anyjának köszönheti elgyerekesedését, nem sikerült elejét vennem annak, hogy bennem is az anyja megtestesülését lássa, ugyanazokat a hibákat követtem el, mint ő, hagytam magam rávenni, hogy a társa helyett az ápolónője voltam. Eleinte eufóriában éltem, mint általában mindenki az esküvő után, aztán jött az az érzés, hogy megértőnek kell lennem, hiszen erényei kompenzálják jelleme gyengébb oldalait, amelyekkel valójában sosem tudtam megbékélni, de nem volt bátorságom küzdeni ellenük. Négy év után viszont már fáradtnak éreztem magam, pokoli fáradtnak, de azt gondoltam, hogy ez csak átmeneti állapot, kivárom a végét, elmúlik, és ugyanolyan erős leszek, mint régen, végül is minden házasságban vannak krízisek, úgyhogy összeszorítottam a fogam, és valahogy túl akartam lenni az egészen, neki egy szóval sem említettem semmit, de éppen akkor… Egész egyszerűen rosszkor történt, éppen akkor jött az a történet a szemöldökkel, a tomográfiával, végül pedig az influenza. Sehogy sem akart elmúlni, egy nap, egy hét, még egy hét, egész nap csak járkált és fújta az orrát, több kiló zsebkendőt vettem neki, minden azzal volt tele, a földre dobálta az összegyűrt, összeragadt gombócokat, folyton csak takarítottam utána, végül már a WC is eldugult, akkor éreztem, hogy már nem bírom sokáig, ő persze teljesen össze volt törve, feküdt a díványon, és jajgatott, hogy mindjárt megfullad, hogy nincs kedve élni, lehet, hogy megérezte, hogy történt velem valami, mintha hanyagabbul ugrálnék körülötte, mintha meggyőződés nélkül vigasztalnám. Végül úgy döntöttem, hogy pihennem kell, mindkettőnk érdekében, összepakoltam és telefonáltam a mamának, hogy odautazok egy hétre, lehet, hogy tíz napra, a férjem mostanában rengeteget dolgozik, és egy kis nyugalmat kért, ez tulajdonképpen egy kísérlet, hogy sikerül-e megírnia valamit nélkülem, kibírja-e egyedül – így magyarázkodtam a mamának, nem akartam elmondani neki az igazat, tudtam, mit kapnék tőle: „Mindig is mondtam, hogy vissza fogsz jönni, én megmondtam.” Már indulásra készen álltam, és bementem a szobájába, hogy elbúcsúzzam tőle és valahogy megmagyarázzam az egészet, fogalmam sem volt, hogyan, csak mindenképpen határozott akartam lenni, semmi sajnálkozás, semmi szánakozás, mert ő aztán úgy tudott bocsánatot kérni, mint senki más, képes volt eltéríteni az elhatározásaimtól, szóval bementem hozzá, és megláttam, ahogy ül a tükör előtt és fogja a fejét, s akkor ahelyett, hogy azt mondtam volna: „elutazom”, megkérdeztem: „Mi van veled?”, ő pedig továbbra is csak nézett a tükörbe és elfúló hangon így szólt: „Ez a fej…, mintha össze akarna zsugorodni”, és akkor szó nélkül kimentem és elutaztam az első vonattal.

    Még egy nap sem telt el, máris haza akartam menni, csak rá tudtam gondolni, istenem, négy év házasság és még egy év az esküvő előtt, ez alatt az öt év alatt nem volt olyan nap, amikor ne láttuk volna egymást, mindenhová együtt mentünk, és ha elutazott egy szimpóziumra, akkor sem maradt ott soha éjszakára, a vonaton aludt és mindig hazaért hajnal előtt, tudta, hogy nélküle nem tudok elaludni, egész éjjel vártam, míg meg nem hallottam, hogy megérkezett, hogy megcsikordul a kertkapu, aztán koppanások a lépcsőn, kettesével szedte a fokokat, sietett hozzám, kulcscsörgés, és már érzem meleg leheletét, ahogy arcon csókolt, „Csak lemosom magamról a vonatot”, mondta, kiment a fürdőszobába, és ennyi elég is volt, már el tudtam aludni, visszajött megmosakodva, és az álmon keresztül éreztem, ahogy kihűlt teste belesüpped éjszakai melegségembe, éreztem, hogy egész bőröm rámosolyog, éreztem, hogy én is mosolygok álmomban.
