Sławomir Shuty

Házi vizit

    Michałek, Jacuś és Radek a lépcsőházban rohangáltak és köpködtek. A dolog elhúzódott. Ötkor kellett volna jönnie, és még sehol, pedig már hét óra. Úgyhogy, mint általában, ha unatkoztak, elkezdtek köpködni és kergetőzni. Megvagy! Elkaptalak! Utánam! Üvöltenek, mint a sebzett vadak, zeng bele az egész lépcsőház. Egyszer csak néhány emelettel lejjebb valami mozgás támad, hirtelen kavarodás, valaki jön fölfelé, hallani a hangját, a korlátrácsok között pedig már látni a fehér reverendát. Itt van?
    Michałek leszalad két emeletet, előrehajol a korlát mögül, és suttogva kérdezi: Hányadikon van?
    Marysia Gębala, osztálytársa a második emeletről, ugyancsak suttogva válaszol: Az elsőn.
    Michałek visszaszalad az emeletre, és átadja társainak a hírt. Nyomban ezután hazaszaladnak, és elmondják szüleiknek is.

    Otthon – akár egy méhkaptárban. Anya nem tudja eldönteni, melyik tálat válassza a szenteltvíznek. Apa a tavalyi víz után kutat, s közben ráripakodik anyára, hogy igazán vehetett volna idén újat, mire ő, hogy minek, erre apa, hogy abba a két zlotyba talán még nem menne tönkre. Végül apa beleenged az ezüstszegélyes aranytálba egy kis vizet a csapból mondván, majd később hozzáönt egy kevés szenteltet, az olyan, mintha az egész szentelt lenne. De hol van a szenteltvízhintő? Hogyhogy hol, ott, ahol mindig, a szekrényben. Hol ott, ahol mindig, merthogy ott nincs! A szekrényben, a felső polcon. Akkor mutasd meg, hol! Mint egy kisgyereket, mindig kézen fogva kell hogy vezesselek, hozd ide a nyakkendőm, vasald ki az ingem, ő maga semmit nem csinál, én meg gürcöljek, mint egy hülye. Megvan? Megvan. A gyertyatartót is. Hol vannak a gyertyák? Ó, édes istenem, hát keresd meg, és ne kérdezgess folyton, mit gondolsz, hány kezem van, mi? Ne beszélj velem ilyen hangon! Milyen hangon? Reggel óta itt rikácsolsz, mint egy kotlóstyúk, nem hagysz az embernek nyugtot. Te, vedd már észre magad! Eregeted itt a füstöt, mint egy gyárkémény, egyiket a másik után szívod, aztán meg csodálkozol, hogy zörög valami a tüdődben. Meglesz ennek még a böjtje, meglátod! Apa most már ideges. Tönkre van téve az egész délutánja, semminek nem ér a végére, no de mit tud csinálni?
    – Eredj, kérdezd meg, hányadikon van – veti oda Michałeknek.

    Michałek megy, és kérdezi, hányadikon van. A negyediken. Ó! Akkor gyorsan vissza, már veszélyesen közel van.
    – Hányadikon? – kérdezi apa.
    – A negyediken – mondja Michałek. És, mintha csak varázsszóra, már kopognak is a ministránsok. Dicsértessék, lelkipásztori látogatás, és a többi, és a többi. Szenteltvizet?
    Egy keveset. Tessék parancsolni! Köszönöm! Menj, adj nekik két-két zlotyt. Anya megy, és odaadja nekik. A fiúk egyből a tenyerükbe néznek, és olyan arckifejezést vágnak, mintha nem tudnák, hogy megéri-e vagy sem, de végül azért megköszönik.

    Ahogy becsukódik az ajtó, látni lehet, hogy valamit pusmognak egymás között az ajtóra mutogatva. Talán már ki kéne nyitni? – kérdi anya. Kérdezd meg őket, hol van? Fiúk, hol van az atya? – nyitja ki egy pillanatra anya az ajtót. A tizenhatosban. A tizenhatosban – továbbítja apának anya. Akkor még ne nyisd ki, nincs értelme – mondja rá apa.
    – És melyik jön? – anyát még ez is érdekli.
    – Piekarczyk – felelik.
    – Aha – mondja anya, és becsukja az ajtót –, a Piekarczyk jön.
    – Az, amelyik azt mondta a szentbeszédben, hogy ne a sekrestye felőli bejáraton jöjjünk be, mert elkoptatjuk neki a márványpadlózatot… – félig mintha kérdezné, félig mintha szarkasztikusan megjegyezné apa.

