Joanna Wilengowska

Fogak

(Részletek)

    Kiderült, hogy annak az esetnek, amelyről most beszélni akarok, mélyre nyúlnak a gyökerei. Na jó, lehet, hogy nem is nyúlnak olyan mélyre, de elég erősek. Olyan erősek, hogy kibírtak húsz évet, ami nem akármi. Az elejétől kezdem, onnan, ahol a gyökér az élő testhez ér, az ínyek pedig zúgolódás nélkül végzik munkájukat.

    Akkoriban kezdődött, amikor az események még megfelelő sorrendben követték egymást, nyugodtan álltak sorban, egymás után, és várták, hogy elintéződjenek, nem úgy, mint most, amikor rétegekben rakódnak egymásra, és egyik sem tud befejeződni. Régebben ki lehetett pipálni egy ügyet és belekezdeni egy másikba – megírni a dolgozatot, aztán a javítódolgozatot, mert mindig volt mit javítani, hiszen a kitűnőre törekedtünk, aztán megkapni a jegyet a naplóba, aztán a jegyek átlagát, aztán a következő osztályba lépni, és minden ment szépen előre. Most pedig patakokban hömpölyögnek a napok, minden esemény egyszerre történik, ezernyi rétegből áll minden egyes nap geológiai metszete: ezek az életből kivágott szeletkék (ha valaki olyan hülye, hogy ki akar metszeni egy szeletet az életből) – mert még nem múlt el a köhögés, és tovább húzódnak a gondok a lakással és a munkakeresés és a „szülőkkel való kapcsolatnak” nevezett folyó szabályozatlan partjai és mindenféle emberek járkálnak keresztül a napjaimon, mint valami szobán, és annak a pénznek a moha lepte ügye, amivel valaki már december óta tartozik, és tömegesen vánszorognak mindenféle más ügyek is, kábelvásárlás a számítógéphez és elfeledkezés a vitamin szedéséről, és úgy általában az őrizetlenül éldegélő test elhanyagolása.

    Ennyi minden, és mindez egyszerre.
    Hogyan lehet ezt megrágni?

    De térjünk a tárgyra. Hirtelen bevillant egy kép a gyerekkoromból: odalopakodom az ablakpárkányon álló virágcseréphez, elhúzom a Stilon¹-függönyt, riadtan hátrapillantok és hopp, gyorsan berakok valamit a cserépbe, belenyomom az ujjammal a kiszáradt, terméketlen földbe (mert régebben nem a virágárusnál vásároltuk a virágföldet, csak az udvarról hoztunk fel valami homokot, aztán persze a virágok nagyon gyengén nőttek, akárcsak a gyerekek, vitamin nélkül, nem úgy, mint most), tehát belenyomom, ledöngölöm, hogy ne látsszon, lenyomogatom a kezemmel, ó, nem, a kezecskémmel, amely még érintetlen a mosogatószertől, még nem kötött ismeretséget a tisztítószerrel, aztán leporolom a kezemről (kezecskémről) a piszkos munka nyomait, és elsomfordálok, ahogy csak a gyerekek tudnak elsomfordálni. És vajon mit ástam el ott, abban a csúnya cserépben, amelyet díszítés gyanánt színes krumpliháló borított?
    Természetesen a tejfogaimat rejtettem el, amelyek egymás után dőltek ki a csatasorból.

    Mit is akartam ezzel elérni? Hiszen nem gondoltam, hogy kinő belőlük valami. Bár az nem is lett volna rossz, ha kinőtt volna. De nem, akkor már elég komoly, hogy azt ne mondjam – elég idős voltam, és egyáltalán nem gondoltam, hogy a tejfogak egy új, ismeretlen élet magjai lennének, ahogy azt sem, hogy azok sárkányfogak, amelyekből új sárkányok születnek, és kirepülnek a cserépből, hártyás szárnyaikról az NDK-s szőnyegre rázva a porhanyós, meddő földet, vagy hogy valami emelkedett dolog történik, mint az első áldozás, de magánhasználatra, csak nekem, vagy hogy az egész tizenegyedik emeleti lakást buja növényzet borítja el, amely az ablakpárkányról szétárad a padlóra és a plafonra, aztán tovább, a lépcsőházba, a liftbe, mígnem magáévá teszi a szemétledobó lélegzetelállító mélységét.
    Semmi ilyesmit nem hittem. A mítoszok világa ugyanolyan elérhetetlen volt számomra, mint a Lego és egyéb bolondságok világa.