    Szóval elég volt pár óra száz kilométerre tőle, akit magára hagytam az influenzájával, és máris elfogott a sajnálkozás és a vágy, csak az anyám tartott vissza: „Ne hülyéskedj, most érkeztél, semmi baja nem lesz, jót fog neki tenni, ha rájön, nélküled egy senki, várj pár napot, de legalábbis holnapig.” Nem hallgattam rá, annyira vágytam haza, hogy anyám csak erővel tudott visszatartani, bezárt a szobába, és bár dörömböltem, vertem az ajtót, mint egy hisztérika, csak az utolsó vonat indulása után nyitotta ki, bejött a vacsorával és azt mondta: „Egyél, aztán hívd fel. Ha muszáj.” De nem, ez már eldöntött tény volt, aznap éjszaka nem láthattuk egymást, és az elkerülhetetlenség tudata mintha átszakított volna bennem valamit, azt gondoltam: megtörtént, tehát meg is lehet hosszabbítani, hogy megbizonyosodjak arról, meddig bírom ki, s ha már a telefon a kezem ügyében van, bármelyik pillanatban felhívhatom, de mivel megtehettem, már magával a lehetőséggel jól tudtam lakni, mint amikor gyerekkoromban intenzíven küzdöttem a nassolás ellen, és ha csak elképzeltem, hogy megeszem egy süteményt, az már kielégítette a falánkságomat; szóval elképzeltem, hogy felhívom, meghallom a panaszkodását, a bocsánatkéréseit, a nyafogását, és máris elegem lett, azonkívül rájöhetett volna, hol vagyok, ő is telefonálhatott volna, azonkívül… elaludtam, gond nélkül, azonnal, nehéz, mély, egészséges álomba merültem, hánykolódás, forgolódás nélkül, öt éve először aludtam el nélküle, reggel pedig, amint felébredtem, tudtam, hogy aznap se megyek haza és a következő nap sem, és észre sem vettem, hogyan telt el egy hét, majd a második, mígnem a huszadik napon felvettem a telefont és meghallottam azt a hangot, azt az alig hallható, cincogó hangocskát, szinte sutyorgást, amely mintha inkább egértől, mint embertől származott volna, pedig az ő hangja volt, csak ő mondhatta azt nekem: „Gyere haza, elpusztulok nélküled”, és öt perc alatt összecsomagoltam, ez az egy mondat visszaadta minden erőmet és határozottságomat, repültem hozzá, lelkem mélyén átkoztam a menetrendek könyörtelenségét, mert még csak nem is reménykedhettem abban, hogy minél előbb hazaérek, repültem hozzá, és, az isten szerelmére, eszembe sem jutott, hogy azt a mondatot, amelyet a lelkiismeret szerelmes számadásának hittem, hogy azt, bazmeg, szó szerint értsem.

    Ha nem ismerem, azt hittem volna, dührohamot kapott és szétdúlta a lakást, ám tudtam, hogy mindez annak az eredménye, hogy szisztematikusan elmerült az élettel szembeni tehetetlenségbe, hiszen az élet egyszer csak durván benyújtotta a rendrakás számláit, az igyekezetek napi illetékét, amelyek nélkül egy tapodtat sem jutunk tovább, durván felfedte, mennyi mindenre kell egyszerre odafigyelni („azok a kibaszott tennivalók, amikkel egy értelmiségi képtelen foglalkozni” – mondta róluk). Ott ült a saját kezűleg teremtett kuplerájában, az ablak előtt, hátulról láttam meg, és észrevettem, hogy sapka van a fején, de valahogy olyan furcsán, mélyen behúzva, megkérdeztem: „Fázol?”, ő pedig, anélkül hogy megfordult volna, mondott vagy inkább egér-falsett hangon cincogott valamit maga elé, azt hittem, talán csak elcsuklott a hangja, csak a torkán akadt egy morzsa, mindjárt krákog egyet, és megismétli hangosabban, emberi hangon, megfordul, feláll és üdvözöl, de nem, egy mikrofonért nyúlt (honnan szerzett mikrofont?!), és ugyanazon a vékony, siránkozó hangon, de már kivehetőbben, felerősítve, azt mondta: „Na tessék, már nem is hallasz engem.”