    Utolsó ellenőrzések a lakásban a házi vizit előtt. Minden kitakarítva, felesleges szobák légmentesen bezárva, villany lekapcsolva. A nagyszoba viszont teljes fényárban úszik, a tájkép helyett a falon ideiglenesen a pápa képe. Ráadásul olyan, hogy ha egy bizonyos szögből nézed, akkor Jézust látod a kereszten, egy másikból viszont Máriát a szívvel és fénysugarakkal. Tévé kikapcsolva, asztal icipicit középre tolva, hófehér abrosszal letakarva, rajta kereszt, gyertyatartó, vizestál, szenteltvízhintő. Csak a Bibliát nem sikerült időben kölcsönkérni, hát istenem. Anya még fehér borítékot keres.
    – Mennyit adsz neki? – kérdi apa.
    – Miért, mennyit kéne?
    – Húsz zloty elég neki.
    – Eszednél vagy te, húsz zloty, manapság az emberek a perselybe dobnak ennyit!
    – Csak dobjanak, ha van nekik, én viszont szeretném másra költeni.
    – Költsed csak, ez úgyis az én pénzem.
    – Hogyhogy a tiéd?! A miénk!
    – Ez az én külön pénzem, fogok itt még neked magyarázkodni?!
    – Adj, amennyit akarsz – és ezzel apa számára a dolog el van intézve. Elmélyülten leselkedik a kukucskálón át, de nincs mit látni. A ministránsok ugyanúgy állnak, mint eddig, beszélgetnek, csipkelődnek, lökdösődnek, vigyorognak – Maradj már, megmondalak az atyának, hagyjál már, hagyjál már.
    Ohó! Most megy be. Hova? A tizenkilencesbe, szemben. Már egész közelről látni és hallani.
    – Jaj, de szűk itt a hely – mondja Piekarczyk atya, ahogy két bicikli között átfurakodva felér az emeletre.
    – Kérem, atyám, mindenütt ezek a biciklik – találta meg az alkalmat a panaszkodásra a szomszédasszony. – Még átmenni sem lehet normálisan, ezek a reklámok meg csak teletömik az ember fejét, csupa szemét, nem egyéb – mutat rá egy, a közeli hipermarketből származó papírhalomra, amelyen „Akció” és „Grátisz” feliratok virítanak.
    – Hát, asszonyom… – kezdi jelentőségteljesen Piekarczyk atya. – Az embereknek ez kell… vásárlás. Az ilyen a misére az istennek nem megy el, de a boltba bezzeg elmegy, és ki tudja, mennyi időt tölt el ott.
    – Én, kérem atyám, oda nem járok, mert ugyan minek? Hát kevés bolt van itt a közelben, hogy oda kelljen járni?, meg aztán becsülni kell a lengyel terméket – fűzi hozzá az újságokból szedett véleményt, miközben a gyereket bökdösi a lábával, hogy dugja már el azt a rollert, amit akciósan vett neki. De hiszen egy esetből még nem lesz rendszer, meg kettőből sem, és ezzel aztán be is van fejezve. Hát ki venné ezt zokon?
    – Az volna a jó, ha mindenki úgy gondolkodna, mint ön, asszonyom – helyesel hozzá az atya.
    Belépnek a lakásba, hallani, ahogy imádkoznak; azután kijönnek a ministránsok, becsukódik az ajtó, és már nem látni többet.
    – Na – jegyzi meg magában apa –, kíváncsi vagyok, idén milyen kocsit vesz magának.
    Anya viszont tovább leskelődik a kukucskálón át, nehogy lemaradjon valamiről, és túl későn nyisson ajtót. Csöngetnek. Anya ajtót nyit. Tessék előkészülni a vizitre – mondják a ministránsok természetellenesen komoly hangon, miközben mindenki – apa, anya, Michałek és a bátyja – már az előszobában áll, és izzadt kezüket tördelve nyugtalanul forgolódnak jobbra-balra. Itt van!
    – Dicsértessék a Jézus Krisztus – mondja Piekarczyk atya, és megindul a nagyszoba felé, mintha csak a vérében lenne, hogy arra kell mennie. Bemegy a nagyszobába, pedig eszi a fene, hogy inkább a konyhába menjen, kinyissa a hűtőt, kivegyen egy szép nagy darab házit, amennyiben épp lenne ott ilyen, ledugja a torkán, és így tele szájjal mondja: vendég a háznál, isten a háznál; de nem teszi meg. Ilyenek az elvei. Bár az igazat megvallva nem sok hiányzik.
    – Mindörökkön örökké ámen – feleli, aki épp legközelebb van hozzá.    Az atya automatikusan megáll a kép előtt és elkezdi az imát. Miatyánk, ki vagy… Mindenki mondja utána, de időnként nehéz lépést tartani vele, mert nagyon gyorsan mondja. Apa azokon a részeken, ahol nem emlékszik az imára, csak a száját mozgatja, és valamiféle mormolást hallat, hogy olybá hasson, mintha tudná. Az atya ezután rögtön leül a fotelba, és elkezdi mondani, hogy a fiúk hogy megnőttek, hogy biztos nem okoznak sok gondot az anyjuknak, feltesz egy-egy kérdést Michałeknek és a bátyjának, hogy melyik osztályba járnak, hogy jól tanulnak-e, mert a katekizmusra járnak rendesen, azt tudja, mert fel vannak írva, aztán még odafordul a szülőkhöz, hogy nagyon kellemes itt önöknél, hogy milyen szimpatikus család, csak az elmúlt évben még semmit nem adakoztak a templom építésére, pedig korábban milyen rendben volt minden, és végül is kiért szenvedett Krisztus a kereszten?
    – De kérem, atyám, szándékunkban áll – feleli a családfő.
    – Vagyis a támogatásra lehet számítani; de mikor? – mosolyodik el az atya, és előveszi a színes képeket.
    Vajon milyeneket kapunk? – kíváncsiskodik Michałek, míg végül meglátja. Neki ágy mellet térdeplő kisfiú angyalokkal, a bátyjának valamelyik szent, anyának és apának egy közös, viszont nagy, Jézus szamárháton. Szerintem az enyém a legjobb – örvendezik Michałek.
    Piekarczyk atya végül unottan feláll, széthinti a szenteltvizet, áldást mormol az orra alatt, összegyűjti a papírokat, és indul a kijárat felé. Ebben a pillanatban apa felugrik, mint akit leforráztak, és a zsebébe csúsztatja a borítékot. Ez az ő feladata, mert mégsem járja, hogy anya csinálja, mert hiszen tudvalevő, hogy a nő az mire való. Piekarczyk atya még csak nem is szabadkozik, mintha olyan szerény lenne, csak elmosolyodik – Isten fizesse meg! –, és gyorsan kimegy a lakásból.