    Minek is csináltam mégis. Az indítékra húsz évvel később derült fény, pedig már akkor ott volt, már akkor várt.
    Kiderült, hogy ez a látszólag apró furcsaság, amilyeneket a gyerekek ezerszámra művelnek, de senki nem veszi azokat komolyan, az anyukáknak viszont van miről pletykálniuk, különös előszeretettel olyankor, amikor az elbeszélés szegény hőse mellettük ül és sehogy sem tudja elhagyni a konyhát vagy a vonatot, az anyukáknak pedig ott az élő bizonyíték a kis személy létezésére, és akkor rákezdik: „mert tudod, drágám, az én Jaruśom szeret lepisilni az erkélyről, és tudod, azt hiszi, hogy senki sem látja, mi pedig csak úgy gurulunk a nevetéstől a férjemmel…” vagy „az én Joasiám, a kisebbik, mert a nagyobbik a Basia, szörnyen vad, és amikor legutóbb orvosnál voltunk, nem akart levetkőzni, na jó, az az orvos tényleg olyan kellemetlen ember, szakállas és olyan furcsán néz, de akkor is egy orvos…” vagy még ennél is jobb sztorik, és akkor a szomszéd, a nagynéni, az ismerős vagy az ismeretlen sem adja alább, és megy tovább a tudósítás Krzysiuról, Joláról és a csoda folytán a bugyiba került kakákkal, a természetesen fordítva felvett zoknikkal, a tévedésből lábon csókolt óvó nénivel megesett kalandjaikról… és egyéb érdekességekről…
    Viszont kiderült, hogy az elásott tejfogak semmisége komolyabb gondok és komolyabb furcsaságok előhírnöke volt.
    Rendben, és most a jelenet.

    Fogorvosi rendelő. Az egyik első magánpraxis. 1994. Olsztyn, belváros. Szereplők: fogorvos, szép, fiatal nő, vörös haját kedvesen ellenpontozza fehér ruhája és kiegészítői; a férje, fogorvos, szájsebészetre specializálódott, tréfálkozó, barna szemű pasas, boldog házasságban élnek és elégedettek a rendelőjükből befolyó pénz hömpölygő áradatával, nem csoda, hogy jóindulatúak az emberekkel, főleg a páciensekkel, mosolygósak, kacérkodva serénykednek; valamint a harmadik személy, vagyis én, a fogait náluk kezeltető, Jungtól és Frommtól szédült, barátságtalan, éretlen egyetemista. Edzettacél-eszközök komor villanása. Nyálelszívó csövek szörcsögése. A szag – mint minden fogorvosnál. Beszélgetés.
    – Milyen furcsa ez a felső hármas… És az a másik? Jé, az is… Hány éves?
    – Gul gul.
    – Tényleg? Fiatalabbnak néz ki. Mikor volt utoljára fogorvosnál?
    – Gul gul.
    – És nem küldték el röntgenre?
    – Gul gul.
    – Az alsók viszont normálisak… Pillanat, pillanat, nem, mégsem, hiszen ezek is… tudja, hogy van négy tejfoga? Az összes hármasa!
    – Gul gul.
    – Először látok ilyet, Ania, gyere, nézd, a hölgynek az összes hármasa tejfog!
    – Tényleg! Milyen kicsikék… Nem volt gondja velük? Mozognak?
    – Gul gul.
    – Nézze, ezeket ki kell húzni. Először elmegy röntgenre, egy emelettel feljebb, tudja, hol van?
    – Gul gul.
    – Utána pedig szépen kihúzzuk. És tudod, mit gondolok, Ania? Hogy ki kell húzni a hölgy ketteseit is, mert ha elkezdenek nőni az újak, nem fognak elférni… Nézd már, milyen kevés hely van itt.
    Jelenet vége.