    Földbe gyökerezett a lábam, ám ha fa lettem volna, az összes madár holtan hullott volna le rólam; ez valami villámgyorsan pusztító őrület, a férjem egy augusztusi délután sapkában ül és egy mikrofonba cincog, azt gondoltam, ez Isten büntetése a kételkedésemért, amiért ok nélkül el akartam menekülni, amiért gyenge voltam, fejembe vettem valami krízist, túl sok női magazint olvastam és leléptem, és ezért most sokkal több kínt kell elviselnem, valami megsokszorozódott erejű szörnyűséget, meg kell bűnhődnöm, amiért megpróbáltam dezertálni. Lehet, hogy csak állhatatossági próbáról van szó, talán ha úgy viselkedem, mintha mi sem történt volna, odamegyek hozzá és megölelem, kiderül, hogy csak tetteti magát, újra a bolondját járatja velem, és tettem felé egy lépést, de meghallottam cincogó kiáltását, amitől úgy éreztem, mintha ezer szög állna minden csigolyámba a lábamtól egész a fejem búbjáig: „Ne gyere közelebb!”, hát megálltam, ő pedig megfordult, és mielőtt az elviselhetetlen abszurdumtól összezavarodott agyam megtagadta volna az oxigén szállítását, mielőtt szervezetem megszánt volna és megajándékozott volna egy tudat-szünettel, egyszóval, mielőtt leszállt volna rám a nőiség deus ex machinája, félig ájultan még láttam, vagy inkább nem láttam azon a helyen, ahol – ebben biztos vagyok – a férjem feje kellett volna legyen, úgy, mint minden más embernek, nem láttam ott semmi emberit, és már háromnegyedrészt ájultan, már útban a vízszintes tehetetlenség felé, már elkerülhetetlenül összerogyva, felfogtam, hogy az a valami, ami beszél hozzám, egy gyenge kocsányon ül, ami valaha nyak volt, és az a valami inkább emlékeztet egy nagyobb mákfejre, mint egy mindazonáltal jó fej pasas fejére, akihez, a fenébe is, valaha férjhez mentem.

    Amikor magamhoz tértem, természetesen ugyanott feküdtem, ahol összeestem, pedig abból, ahogy a napfény a parkettre esett, láttam, hogy épp elég ideig feküdtem ott ahhoz, hogy legalább az ágyig elvigyen és megpróbáljon élesztgetni, de végül is már százszor elképzeltem, hogy annak alapján, ahogy a férjem hirtelen elgyengüléseim alkalmával viselkedik, egy cetlit kéne a nyakamba kötnöm, rajta az ájulttal való teendők pontos instrukcióival, a mentők telefonszámával és így tovább. Nyelvem zsibbadt volt, fejem még nem igazán találta meg a súlypontját, könyökömre támaszkodtam és körülnéztem a szobában, valahonnan az íróasztal mögül hallatszott a cincogása: „mi mimi mi mi”, lázasan motyogott, kicsit feljebb húzódtam és megláttam, hogy ott piszmog, valami darabkákat próbál meg összerakni tanácstalanul, „mimi mi mi mimi”, biztos káromkodik magában, úgy látszik, kiesett a kezéből a mikrofon és összetört a földön, most már örökké csak ezt az egércincogást fogom hallani, ekkor meglátott, „mmiiiii!!”, kiáltotta (?) és elbújt a sarokba, a szekrény mögé. Nem volt se erőm, se kedvem ránézni, még kevésbé felemelkedni a földszintről, így szóltam: „Legalább leírhatnád, mi történt.” Ismét „mi mi”, aztán matatás, fiókhúzogatás, elfordultam, hogy ne is lássam, papírzörgés és tollsercegés, gombócba gyűrte és odadobta, amit írt, felvettem, széthajtogattam, elolvastam: „Elvesztettem miattad a fejem.”