    A vizit után anya már valahogy nyugodtabb, szedegeti le az asztalról sorjában a tárgyakat, a fehér abroszt meg elrakja a szekrénybe jövőre. Apa eközben gyorsan bekapcsolja a tévét, hogy minél kevesebbet mulasszon.
    Alig egy héttel a koledálás¹ után Michałek Radekkel és Radek nővérével miséset játszik. Michałek, papírcsákóval a fején, az atya, és úgy mondja: Isten báránya, ki elveszed…, ők meg térdepelnek és motyognak valamit az orruk alatt. Aztán áldozáshoz járulnak, Michałek pedig hagymás csipszet dug a szájukba. Krisztus teste. Ámen. De hirtelen valami zaj, valami beszélgetés hangjai a lépcsőházban. Úgy, ahogy voltak, kiejtenek mindent a kezükből, és szaladnak megnézni, mi az.

    Aha. Hát persze. Ők jönnek. A kabátos férfi és nő. Becsengetnek a lakásokba a másodikon, és valamit mutatgatnak. Azokat a színes újságokat. Michałek Jacuśszal elrejtőzik az ötödiken, és onnan kiabálják: Hééé… tökkelütöttek! Aztán gyorsan be a lakásba.

Kettős szűrő

    A kábultságból a műsorvezető kissé tolakodó hangja zökkentette ki: Emília asszony, az egyes ablakot vagy a négyezer zlotyt választja? Emília asszony, felkészült a válaszadásra?

    Szemei előtt ott pergett le az egész élete: esküvő nyolcvanhatban, orvosi beavatkozás, éjszakai takarítása a bankban, szülőszoba, munkaközvetítő, a kis Polski és ahogy tíz kilométeren keresztül tolták, ahogy egyszer csak már nem jött rá a tavalyi szoknya, sorban állás a segélyért a postán, az, ahogy Sławek megégette a kezét, és még a csehországi kirándulás, egyszóval minden, és olyan zavarban volt, mert félt, hogy elrontja. Férje a nézőtéren, a gyerekek otthon, az apósék, a szomszédok, jaj, kapna tőlük, élete végéig hallgathatná, miért is nem gondolta meg korábban, de akár még rosszabbul is végződhet. Staszeknek kemény a keze, főleg ha iszik, inni pedig szeret, a vodkának meg főleg nem tud ellenállni. És ahogy így elmélázva hol az ablakra, hol a pénzre nézett, elkezdett magában halkan imádkozni: „Uram-Istenem, lehet, hogy idáig nem voltam túl buzgó, utoljára Krzysiu keresztelőjén voltam áldozáson, vagy Krystyna és Władysław esküvőjén, már magam sem tudom, és megszóltam a papot, hogy csak beszél, beszél, hogy az emberek keveset dobnak a perselybe, ő maga meg Forddal jár, de ennek most vége, legalább egyszer egy évben gyónás, de inkább kétszer, és nem fogok garasoskodni a misén, hogy a fene vigye el, dobok a perselybe, ha ez kell, minden vasárnap úgy két zlotyt, még ha nem is vet fel a pénz, és gondoskodom róla, hogy Krzysiek Sławekkel minden héten elnézzen a misére, no és bocsánatot kérek a sógornőmtől, hogy kellemetlenségeket okoztam neki azzal a lakásüggyel kapcsolatban, hogy őt mintha csak a pénz érdekelné, és egyáltalán, meglátod, Uram-Istenem…”

    – Emília asszony! – szakította félbe a már idegesen mosolygó műsorvezető. – Mit választ?

    Staszek pedig – a férje – ilyen gondolatokat forgatott a fejében ebben a pillanatban: na, csak legyen ott egy autó, majd megmutatom én neki otthon, megtudja, mi az a derékszíj, a jóisten óvja attól, hogy elrontsa.
    És Emília hirtelen megvilágosodva: – A pénzt kérem.
    – Biztos benne? – tette fel a kérdést pro forma a műsorvezető, mert már elege volt, és rá sem pillantva intett a kezével, hogy húzzák el a függönyt az egyes ablak elől. Az ablak mögött pedig egy Mulinex mixer, megér, hogy túlzásba ne essek, vagy négyszázötven zlotyit.
    Hurrá! Hurrá! Bravó! Mindenki tapsol, Emília meg elégedett és büszke magára, mint még soha. – Hát nem megmondtam, én már akkor tudtam, mit kell tennem – ezt mondja majd a műsor után Staszeknek. Staszek viszont mérges egy kicsit, hogy nem lehetett, a kurva életbe, a pénzt is meg a mixert is, na de mit van mit tenni, ilyen az élet.