    Sokk. Deviancia. A mutáns születése.
    Az ember nem mindennap szerez tudomást arról, hogy anatómiailag nem szabványos. Nem mindennap akarják kihúzni nyolc első fogát.
    A röntgen (egy emelettel feljebb) megerősítette. Megvannak a tejfogaim, az állkapcsom mélyén pedig lesben álltak a normális fogak. Természetesen a röntgenorvos is meg kellett hogy kérdezze a koromat, hiszen nem mindennap röntgenez mutánst.
    A következő napokat az elmélkedés határozta meg: hogy is van ez? Hiszen tudtam róla… De mégsem tudtam… Tudtam, de nem tudtam…
    A tény ismert volt előttem, nincs mit színlelni, valójában mégis úgy tűnt számomra, mintha… Na de hogy tűnhetett úgy, hiszen akkorák azok a tejfogak, mint egy-egy ökör… Tudtam és elfelejtettem? Másság, igen, másnak lenni, idegennek lenni, igen… Levinas írt az Idegenről, Camus pedig a Másról… Nem, fordítva – Levinas a Másról, Camus pedig az Idegenről, igen, így van… De arról szó sem lehet, hogy kihúzzák… Az a fogorvos egy őrült… Szép az asszonyka, látszott a pasason, hogy be van indulva, biztos egész jókat tombolnak, miután ledobják a köpenyüket… a fogorvosi székben?… Miközben fel-le emelkedik… biztos kitapasztalták… De az is lehet, hogy „Ania, túl kevés hely van itt”… Tulajdonképpen érdekelne, vajon a pasiknak tetszik-e, ha egy nőnek tejfogai vannak… Az olyan franciás, mint a penészes sajt, egy csipetnyi deviancia… És mégis eredeti… Eredeti vagyok! Igen, eredeti vagyok, hamarosan pedig, fogak nélkül, akkor leszek csak igazán eredeti… Nyolc fog!… Húzza ki magának… Nem, végül is kedves pasas… De hogy fogak nélkül járjak, szó se lehet róla, na ne… Pedig lehet, hogy mégiscsak ki kéne húzatni és kész, fiúkkal nem találkozni, csak könyveket olvasni… Na nem, várok még egy kicsit, hiszen már így sem tarthat sokáig… De az is lehet, hogy eltart még egy ideig, utána pedig már túl késő lesz… Na de hogy lehet az, hogy egyszerre tudtam és mégsem tudtam a tejfogakról…
    És így tovább, körbe-körbe.
    Aztán pár évre ismét elfeledkeztem az egészről. (…)
    De térjünk vissza az ügyre, a fogak ügyére, ami igaz, hogy pár évre elült, de később megint felszínre bukott, mint egy – bocsánat az összehasonlításért – vízbefúlt. (…)
    Térjünk vissza az ügyhöz, vagyis ugorjunk előre pár évet, amikor már volt saját hűtőszekrényem és nekem kellett azt megtölteni.

    Ugyanaz a fogorvosi rendelő, alatta egy kozmetika, szemben egy fodrász, a fodrász mögött pedig, kicsit távolabb, egyszerre bátortalanul és bátran – egy tetoválószalon. 1998.
    Persze 15 ideges percet kell végigülnöm a váróterem purgatóriumában, mielőtt szólítanának, s végre beléphetek a rendelőbe remegő lábakkal – hiszen nyolc kihúzandó fog – így hangzott az ítélet öt évvel azelőtt. Vagyis kivégzésre megyek, persze csodára, deus ex machinára, na jó, legalábbis haladékra számítok.
    Jó napot, jó napot, meg ilyenek. Ugyanaz a fogorvosnő, de látom, hogy egy kicsit mégis más. „Megrágta az idő vasfoga” – gondolom magamban, és ez merészséggel, bátorsággal tölt el. Csakugyan, már nem néz ki olyan frissnek, mint a múltkor – a vörös frizura helyett fekete, száraz, töredezett haj, fáradt bőr, dohányos lehelet. A tréfálkozó szájsebész, a szerencsés férjecske mintha kevésbé lenne frivol, a pocakja viszont nagyobb, és nem szalmával, hanem zsíros pénzecskével lett kitömve az a pocak, a mi véres verejtékünkön és fogszuvasodásunkon, ócska ínyünkön és a benne féktelenül növő őrlőfogainkon, metszőfogainkon és szemfogainkon hízott meg. Ugyan már, becsületesen megkeresett pénz az, megérdemli. Szóval ott van a fogorvospár, a háttérben serénykednek, rendezkednek steril kis birodalmukban, valamint én, néhány évvel idősebben, már nem vagyok egyetemista, hanem munkanélküli, pár éves munkaviszonnyal a hátam mögött, jelenleg pedig félállásban az Elektronikai és Telekommunikációs Szakiskolában mint a lengyel nyelv bohóca, vagyis tanár.
    A nő a fogorvosi székbe invitál, elfogadom az invitálást, megkérdezi látogatásom okát, jókedvűen azt válaszolom, lehet, hogy kiesnek a tejfogaim, a nő nevet és bizonyára nem hisz nekem, megkér, hogy nyissam ki a szájacskámat (igen, igen, a „szájacskámat”, a fogorvosok kedvelik az eufemizmusokat, és a fog nekik csak „fogacska” marad), én pedig kinyitom a szájacskámat, ő belenéz egy ügyes kis tükör segítségével, ott ülök nyitott szájacskával, ő körbekopogtat a kopogtatóeszközzel és kaparászik a kaparászóeszközzel, egyre kevésbé van nevethetnékem, már ő is látja, hogy komoly az ügy, hiszen az egyik tejfogam elkezdett félretolódni, mögötte pedig, a második sorban, kidugta hajtását a felnőtt, normális, de mégsem normális fog. Szól a férjének, aki minden szájsebészi tudását latba vetve kijelenti, hogy valóban, közvetlenül a gyerekfog után bújik ki a felnőttfogam, fura eset. Fura eset, nincs mit tenni.
    Szörnyszülött, két fogsorral, vagy vámpír, még bebábozódott állapotban?
    A nő tanácstalan, a férfi már nem esik nekem, hogy harapófogóval húzza ki nyolc (8!) fogamat, nagy egyetértésben újra elküldenek röntgenre, de most már egy kicsit nagyobbra, teljes és általános röntgenre, hogy szélesebb rálátásuk legyen az állkapocs őrültségére és a gyökerek pökhendiségére.

