Michał Witkowski

Nyelvtanfolyam

(Részletek)

    Amikor először a színes terembe léptem, megcsapott a rágóillat. Még nem szellőztettek ki az előző csoport (level D) után, a táblán valami feladat maradványai fehérlettek, olyasfélék mint: What is Teresa’s opinion about life in 2200? amelyek éjszakánként halálra rémítik a mit sem sejtő takarítónőket, és ott volt egy félig teli Nescafe Classic feliratú kávésbögre, amely részletet mint valami megszállott Sherlock Holmes, gondosan feljegyeztem.
    Hi.
    Sajnos – mosolygott a tanárnő idegesen – átléptem a limitet. Cégünk kiscsoportos foglalkozásokat tart, native speaker-ekkel, FCE-bizonyítvány szerzési lehetőséggel, taneszközökkel, színes termekkel…
    Tulajdonképpen csak ezekről a csoportokról akart beszélni, így hát, hogy el ne rontsa programjának adott pontját, lendületesen folytatta tovább, a cédulákról okosítva a csoportot. Láncreakció. Le is léptem volna, ha nem lett volna a Wrigley’s szaga.
    A modern épület tizenötödik emeletéről látni lehetett a pánikszerű gyorsasággal standardizálódó Lengyelországot, amely szintén bizonyítványt szeretne kapni. FCP-t.
    Ránéztem a nőre, aki native speaker-nek nevezte magát. Mintha a haveroknak kölcsönzött képregényből vágták volna ki. Sohasem kaptam vissza, pedig alig néztem meg. Olyan volt, mintha annak egy darabja ébredt volna fel bennem. Láttam magam előtt –
    Ezüstszürke, térdig érő csizma.
    Szűk, rózsaszín harisnya.
    A rövid kabát fekete műanyagjának csillogása.
    A nyitott dekoltázs ezüstmedálja nem rejti senki képét vagy hajszálát. Talán valami amerikai szervezet EU-tagozatának bizonyítványa. Még feljebb a fej. Igen – így volt a képregényben. Haja tüsire vágva, szőkére festve, olyan hatalmas szempillákkal, mint egy transzvesztitának. A vörös ajkak nyílásán kireppenő fehér szóbuborékok.
    Welcome to my group. I hope you will enjoy it.
    És bámul, bámul a szemembe, vajon megértettem-e. Mintha azt nézné, felismertem-e, hogy ő van a regényben. Hogy a fejem fölött megjelenik-e a fénykör a felirattal: HEURÉKA. És – mintha belém látna – rám kacsintott? Igen, a hosszú szempilla megrebbent, és mint egy tehetetlen szárny, lecsukódott, a neonlámpák fényében árnyat borítva a bepúderezett arcra. Közeledés arccal az osztály felé.
    Thanks a lot.
    You’re welcome.
    OK, nem akarom feleslegesen fárasztani magam, minek is, ha nem lenne a rágóillat és a transzvesztita szemöldökök, biztos nem is nyomakodnék.
    Hello my name’s Gabi.
    És mintha imádkozna, úgy nyújtja hosszú, vékony ujjait, lakozott körmeivel a levegőt karcolva. Körme hosszú, mint a pornósztároké. Amikor finom be quiet-tel elcsendesíti a termet, vérteli ajkát keresztező mutatóujja vörös keresztet alkot, annak a szervezetnek jelét, amely a hegyekben eltévedt angolosnak nyújt menedéket, vagy kifordítva a svájci zászlót adja. Amikor mutatóujja körme lenyomja a magnó gombját, a köröm művisége összeolvad a magnó gombjával, a vörös beleütközik a fekete lemezbe, és a pillanat töredékéig a vörös százszorosan felvillan a SONY felirat ezüsttükrében. Ilyen pillanatokban mindig az jut eszembe, hogy számos nyelvben a művészet a művi szóból ered, mert gyakran keveri a két kifejezést:
    It was artificial food for the army.
    Do you like art? (…)