    A hírre, hogy Emília megnyerte a műsort, nagy lett a nyüzsgés Bangitán a lépcsőházban. A szomszédok ovációval fogadták őt a férjével együtt, jöttek, mint a keselyűk, hátha pottyan nekik is egy-egy morzsa az asztalról. Egyből meghívatták magukat vasárnapi ebédre az apósék is, a báty is a feleségével, meg a sógor a gyerekekkel. És továbbra is mindenki csak azon tanakodik, hogy vajon mit csinálnak a nyert összeggel. Emília nem szólt egy szót sem, ült, mint nyuszi a fűben, és csak azt figyelte, hogy nem fogyott-e el az asztalról a felvágott, a Pepsi, netalán a kenyér, és elégedett volt magával, mint még soha, és ezt érezni is lehetett. Nem volt könnyű élete. Két nehéz szülés, legutóbb meg az a gyomorfekély. Most meg, ahogy belép a boltba, a boltosnő rámosolyog. – Jó napot, mit adhatok? – viccelődik, az egészsége felől érdeklődik; mert nem ugyanaz, mint aki volt, Emília meg elmesél neki mindent, arról, hogy mi történt a stúdióban, a versenytársakról, arról, ahogy a műsorvezető kiválasztotta őt a tömegből, hogy maga sem tudta, menjen-e vagy ne, és hogy nem volt biztos magában, de aztán valami belső hang azt súgta neki, hogy menjen. Mert persze hogy nézett ő korábban televíziós vetélkedőket, de nem olyanokat, ahol az embernek a tudásával kell kitűnnie, hanem olyan normális, szórakoztató jellegűeket. És nemegyszer, mint kiderült, jobban választott, mint a versenyző. No de persze egész más a tévé előtt ülve okosakat mondani, mit a kivilágított stúdióban. Hát persze, bólogat az eladónő, miközben ajándék süteményt dug a bevásárlószatyorba, és cinkosul kacsint hozzá egyet. A sztárok életének megvan a maga bája!

    A fehérfoltos fekete macskát pedig a mixer emlékére Moulinexnek nevezte el. Futkos a kis csöppség ide-oda a lakásban, játszik a gombolyaggal, olyan kis szeleburdi még. Moulinex! Moulinex! Na, gyere ide! Jaj, de aranyos vagy!

    Már mindenki becsípve, jó hangulatban – Staszek, most meg te jelentkezhetnél valamilyen televíziós vetélkedőbe, nem? – az após egymás után ontja a vicceket, mire Staszek: – Engem aztán ökrökkel kéne innen elvontatniuk – és nevet a félig lenyelt kolbászos-tormás kenyérrel a szájában. – Hát mire van nekem ő – mutat rá Emíliára, aki kellemesen felvillanyozódva elmosolyodik e szavak hallatán. Hát persze hogy szerepelni fog majd még televíziós vetélkedőben, de egyelőre ki kell pihennie magát és értelmesen elköltenie ezt a pénzt. No igen, és mire is fogják költeni a pénzt, várja mindenki kíváncsian a választ. – Hifire meg pifire – neveti el magát Staszek kivörösödött arccal, amilyen nem volt az óta a bizonyos névnap óta, amikor belehugyozott a mosógépbe a fürdőszobában. – No de, félre tréfát, különféle szükséges cuccokra. Elmegyünk együtt valamelyik nagyáruházba, és ott meglátjuk. Emília ránéz a férjére, aki épp a soron következő palackot emeli a szájához, és úgy mondja: – No, elmegyünk, talán már holnap.

    De úgy csütörtök felé a pénzből már egy fillér nem sok, annyi se maradt. Staszek elitta az egészet. Ha vasárnap kiütötte magát, akkor már ki sem józanodott. Meg az Egzotic Clubban is tett egy gesztust. Van ott egy olyan szőke, hogy jaj! Csuda egy vadmacska, a fene vigye el…

    Csak Sławek bőgött, hogy ő számítógépet akart, de amikor Staszek pénteken felébredt, elég volt ránéznie, és már abba is hagyta a nyafogást. Adok én neked számítógépet, a kurva mindenségit neki! Ahelyett, hogy tanulna, ilyen hülyeségeken töri a fejét! És elment inkább levajazni a kamu betegállományát. A picsába ezzel az egésszel!

Ünnepek!

    Stasiu úr aztán jól bevásárolt. Különféle felvágottat, a rokonszenves eladónő által szép vékonyra felszeletelve, két kiló jóféle kolbászt, dobozos üdítőt, Pepsit, narancsot, mandarint, banánt, egy vájdling heringet meg egy nagy csomag vécépapírt. Két tele szatyor, hogy majd leszakadt a fülük, ahogy a hipermarkettől három kilométeren keresztül cipekedett velük hazáig. Oda meg vissza, egyik irányba is, másik irányba is. Minek költsön még buszra is? Oda és vissza, az kétszer egy zloty tíz, ami összesen két zloty negyven, vagyis épp egy sör. Hát érdemes lenne jegyre kidobni? Inkább megiszik egy sört, az asszonynak meg szépen megmondja, hogy a jegy oda-vissza az kettő negyven, csak nem gondolja, hogy ő ezt a pénzt elitta? Hacsak ki nem szúrja, hogy túl sokáig volt oda.