    Mert új idők köszöntöttek ránk. Mert kiderült, hogy civilizálódni kell, meg kell szabadulni a lyukas fogak barbár hanyagságától, gyorsan hátat kell fordítani a permanens szuvasodással megbélyegzett, fogatlan Keletnek, véget kell vetni a szájak és ínyek kitárulkozásának, a beszéd szaftosságának, valamint a bárhogy és bárhol részvétlenül elhullajtott fogak tékozlásának.
    Mert új korszak köszöntött ránk. Az aranyfogak már vidéken sem tetszenek senkinek. Egymás után dőltek ki az autoritások, egyenesen a sárba. És velük együtt a tsz-ek. A régi rend összeomlása nyilvánvalóvá vált. A tejfogak mögül váratlanul előbújtak a normális fogak, mindenki hirtelen felnőtt és elkezdett munkát keresni. Voltak, akik Londonba utaztak, mások Olsztynban bolyongtak, és időnként betértek a Munkaügyi Hivatal rideg kikötőjébe, ami valójában semmiféle biztonságérzetet nem nyújtott, de kifizette a tb-t. Mások beledermedtek egy iskolai vagy áruházi állásba, a pimaszabbak pedig rögtön a rádiónál vagy valamelyik újságnál indítottak, hogy ott először hitvány sordíjazásért, később pedig tekintélyes kis fizetésért törjenek borsot a vén rókák orra alá. Engem pedig utolért a szociológia, a statisztika, a szocializmus és a kapitalizmus. Én pedig tanúja voltam a korpás hajra, fokozott faggyúelválasztásra és a makkos cipőre írt koncertnek, ami nap mint nap felcsendült a munkaközvetítő rendkívül kulturált, csempézett, de boldogtalan látogatói esztétikájával éles ellentétben álló épületében. Én pedig végigálltam a sorokat, leggyakrabban azt a legszomorúbb, csüggedt, alázatos sort – a „segélyre jogosulatlan, együttműködők” sorát. Engem pedig minden, amit az újságok írtak, csak mellékesen érintett. (…)

    – Figyeljetek, az előbb volt egy dokumentumfilm a sziléziai tizenévesekről. Csomó minden a környezet szennyezettségéről meg ilyenekről. De többek között szó volt valamiről, ami érdekelhet – és itt Ania aggódva nézett rám –, tudod, a fogakról. Kiderült, hogy arrafelé gyakran előfordul egy olyan betegség – a „betegség” szónál elbizonytalanodott –, aminek az a lényege, hogy nagyon sokáig megmaradnak a tejfogak, még tizen-huszonéves korban is… Mondták a betegség nevét is, de elfelejtettem…