    Persze ez akár jó vicc is lehetett volna. Elég összetett és rafinált, de pont ezért csodáltam a férjem. Csakhogy a humorérzékem épp nem érezte jól magát. Sajnálnom kellett volna, de nem sajnáltam. Minden vágy elillant belőlem az izzadsággal együtt, amikor bizonytalanul felálltam. Ránéztem a szekrény sarka mögül kiálló lábfejeire, és megkérdeztem: „Azért még hoznál nekem egy pohár vizet?” A lábfejek hezitáltak, közben arra gondoltam, hogy végre valami, ami egyértelműen meghaladja az erőmet, végre nem kell, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, ez már túlnő rajtam, sajnálom, épp elég ideig szerettem esztelenül, most már megérdemlem a vakációt, az őrültségnek is vannak határai, sok mindent el lehet viselni, ha már az ember egy potenciális zseni, ne adj’ isten egy leendő Nobel-díjas felesége, de – és ezt teljes bizonyossággal állítom – azt a bizonyos határt már kilométerekkel magunk mögött hagytuk; a lábfejek már nem hezitáltak, férjem előbukkant a szekrény mögül, eltakarta mákfejét az egyik kezével (már annyi is elég volt), és kisietett a konyhába.
    Az volt a legelviselhetetlenebb, hogy csak nyaktól felfelé ment össze, hogy az a levélszáron himbálózó apró koponya egy normális, teljesen kifejlett férfitestből nőtt ki, amelynek – úgy tűnt – minden porcikáját ismerem. Még ebben sem tudott konzekvens lenni, még ezt sem tudta összehangolni; ha teljesen összement volna, arányos miniatúráját kaptam volna, saját kis Hüvelykmatyimat, akinek vásárolhatnék ruhácskákat, cipősdobozban alhatna, ceruzabéllel írhatna, én pedig nagyítóval másolnám a publikálandó szövegeit; ha még tovább zsugorodna, blúzom zsebében hordhatnám, mint egy kis kengurut, aztán pedig brossként, s végül bizonyára egy szúnyogcsípésbe halna bele, ami még teljes méretének idejében sem tűnt számára lehetetlennek, azt állította, hogy allergiás a szúnyogokra, és elég pár csípés ugyanarra helyre (a szúnyogok szeretik a járt utakat), elkap valami fertőzést és vége, pont, koszorú a friss síron, csak nehogy Chopint játsszanak neki, hanem Górecki Harmadikjának első lentozát, tanuljam meg énekelni a „Kedves és kiválasztott fiú”-t, szép hangod van, mondta, csak téged akarlak hallani, „Elszakították anyjától sebei”, tanuld meg, mert eljön az a pillanat, és a végén még kottából kell énekelned a „Mindenemet neked adom, kedves fiam”-ot, még a sírnál is anyja kellett volna legyek, különben is hamvasztást akart, nem állt szándékában szétbomlani, csak semmi féreg, hiszen arra is allergiás.
    Torzságának lényege tehát a lekicsinyedett fejecskének és a test többi, kifejlett részének szerencsétlen társulásában rejlett, olyan volt, mint egy szörnyen hamis, mintegy végiggondolatlan akkord, már nem is annyira azt kérdeztem volna tőle: „Mi történik veled?”, hanem azt, hogy „Miért csak a fejed?”. Mert már rá bírtam nézni, hozott nekem vizet és leült a fotelbe velem szemben, már nem takargatta magát, provokálóan nyílt volt. Eszembe jutottak azok a beszélgetéseink, amikor megkérdezte: „És mi lenne, ha nyomorék lennék?”, azt mondtam: „Annál jobban szeretnélek”, „Hogyha elveszíteném a kezemet, a lábamat, a látásomat?”, „Neked adnám a sajátomat”. Szóval néztem. De a fejemet nem adtam volna neki. Ez nem nyomorékság volt, hanem valami mágikus szeszély, aminek – éreztem – én fogom meginni a levét. Egész kapcsolatunk alatt nem hittem egyik betegségében sem, mert azok képzelt betegségek voltak, most pedig nem hittem a képzeletben, mert az beteg volt, de kétségtelen és valódi beteg, hiszen ott ült előttem a férjem egy arcszerű polippal a feje helyén, és cédulákat irkált nekem.