    – Valahogy olyan sokáig voltál oda abban a Zsanban – szól oda neki a felesége a különböző szubsztanciáktól gőzölgő fazekak fölül.
    – Komolyan mondom neked, olyan sorok vannak, hogy azt el sem tudod képzelni – feleli Stasiu úr, és levágja elé a két tele szatyrot az asztalra –, itt van minden, amit akartál.
    – Még elmész tojást venni.
    „Persze, tojást, az én tojásaim meg mindjárt leszakadnak”, gondolja magában Stasiu úr, és óvatosan belopakodik a nagyszobába, mintha valamiért menne, mintha hirtelen valami dolga akadt volna a nagyszobában, óvatosan kinyitja a bárszekrényt, és tölt magának egy kupicával. Még a szőnyegeket is ki kell majd porolnia.

    Na, elmész te…! Szőnyegeket kiporolni, padlót feltörölni, ólomkristályokat kifényesíteni, bútorokat nedves ronggyal áttörölni, ablakot tisztítani, bevásárolni és még a karácsonyfát is feldíszíteni. Idehozni, odavinni, felsöpörni. Stasiu úr szitkozódik, mint a kocsis, az élettől is elment már a kedve.

    Stasiu úr szőnyeget porol, és tovább dühöng magában. Felőle akár ne is lennének ezek az ünnepek. Bosszankodik, a lelke mélyén ugyanakkor viszont nagyon is elégedett. Mert a szőnyegeik szépek, újak, tiszták, és amikor porolja őket, az összes szomszéd látja, hogy milyen szépek, otthon meg majd azt mondják: lám, ezeknek aztán szép szőnyegeik vannak. Tényleg szépek – gondolja magában Stasiu úr –, nem olyanok, mint a Nowákékéi a kilencedikről, hogy az ember szinte rosszul lesz, ha csak rájuk néz. Elnyűtt, ócska rongyok. Mintha disznók laknának ott, nem is emberek. Egyébként meg olyanok ők is, mint a szőnyegeik. Még köszönni se tud az ilyen, noha ő a fiatalabb. Csak nem fogok neki én előre köszönni? Arra aztán várhat. Köszönjön csak ő előbb! Hát mi vagyok én? Szarháziak. Minden csupa szürke a szőnyegüktől. Az autókon a parkolóban vastagon áll a szürke por. Rongy az, nem szőnyeg! A mienket viszont öröm kiteríteni, szép minták, divatos színek, még a nehéz időkben lettek vásárolva. Nincs mire szégyenkezni – nyugodtan ki lehet teríteni és kiporolni, így van, vagy nem?
    – Jó napot! – szól oda Stasiu úr a szomszédnak. – Ön is porol?
    – Hát… – feleli kelletlenül a szomszéd.

    Lángost sütni. Mákos kalácsot. Túrós lepényt. Rakott tésztát. Négerkockát. Kelt tésztát. Még ezt. Még azt. Az embernek a bele kilóg. És akkor a hal még sehol.

    „Ááá… elegem van már ezekből az ünnepekből – gondolja magában Zofia asszony. – Folyton csak fazekak és fazekak. Az embernek még egy perc nyugta sincs, hogy leüljön valamit megnézni, reggeltől estig csak a gürizés meg a főzés. Bárcsak már vége lenne. Ááá… még képeslapot is küldeni a családnak meg az ismerősöknek, ne is folytasd, képeslap kell nekik, képeslap, bélyeg, ez mind pénzbe kerül, ha jönnek az ünnepek, az csak kiadás, kiadás, kiadás vég nélkül, hogy az embernek már borsódzik tőle a háta, a csuda vigye el ezeket az ünnepeket!”

    A lépcsőházban különféle sülő ételek illata terjeng, hogy öröm a levegőbe szippantani. Stasiu úr hazatér a szőnyegekkel, és köhécsel.
    – Kiporoltam neked a szőnyegeket, idenézz, hogy kiporoltam – mutat rá Stasiu úr a szőnyegekre, s közben tovább köhécsel. – Ilyen szépen senki nem porolja ki neked, mint én, mihez is kezdenél nélkülem, hát ki porolná ki neked ilyen szépen a szőnyegeket? – teszi hozzá.
    – Hát nekem poroltad ki? – kérdi Zosia asszony. – Nekem? És magadnak nem, he?
    – Nekem nincs rá szükségem – Stasiu úr ma kétségkívül kötekedő hangulatban van. – Nekem aztán lehetnének kiporolatlanok is.
    – Jaj, de nagyon okos vagy – mondja Zosia asszony, Stasiu úr pedig a felesége sürgölődését elnézve azt figyeli, hogy mibe lehetne még belekötni, s közben köhécsel. – Megint túl sok süteményt csináltál, ki fogja ezt mind megenni?
    – Te meg mit köhécselsz itt nekem – veti oda a felesége, hogy egérutat nyerjen. – Hagyd már abba végre a köhécselést!