    Ez volt az első fontos nyom. A második pedig a fogtechnikusnál tett látogatás. Állítólag mestere volt szakmájának, ezért legalább három hetet kellett várni az időpontra. Ennyit én is várhattam, végső soron nem siettettem a rossz hírt, a fogtechnikus pedig gyermekkorom óta egyszerre volt számomra közeli ismerős és utálatos ember, aki sitty-sutty számot vet fogsorom tökéletlenségével, és arra kényszerít, hogy egy furcsa anyagtól bűzlő szerkezetet viseljek. A „szerkezet” egy pillanattal később kulcsszónak bizonyult, de ezt még nem tudtam akkor, amikor a váróterem keskeny belében ültem, amelyet egy közönséges folyosóból alakítottak ki, hiszen fogtechnikushoz is csak magánrendelőbe jártam, ugyanúgy, mint fogorvoshoz, a körzeti orvostól ugyanis féltem. Szóval végre elérkezett a várva várt időpont, a fogtechnikus kövér, barna hajú, bajszos nő volt, a beszélgetés rövid volt, a diagnózis még rövidebb, a látogatás pedig drága. Sőt talán ez volt a legdrágább 15 perc, amelyet valakinek a figyelméért szemrebbenés nélkül kifizettem (80 zloty). És ha még hozzászámoljuk a taxit (15 zloty), hiszen a fogtechnikus a számomra ismeretlen Mazuri lakótelepen lakott…

    Szóval? Gyalog mentem haza arról a kibaszott Mazuri lakótelepről, és melegebb éghajlatra kívántam a mazuriakat, a warmiaiakat és a város összes lakóját, a fenébe kívántam a lakótelepüket, a házaikat és az ostoba fogtechnikusaikat, a civilizáció előőrseit, a fészkes fenébe kívántam az iskolákat, a közoktatást és a tanári szobát, a picsába kívántam a Munkaügyi Hivatalt, a bankokat és a bankautomatákat. Röviden, akkora megrázkódtatás ért, hogy mindent a picsába kívántam, és ez egy nagyon széles picsa volt, hiszen minden belefért.
    Mert mi derült ki? Az, hogy ki kell húzni a fogaimat, legalábbis a négy tejfogamat, várni kell egy kicsit, aztán feltesznek egy speciális készüléket, amin bizonyos időközönként igazítani fognak. Tiszta ügy, korábban már láttam ilyen készüléket az amerikai filmekben, és nemrég beépítettek egyet Agnieszka Chyliska, az O.N.A.² énekesének arcába is. Viszont az ára? Hosszú időre bevésődött az emlékezetembe az a kép, ahogy a fogtechnikus szégyentelenül odaveti a bajsza alól: „A rendelésekkel együtt ötezer.”

    Ötezer! Ugyanúgy odavethette volna, hogy „ötvenezer” vagy „ötszázezer”.
    Mintha üres lenne belülről a koponyám, és csak ez az absztrakt szám visszhangozna benne, valósággal dübörög és zakatol ez a financiális test, amelynek struktúrája nem fehérjékből és aminosavakból épül fel, hanem nullákból és egy ötösből. (…)

    Legalább egyvalamiben biztos voltam – mégsem vagyok egy szörnyű mutáns. A sziléziai tinédzserek osztoztak velem a hosszú, nagyon hosszú, mélyen gyökeret eresztett gyermekkor elégedettségében.
    Csak a pénz…
    És megint jött az agyalás – Szilézia, szennyezett levegő, nehézfémek, érthető, hogy lázadozik a test, nem akar a bűzbe felnőni. De itt? A legtisztább Warmiában? A szent Warmiában, ahol a fák szégyentelenül nézik magukat a tó tükrében, az oxigén pedig önszántából árad a tüdőbe? Hol itt a hasonlóság, hol leselkedik ravaszul az analógia?
    És a válasz: hát persze, hiszen ez nyilvánvaló, hát persze, világos, heuréka, hát persze, hiszen – a hadiállapot!
    Gondolkodni kezdtem ezen a szegény, isten és ember által elfeledett hadiállapoton, és kibújt a szög a zsákból – a nélkülözés az oka mindennek, a margarinos kenyér és a bőségesen folyó ecet! Minden az üres polcok miatt van, a ruszki törökméz émelyítő íze és a narancs utáni vágyódás miatt! És ki a bűnös, na ki? Igen, pontosan, semmi kétség – mindennek Jaruzelski az oka!
    Nem értem be a zúgolódással. Elhatároztam, hogy mindent felteszek egy lapra.
    Levelet írtam.