    „Nem gondolod, hogy ezt látnia kéne egy orvosnak?”, kérdeztem, tettetett bambasággal, csak hogy mondjak valami odaillőt (de honnan tudhattuk volna, mi az odaillő egy precedens nélküli helyzetben). Már röppent is egy cédula: „EZT már senkinek sem kéne látnia.” Üvegessé váltak a szemecskéi, megijedtem, hogy végül még szétpattan ez a kicsi fej a túlzott önsajnálattól, „Gyere ide”, mondtam és rögtön odacsúszott, meg akartam ölelni, de olyan kényelmetlen volt, és megint dumált valamit, „mi mi”, odatartottam a fülem és arcát egész a fülemhez nyomva végre számomra is hallhatóan azt mondta, „Minden azért van, mert nem szeretsz, hüpp”, fulladozott, mint egy csecsemő, „Nyugodj már meg, ne legyél gyerek”, mondtam, de már elég dühös voltam, mert az, ami nemrég még szentségtörés lett volna, most fájdalmas igazságtól bűzlött, és felháborodtam, mert saját magamnak még nem sikerült bevallanom azt, amit most a fülembe súgott: „nem szeretsz, hüpp”, „Elég!”, kiáltottam, és ellöktem magamtól, inkább erőteljesen, mint erőszakosan, csak annyira, hogy érezze határozottságomat, ettől a fejecskéje hátrarándult a kocsányon, majdnem letörött, ő pedig meginogott, de végül megtartotta az egyensúlyát, csakhogy – az isten szerelmére – kis koponyája a szemem láttára zsugorodott tovább, egy gyufaszálra tűzött gesztenye méretére, mint az óvodás játékok, most már aztán elég, el akartam menekülni, de még mindig túl nehéznek, túl gyengének éreztem magam, beszorultam a fotelbe és jöjjön, aminek jönnie kell, ugyanakkor szörnyen megsajnáltam, hiszen veszélynek tettem ki ezt a törékenységet. Már uralkodni sem tudok magamon, elment az eszem, hogyan lehet az, hogy egyik percről a másikra hol szeretem, hol nem szeretem, hol az enyém, hol nem az enyém, és ez a kettészakadtság már így is maradt, egyik felem az egész tébolyt végső casus bellinek vette és rám parancsolt, hogy meneküljek hetedhét országon túlra, a másik viszont a házasság, szerelem, hűség, összetartás jóban és rosszban szavakat ismételgette. Az elutasítás miatti kétségbeesés szívszaggató jelenetére számítottam, már kész voltam megbocsátani és így tovább, de nem – valami nem kattant be neki, egy kis fogaskerék elkopott, vagy egyszerűen csak késve fogta fel, hogy ismét összement, mindenesetre eltelt pár pillanat, mire a szívéhez kapott, szájacskájával levegő után kezdett kapkodni, mint egy harcias guppi, aki elvétette az ugrást és kipottyant az akvárium valóságából; nehézkesen, elgyengülve az íróasztalra támaszkodott. Nem vártam meg, amíg elveszti az eszméletét. Mielőtt megérkezett a mentő, rögtönöztem neki egy keményített csuklyát a szilveszteri jelmezbálról maradt muskétásköpenyből.

    Aludt az infúziós állvány alatt. Nyakig betakarózva, csak a meredek párnán fekvő fejecskéje látszott ki. Orromat az elkülönítő üvegéhez nyomva figyeltem, nehogy túlságosan hánykolódjon álmában, és kitekeredjen a nyakacskája. Megérkezett az orvos, végre elszabadult, levette a kesztyűjét és a köpenyét, kezet mosott, és így szólt: „Iiigen, most tudunk beszélni.” Mielőtt odafordultam volna, mielőtt elszakítottam volna pillantásomat a férjemről, elhatároztam, hogy bármi is történik, addig, amíg egészséges nem lesz, vagy amíg nem… mindenesetre amíg számára – így vagy úgy – le nem zárul minden végérvényesen, mellette leszek, érte, miatta.
    „Mindenekelőtt meg kell nyugtassam, a férje nem halálos beteg.”
    Na, ekkor már le bírtam ülni, ki tudtam nézni az ablakon, és észrevettem a napot, a felhőt, a fát, a galambokat az ablakpárkányon, mindennek van valami értelme. Nekem is van valami értelmem, neki is van valami értelme. Szabadon tudtam engedni könnyeimet, nem volt már rájuk szükségem.
    „Megértem, hogy sír a boldogságtól, de az ügy mégsem olyan egyértelmű, mint ahogy mindannyian szeretnénk.”
    Stop – sorompó. Még a vérem is megállt egy pillanatra és az információra várt, hogy érdemes-e tovább áramlani.