    – Ne vegyél nekem semmilyen ajándékot! – figyelmeztette emelt hangon a feleségét még az ünnepek előtt, hogy ne vegyen neki semmilyen ajándékot! – Mi vagyok én, gyerek, hogy ajándékot kapjak?, hát minek nekem ajándék, mondd meg nekem!
    – Te se vegyél nekem – válaszolta Zosia asszony.

    Stasiu úrnak eszébe se jutott, hogy vegyen neki. Ki látott már ilyet, ostobaságokra adni ki a pénzt?! Úgyhogy a házi kassza végül nem lett kevesebb.

    Végre itt a vigília². Vége az ünnepek előtti kínszenvedésnek, most már lehet végre valamit enni is. A fehér abroszon a tányérok alatt újságpapír, hogy ne csöpögjön rá a barscs³. Az abrosznak ugyanis az ünnepek végéig ki kell tartania.

    – Bárcsak ne veszekednél velem többet – adja át jókívánságait feleségének Stasiu úr, egy-egy ostyát tartva mindkét kezében⁴.
    – Hiszen te veszekszel velem – feleli rá a felesége, noha az ő jókívánságai még csak ezután kellene hogy következzenek.
    – Hogy én veszekszem veled… – félig mintha kérdezné, félig mintha mondaná Stasiu úr.
    – De mért emeled fel egyből a hangod? – kérdezi ezúttal Zosia asszony.
    – Te mért emeled fel? – Stasiu úr szerint a felesége emelte fel a hangját.
    – Én nem emelem fel, normális hangon beszélek – Zosia asszony már csak tudja, hogy normális hangon beszél-e, vagy sem.
    – Azt látom, látom én, hogy hogy beszélsz – Stasiu úrnak is van szeme, látja, hogy miről van szó.
    – Ej, maradj már… – Zosia asszonynak már elege van a férje kötekedéséből.
    – Te maradj már, hogy az embernek egyszer egy évben se legyen nyugta – Stasiu úr meg van győződve róla, hogy a felesége a hibás.
    – Akkor meg minek kezded el? – akarja mégis tudni Zosia asszony.
    – Ki kezdi el, én? Jaj, na ne ess túlzásba! – fejezi be jókívánságait Stasiu úr. Most Zosia asszonyon a sor.
    – Bárcsak leszoknál arról, hogy ilyen idétlenül öltözködsz – mondja, de Stasiu úr félbeszakítja, mert eszébe jutott még egy nagyon fontos jókívánság:
    – Bárcsak kevesebbet telefonálnál, mert aztán a számlát meg ki fizeti ki?

    A tévében megy a vigília az egyesen.
    „Na, ez legalább igazi vigília – gondolja Zosia asszony –, minden szinte ragyog a tisztaságtól, az evőeszközök is milyen szépen vannak elrendezve, ez igazi vigília.”
    – Mit esznek ott azok? – kérdi Stasiu úr.
    – Kutiát⁵ – válaszol a felesége.
    „Ez igazi vigília – gondolja Stasiu úr. – Olyan, ahogy a nagykönyvben meg van írva, az asztalon bor, nem úgy, mint nálunk. Még kutia sincs.”
    – Az meg mi, az a kutia? – kérdi még a feleségét.
    – A kutia, az kutia, maradj csöndben, mert nem hallom – válaszolja Zosia asszony.
    – Ha nem hallod, akkor felhangosítom – mondja Stasiu úr, és teljes hangerőt ad rá, hogy a tévé már szinte recseg, és semmit nem hallani. – Most már hallod?

    – Juttasd eszembe, hogy az ünnepek után elvigyem leadni a vizeletmintát – mondja a feleségének Stasiu úr, miközben egy darab halat töm a szájába. De a felesége nem mond rá semmit, Stasiu úrnak erre elvörösödik a feje, úgy lüktet benne a vér, és már épp valami csúnyát készül mondani, amikor egyszer csak…

    Csöngetnek. Zosia asszony odamegy az ajtóhoz és kinéz a kukucskálón. A lépcsőházban énekszó, amelynek hangjai szétáradnak az éjszakai csöndben. Ki az? Na ki az? – érdeklődik a szobából Stasiu úr.
    – Betlehemezők – mondja a felesége.
    – Akkor még csak ki se nyisd! – mondja ezúttal Stasiu úr.
    – Valami papírjászolt tartanak a kezükben, gyerekek, nem tudom, mit énekelnek – kommentálja egyidejűleg az eseményeket Zosia asszony.
    – Maradj már, ki se nyisd! – Stasiu úr tud határozott lenni, ha akar.
    – Hiszen nem nyitom ki, mit kötsz belém – válaszol ugyancsak határozottan Zosia asszony.
    – De úgy állsz ott, mint aki ki akarja nyitni – értékeli találóan a helyzetet Stasiu úr.

    Vigília, vigília, a vigília elmúltával meg egykettő, minden rögtön elmosva ott szárad a csepegtetőn. Már minden megszárítva, helyére rakva, eltéve jövőre. Ahogy a jóisten elrendelte, ragyog minden.