    Kedves Tábornok!
    Tudom, hogy Ön már idős ember, s azt is tudom, hogy bizonyára belefáradt a számtalan perbe, amelyeket előszeretettel indítanak Ön ellen az új rend emberei. Nagyon sajnálom, de kénytelen vagyok beállni a vádlók sorába. Azzal vádolom Önt, Tábornok Úr, hogy a hadiállapot kihirdetésével, amely az élelmiszerek szabályozását és a helyettesítő termékek bevezetését vonta maga után, összezúzta biológiai fejlődésemet. A friss levegő még nem elég az élethez. És – már megbocsásson – nem érdekel, hogy a ruszkik be akartak-e jönni vagy sem. Csak annyit tudok, hogy a fogaim szétrobbantják az ínyemet, és hamarosan kipotyognak a tejfogaim, fogatlanul pedig senki sem fog alkalmazni, hogy a magánélet szféráját ne is említsem. Ön az oka, Tábornok Úr, hogy vesztes pozícióba kerültem, és nincs esélyem boldogulni a mai világban. Bocsássa meg az éles hangnemet, de bizonyos dolgokat nem lehet férfi módjára elviselni. Mélyen bízom a becsületességében, és hiszem, hogy Ön mint katona és felelős ember, mindkét fél számára kedvező megoldást kíván találni. Nem kérek sokat: ötezer PLN lehetővé tenné számomra, hogy, akár csak részben, megbirkózzam a problémával, valamint Önnek is kicsit tisztább lesz a lelkiismerete.
    Csatolva:
    1. Röntgenfelvétel
    2. Szájsebész-specialista orvosi véleménye
    3. A fogszabályozási kezelés költségkalkulációja
    4. A kezelés finanszírozásának elutasítása a regionális Betegpénztártól
    5. Számlaszám
    Tisztelettel, dátum, aláírás.

    A levél ötlete nem tőlem származott. Több mint húsz évvel ezelőtt anyám ugyanezt csinálta. Akkoriban négyen laktunk egy kis szobában, egymás hegyén-hátán álltak az ágyak, szinte lépni nem lehetett tőlük, alvás közben a bátyám lába majdnem a számba lógott, semmi rendkívüli. Különböző bizottságok jöttek-mentek, mint a dagály, családunk pedig ottmaradt a szobában, mint hajótöröttek a tengerből kiálló keskeny sziklán, a szélesen hömpölygő hetvenes évek kellős közepén. Ám egy nap, amikor az éppen soron következő bizottság állapította meg, hogy vannak, akik rosszabb körülmények között élnek, és tulajdonképpen nincs is miért panaszkodnunk, hiszen helyben van fürdőszoba, a falak nem gombásodnak, nincs társadalmi patológia és így tovább, ja, és hogy a következő ötéves tervben biztosan kapunk lakást, anyám igencsak felhúzta magát, és az egyik munkatársnője, talán egy könyvelő segítségével kétségbeesett levelet írt Gierek elvtársnak.
    És Gierek elvtárs adott nekünk egy lakást.
    De ez már nagyon régen volt… (…)

    De mi lett a levéllel? Hát igen, inamba szállt a bátorságom, nem küldtem el. Először is, nem tudtam a címet. Másodszor – úgysem lett volna belőle semmi, pénz pedig biztosan nem. Harmadszor – minek húzzam magam után a tejfogaimat, minek vonszoljam magammal a tábornokokat? Nem lenne jobb véget vetni a pimaszul hosszúra nyúlt gyermekkornak, a nevetséges, kamaszos igényeknek és elvárásoknak? Slussz-passz, ideje felnőni, nyakadon a harminc, nincs mit szépíteni, nincs miért kényeskedni. (…)

    Elájultam.

Nánay Fanni fordítása

Joanna Wilengowska 1971-ben született, Olsztynban él, a helyi televíziónál dolgozik. Megjelent kötete: A japán falu (Japońska wioska, 1999), elbeszéléseit különböző folyóiratokban és antológiákban publikálja. Prózájának alapvető jellemzője, hogy egyszerű történeteit időről időre a narrátor hangja szakítja meg: filozófiai, általános élettapasztalati, generációs, szociológiai eszmefuttatások szövik át műveit.

¹ Stilon: 1946-ban, Jelenia Górában alapított textilgyár, ahol először gyártottak Lengyelországban műszálas textíliákat.
² O.N.A.: a kilencvenes évek sikeres lengyel rockegyüttese.