    „Azt gyanítom, hogy egy ideje nehézségeik adódtak a házasságukban. Sajnos okom van azt gondolni, hogy e téren már nem várható javulás.”
    Hallgattam. Egyszerűen csak hallgattam. A galamb elrepült. Háttal.
    „Ez egy nagyon ritka betegség. Olyannyira, hogy eddig még nem mertük elnevezni. Tudja, az orvostudományban arra, amit már elneveztünk, egyszersmind úgy tekintünk, mint amit leírtunk, megszelídítettünk, megragadtunk. A patológia megnevezése az első lépés a kór leigázása felé. Ám annak a betegségnek az esetében, amiben férje is szenved, még nem tettük meg az első lépést. De ami az eredetét s főként a lefolyását illeti, szinte egyáltalán nincsenek kétségeink.”
    Őrülten fegyelmezett volt, ahogy egy főorvoshoz illik; mindvégig bemondói timbre, feddhetetlen dikció, mély pillantás. Kerestem, vajon hová bújhatott ez a „szinte semmit nem tudunk”, ez a „ritka betegség”, hová gyömöszölhette bizonytalanságát a beszélgetés idejére, mint egy szeretőt a szekrénybe, kerestem, és igen, hát a toll, ugyanolyan banális, mint a szekrény, az emberi tényező kiiktatásának szinte állandó kelléke. A doktor úr, kissé remegő ujjakkal, egy tollal játszadozott, privát szférájának, szolgálaton kívüli nem főorvosságának legtávolabbi zugából is a tollba gyűjtve minden gyengeségét, és amikor szegény észrevette, hogy lelepleztem, belezavarodott a mozdulatok szekvenciájának sorrendjébe és elejtette a tollacskát, az pedig ügyetlenül visszapattant az asztalról és még lejjebb esett, a földre, az asztal alá, a lábaim elé. Az orvos krákogott, idegesen mosolygott, „elnézést”, dadogta, megigazította a szemüvegét, hunyorgott, és úgy dőlt össze a fegyelmezettsége, ahogy a bicikliverseny élbolya vágódik el, ha elesik az első versenyző. Tett egy mozdulatot, mintha le akarna hajolni, majd legyintett, félmozdulattal és „ugyan már” arckifejezéssel, úgy éreztem, hogy minden disztingváltsága kétszeresen is ellene fordul, hiszen eltévedt saját magában, elveszített hivatalosságában, orvos voltában, és most gondolatban segítségért kiált, mama, papa, farkasok, sűrű erdő, segítsetek.
    „Hallgatom”, mondtam, mint egy diáknak, akinek nem fekszik a vizsgafeladat, és most csodára, segítő kérdésre vár.
    „Iiigen, persze. Tehát a férje… még korai stádiumban van. Végül is, ehh… tessék velem fáradni, tessék csak, győződjön meg róla személyesen.”
    Befurakodtam a beavatásba; ha nem vetek gáncsot az orvos magabiztosságának, semmit sem látok, kaptam volna még pár fényesre csiszolt mondatot, végül összeillesztett ujjakkal mondott volna valamit a hősiességről, mármint hogy annak kell lennem, hősiesnek. Ám amint kifogyott a szavakból, amint megfosztottam azoktól, ki kellett másznia a csávából, pár folyosóval odébb vezetett, beléptünk egy elsötétített terembe, mondott valamit az ápolónőnek, megmozdultak a redőnyök, éles fény áradt be. Miután már nem kellett hunyorognom, megpillantottam egy ágysort, s minden ágyban ugyanazt: végig fej nélküli pasik feküdtek.
    Teljesen fej nélküliek.
    Az orvos megelőzte a kérdésemet: „Igen, élnek. Tessék, fáradjon ide.” Odalépett az egyikükhöz. A párna felett, egy felfüggesztett állványon mikroszkóp. „Kérem, nézzen bele.” Felnagyítva már megláttam a középkorú, alvó férfi fejét, halántékán finom ősz árnyalat, úgy tűnt, nyugodtan alszik, semmi grimasz, csak az álmon átszűrődő szépség.
    „Ez is viszonylag korai fázisnak mondható. Amikor ébren van, a mikroszkópon keresztül le tudjuk olvasni a szavakat a szájáról. Legtöbbjükkel viszont már egyáltalán nem tudunk kapcsolatot létesíteni.”