    A karácsonyesti vacsora után pedig, már isten törvényének értelmében is, nyugodtan bonthatta fel Stasiu úr a félliteres vodkát, még a felesége sem morgott, hiszen a böjt befejeződött, lehet kiadósat enni. Evett, ivott, jól belakott lángossal és felvágottal, és elterült az asztal mellett. És ahogy ott jóllakottan feküdt, mint egy bika, elbóbiskolt, és úgy hallotta, hogy a tányéron lévő felvágott emberi hangon szól hozzá. Ráadásul úgy tűnt neki, hogy nemcsak hogy emberi, de sértődött hangon szól hozzá. Nem akarta elhinni.
    – Ez lehetetlen, nem tudom elhinni – nyögött fel mintha lázálmában, majd felkönyökölt, és ahogy így közelebbről szemügyre vette, hát az a felvágott tényleg beszélt. Vicc nélkül.
    Halkan beszélt, és azt mondta, hogy minden jól van úgy, ahogy van, de az ünnepek alkalmából azért lehetne olcsóbb.
    – A fenébe, tudtam – mordult fel ingerülten Stasiu úr, és habozás nélkül a szájába tömte a tányéron maradt felvágottat. Mert van, ahogy van, de egy akármilyen hülye felvágott, baszki, nem fog neki beszólogatni egy ilyen kellemes pillanatban. Azt már nem!

Vendégségben

    Az ünnepek harmadik napján (mert a másodikon tudvalevőleg még nem illik) beállítottak vendégségbe az ismerősök. Gienek úr a szobában ült, és elmélyülten tévézett. Kik jöttek? Męczarskiék a fiukkal. Kik? Na mindegy. Erre mondják, hogy kellemetlen; de hát mit lehet csinálni.

    Męczarskiék, ahogy az elő van írva, levették a cipőjüket, bár Halinka asszony, amennyire csak tőle tellett, próbálta őket győzködni, hogy ugyan már, igazán nem szükséges levenni a cipőket; de Męczarskiék tudták, mi a szokás, és hogy ezt nem szabad felrúgni, és hogy a háziasszony előzékenységét, hogy nem kell levenni a cipőt, csakis mint az udvariasság és a jóindulat jelét kell értelmezni. Helyes! Mosolyogva levették a cipőjüket, aztán átmentek a nagyszobába, mert hogy ezt is mondta nekik Halinka asszony: na, gyertek át a nagyszobába.

    – Hozz be egy kis felvágottat, salátát, na mit ülsz ott úgy! – fordult oda a feleségéhez Gieniu úr, pedig az nem is ült. – Hiszen tudod, hogy a vendégek éhesek.
    Ám az íratlan szabályok értelmében Męczarskiék e szavak hallatán elkezdtek szabadkozni, hogy nem is éhesek, noha otthon direkt nem ettek kiadós ebédet, hogy helyet hagyjanak az esetleges finom falatoknak. A házigazda természetesen hallani sem akart róla, hogy Męczarskiék nem éhesek. Erre azok még elszántabb győzködésbe kezdtek, hogy márpedig egész biztos nem éhesek, hiszen ebédeltek, mielőtt elindultak. E szavak hallatán viszont már a háziasszony kezdett el erősködni, hogy valamit azért mégiscsak meg kell kóstolniuk.

    Az udvariassági formulák e rituáléja után a vendégek helyet foglaltak a széles asztal mellett, Halinka asszony pedig felszeletelte, elkészítette az ételt, kávét, teát főzött, behozott és feltett szépen mindent az asztalra, majd kínálni kezdte. Kezdetben ugyan bátortalanul, de azért csak hozzáláttak a vendégek Halinka asszony főztjének megkóstolásához. Męczarskiék fia viszont csak ült, és nem evett semmit.

    Halinka asszony látván, hogy Męczarskiék fia csak ül, és nem eszik semmit, mintha valami baja lenne az étellel, elkezdte kérdezgetni, hogy hányadik osztályba jár, és hogy már milyen nagy fiú, de az nem szólt egy szót sem.

    – No, mért olyan félénk, vagy nem is tudom – próbált meg viccelődni ezzel kapcsolatban Halinka asszony.
    – De hiszen te nem vagy ilyen félénk – mondta a fiára nézve Męczarska asszony. – Na, itt van, vegyél magadnak egy kis felvágottat vagy valamit, salátát, nagyon finom saláta.
    - Na, vegyél egy kis salátát – mondta Męczarski úr, és kivett egy kis salátát a fia tányérjára. – Itt van, egyél.
    De a fia nem evett.

    – Milyen jó gyerek – mondta Gieniu úr, magában meg azt gondolta, „utálatos egy kölyök” –, lehet, hogy lángost szeretne?
    – Eszel egy kis lángost? – kérdezte Męczarska asszony. – Itt van, egyél egy kis lángost, mákos kalácsot, isteni – nyújtotta oda fiának a mákos kalácsos tálat.
    – Na, hagyjátok már, hadd egyen nyugodtan – próbálta meg vidáman lezárni az ügyet Gieniu úr. – Majd ha akar, vesz magának.
    – Akkor vegyek ki neked egy kis kolbászt? Itt van – és kivett egy kolbászt a fiának Męczarski úr. – Egyél, jó kolbász.
    – Nagyon jó – erősítette meg Halinka asszony. – A piacon vettem, igazi falusi, jó drága.
    De Męczarskiék fia nem evett.