    Megkértem, hogy menjünk ki. Mondjuk egy teraszra vagy balkonra. A levegőre, hogy egy pillanatra kiszakadhassak az épület zárójeléből. Mert ezen a klinikán (a valóság) zárójelbe került, semmi kétség.
    „Azt már tudjuk, hogy a betegség olyan, mint Eleai Zénon paradoxonja. Amikor rohamuk van, a fejük mindig a felére zsugorodik. Ebből kifolyólag soha nem tűnik el, bár a zsugorodásnak sosem szakad vége.”
    Balkon, levegő, alattunk pedig egy sétapark. Normális emberek pizsamában, köntösben, látogatóikkal. Láthatólag minden rendben van velük. Az orvos engedélyezett magának egy cigit.
    „Tizenöt éve került hozzánk az első. Eddig még egyik páciensünk sem halt meg, tudja, ez egy nagyon kényes helyzet. Elhúzódó kóma esetében a pácienst általában lekapcsolják az életben tartó készülékről, de őket… hiszen szellemileg is élnek, tudatuknál vannak, csakhogy egyszer csak – hogy úgy mondjam – a test többi része kicsúszik az ellenőrzésük alól, nehéz elképzelni, milyen valóságban élhet most egy páciens a háromszázezredik roham után, nincs olyan felszerelés, amely ezt kimutatná; a rohamok közötti távolság minden esetben a felére csökken, tehát közülük a legidősebbek – a betegség »előrehaladottsága« értelmében – permanens, őrült regressziós lendületet élnek át, állandóan növekvő, felfoghatatlan sebességgel zsugorodnak, ezért valószínűleg pszichikailag is halottak, hiszen nincs az az emberi szellem, amely ezt kibírná. Na igen, de megint csak valószínűségekről beszélhetünk, hiszen ahogy említettem, egyelőre nem sokat tudunk, mindez a feltételezések szférájában mozog, hiszen az orvosi etika…”
    Egyre csak fecsegett, és minél többet fecsegett, annál inkább vissza akartam menni az elkülönítőbe, annál jobban siettem a kórházi felszerelésekkel telezsúfolt folyosókon, siettem, ő pedig kúszott utánam és tovább fecsegett, talán meg akart szabadulni mindentől, át akarta rám hárítani minden tudását és a saját tudásával szembeni tanácstalanságát, nesze, te picsa, ezt akartad, most már mindent tudsz, és siess az emberedhez, amíg még van kihez, ott lihegett mögöttem és fecsegett:
    „Még nem ismerjük a betegség genezisét, de valószínűsíthető – ó, már megint ez a szó –, hogy a pánikneurózis hiperszomatizációjával van dolgunk, ugyanis korábban mindannyiuknál hasonló tünetek léptek fel: lecsökkent önértékelés, depresszió, hipochondria, végül krízis a házasságban vagy a kapcsolatban, és a zsugorodás mintha közvetlen reakció lenne, tudja – a neurózis metaforikája, mindig minden a fejben összpontosul, de kérem, ne siessen ennyire, hall engem…”

    „Melletted vagyok”, mondtam, amikor felébredt. Fölé hajoltam, hogy a fülembe cincoghasson valamit. Egy bogár csókját éreztem az arcomon. Megigazítottam a párnáját. Félt. Nézett. Két kis fúró mélyedt belém, válaszra várt. Az összes kérdésre egyszerre. Meg kellett találnom azokat a szavakat, amelyek képesek betömni minden lyukat, amelyeken keresztül elillant tőlünk a fény.
    „Hoztam neked újságot.”

Nánay Fanni fordításai

Wojciech Kuczok 1972-ben született, költő, prózaíró, filmkritikus, forgatókönyvíró.
    A lengyel kritika Kuczok prózájának két jellemzőjét emeli ki: a stilizáltságot és a kompozicionáltságot. Témái mindig hétköznapi, közönséges események, amelyeket az elbeszélés irodalmi formájába önt.

^* Az eredeti cím (Malizm reagiczny) eredeti szójáték: a szerző az l és g betű megcserélésével a „Mágikus realizmus” kifejezésből a nagyjából „Reaktív kicsiség”-nek fordítható címet alkotta.