    – Nagyon jól tanul – mondta Męczarska asszony. – Csupa ötös.
    – Tényleg? – kérdezte udvarias érdeklődéssel Halinka asszony.
    – Csupa ötös – erősítette meg Męczarski úr. – Nagyon jól tanul.
    – Tényleg? – kérdezte ismét udvarias érdeklődéssel Halinka asszony. – Ez nagyon szép, igazán örülök, de miért nem eszik semmit?
    – Na, miért nem eszel semmit? – kérdezte a fiától Męczarska asszony. – Egyél!
    – Egyél! – tette hozzá Męczarski úr, aki tisztában volt azzal a ténnyel, hogy ha valakihez látogatóba megy az ember, akkor azt ki kell használni, főleg, ha otthon nem is lakott jól.
    – Egyél, ne szégyelld magad! – mondta Męczarska asszony.
    – Már mért szégyellné magát – próbálta tréfával elütni a dolgot Męczarski úr.
    – Hiszen nem szégyelli ő magát – mosolyodott el Halinka asszony. – Hiszen nagyfiú. Hányadik osztályba is jársz?
    – Már a hatodikba – válaszolta Męczarska asszony.
    – És jól tanul? – kérdezte Halinka asszony. – Ilyen rendes nagyfiú egész biztos jól tanul.
    – Igen, igen, nagyon jól tanul – válaszolta Męczarski úr. – Az előző évben kitűnő bizonyítványt hozott haza.
    – Na egyél, hogy erős légy és jól tanulj! – mondta Halinka asszony.
    – Nézd, apa hogy eszik – mondta Męczarski úr, és villájával a szájához emelte a felvágottat. – Nézd, milyen jó felvágott – és miközben ezt mondta, csettintett is, ami azt volt hivatva kifejezni, hogy a felvágott tényleg jó.
    De a fia ahogy eddig, úgy ezután sem evett.

    – Egyél, mert otthon nem lesz ilyen finom saláta – figyelmeztette Męczarska asszony. – Nézd, milyen jó kis saláta! – mutatott rá a salátástálra. – Uborkával, kukoricával, igazán finom saláta.
    – Isteni saláta, uborkával – tette hozzá Męczarski úr. – Anya ilyet neked nem csinál – mondta, s közben a feleségére nézett, hogy nem sértődik-e meg, de bízott benne, hogy megérti, hogy ezt azért mondta, mert ezt kívánta meg a szituáció.
    – Hmm… – sóhajtott fel Halinka asszony Męczarskiék fiára nézve. – Na, most már aztán egyen, amihez kedve van.
    – Ó, Jézusom, egyél már végre valamit! – mondta most már idegesen Męczarska asszony.
    – Esetleg kaszinótojást? – kérdezte tőle Męczarski úr. – Ez se kell, az se kell, hát mi kell akkor?! – kezdett úrrá lenni rajta is az idegesség.
    – Pepsi – vágta oda Męczarskiék fia.
    E szavak hallatán Gieniu úr fogta és kinyitotta az üveget, hogy szinte sistergett, majd teletöltötte Męczarskiék fiának poharát Pepsivel, Męczarskiék fia meg egy hajtásra kihörpintette, mintha már egy hete nem látott volna folyadékot.
    A vendégek ettek-ittak, tévét néztek, aztán hazamentek. Gieniu úr ránézett a piszkos tányérokkal teli asztalra, és gondolkodóba esett, hogy mire is volt ez jó – most mindent alaposan el kell majd mosogatni, hogy távol tartsák a kórokozókat. Már magától ettől a gondolattól elment a kedve az élettől is meg a feleségétől is.

Ádám Andrea fordításai

Sławomir Shuty (1973) Krakkóban élő író, fotográfus, underground filmrendező, performer. Első elbeszéléskötete, a Nagyszerű, új íz (utalás Huxley utópiájára) olyan új valóságot tár elénk, amelyben az emberek életét a marketingpolitika, a reklámok és különböző akció-promóciók irányítják. Shuty a mai nyelvhasználat számos különböző kódját építi be a regénybe: a marketinges üres beszéd, az irodai small talk, az internetes chat-szleng és reklámszövegek stílusától kezdve egészen a nyers, utcai szóhasználatig és zavart dadogásig.
    Shuty Krakkó gigantikus ipari elővárosában, Nowa Hután nőtt fel (innen az írói álnév: Sławomir z Huty, vagyis Sławomir Hutáról), s ez alapvető létélménye írásainak. Shuty az őt körülvevő, könyörtelen valóságról ír, állandó témája a konzumpció, amit a jelen társadalom kórtüneteként ábrázol. Előszeretettel nevezi magát „Lengyel Termék”-nek (Shuty™), vagy „Az Átgázolt Lengyel Valóság Fogyasztójá”-nak.

¹ Itt: vízkereszti házszentelés.
² Szenteste, karácsonyesti ünnepi vacsora.
³ Lengyel nemzeti étel, vöröscékla levéből készült leves.
⁴ Karácsonyesti lengyel hagyomány az ostyatörés, a családtagok így adják át egymásnak jókívánságaikat.
⁵ Hagyományos lengyel karácsonyi édesség, főtt búza mézzel, mákkal és szárított gyümölcsökkel.