    Ülünk, lazán szétvetett lábbal, nyugodtan rágózunk. Ettől a padok aljának hullámzó, gumiszerű felülete lett. Mentaillatú. A patkó alakba állított padok megmutatják a csodás csizmákban végződő, feszülő farmerba bújtatott combokat és a vádlit. Ha szembeülök a kinyújtott lábakkal, elmerülhetek a mesésen színes, cikcakkos cipőtalpak látványában. A sportpályák emlékét hordozzák, elég kinézni az ablakon, hogy lássak egyet. Lengyelországban vagyunk, engem mégis hatalmába kerít a homályos sejtelem, amely az összes brooklyni udvart sportpályává változtatja. Honnan jöttek ezek a srácok, nem lehetnek itteniek. Na, az ott szemben, biztos a keményebbek közül való. Ül, szétvetett lábán hatalmas nájkival, és lassan hintáztatja a nagy négyszögletű . Mit nem adnék érte, ha eszembe jutna, melyik filmből ismerem. Rágózik. Vannak olyan fickók, akiknek a jó rágó az alap. Totál lököttek. Az ilyeneken keresik magukat halálra a rágógyártók. Szerintem szar dolog a rágó. Viszont mindenre jó. A nagyvárosok, Amerika és Európa kisebb lyukai tele vannak olyan magányos fickókkal, akik nem tudnának nélküle élni. Akkor sem köpik ki, ha esznek, vagy a barátnőikkel csókolóznak, és lufit fújnak a szájukba. A rágó csak duzzad, a rajongók köre egyre nő. Valaha fémpénzt tettek a halottak szájába, most majd rágót is tesznek, míg a végén a rágó teljesen fel nem váltja a pénzt. Addig, amíg a hullák kékes rágóautomatává nem válnak. Néhányuknak már rágási kurzus kell, ahol öreg szakértők vezetik be őket a tudományba.
    Néhány rágóból egyszerűen nem lehet lufit fújni. Kicsik és merevek, úgy tartják magukat a szájban, mint egy kemény szardarab. Mert hát a lufifújáshoz meg kell tennünk bizonyos lépéseket. Először is, a nyelv segítségével tömör téglalapot képzünk, mely ugyanolyan vastag, amilyen kemény. Aztán kéz nélkül, az ajkak segítségével addig forgatjuk a szánkban a téglalapot, míg az el nem tömi a szájnyílást. Ebben kicsiny mélyedést képzünk, és a téglalap széleit az ínynek feszítjük. Ha eddig sikerült, az még nem jelenti azt, hogy kirobbanó sikered lesz. Hogy elérjük az orgazmust, először még, figyelj, igen, igen, a nyelv hegyével még ki kell feszíteni a gumihártyát a nyelven túli valóság felé, de még ne lyukaszd ki.
    Ne olyan hamar, a kéjt adagolni kell.
    Most kell hozzáfognod a nyelvmunkához. Tudom, hogy szereted. A rágó érintése nem kellemetlen, nedves, sima és meleg. A szád hőmérséklete pont negyvenfokos. Nyomogasd szorgalmasan a gumihártyát, jegyezd meg – ez választja el nyelvedet a világtól. Ezután se szakítsd meg a munkát, képzeld magad elé a tüdőd forró, hólyagocskákkal teli belsejét. Tedd a kezed is a mellkasodra, lágyan nyisd szét az inged, ahol fiatal tüdőd párát lehel. A levegőt orron át szívd, emlékezz, a szád foglalt. Lassan és a lehető legmélyebben szívd a tüdődbe a levegőt. Látod, ahogy bemegy az orrodon, átjárja a tested és megtölti a számtalan hólyagocskát? Amikor azt érzed, már majd szétrepednek, állj meg. Hagyd, hogy a tested egy pillanatra megdermedjen.
    És fújj! (…)

    „Standard Version” – így hívom. Ma fiúnak öltözött: ing, haj félrecsapva, semmi lakk, a nadrág oly egyszerű, mintha egyenruha lenne, súlyos fekete bögre a kézben. Woody Allen-szemüveg. A téma: „Do you like art?” Kinyitom a könyvet a kívánt oldalon. Az oldal tetején kicsi Van Gogh, a szín nem stimmel, ráadásul alig nagyobb egy körömnél. Persze – ha németek, akkor háború, ha franciák, akkor békák, ha amerikaiak, akkor Coca-Cola, ha Ausztrália, akkor aboriginok,
    és ha művészet, akkor Van Gogh!
    Így hát az árak, amelyeket a művészeti tőzsdéken érnek el a képei, illetve hogy te, ha lenne neked, adnál-e annyit, amennyit senki nem ad értük, és persze mindenki azt mondja, hogy adna, miközben tollal rózsás keretet rajzol a képhez. Én a napraforgókkal keretezem a napraforgókat, szöget rajzolok föléjük, tapétát, hogy szeretem-e? Szakít félbe, válaszolnom kell. Vajon megvenném, ha lenne annyi millióm (most vonzó milliomosnőnek tűnik). Megakasztott. Láttam Amszterdamban, ott lógtak az eredeti Van Goghok a falon, az egész múzeum csak vele volt tele, és láttam, Svájc is tele volt, minden városban egy múzeum egy-két tájképpel. Ez a Van Gogh búskomor fickó, volt valami zűr a fejével, levágta a saját orrát, fülét, fene tudja, őrült volt-e vagy nem, sőt azt sem tudjuk, öngyilkos lett-e, pánikszerűen keresem, itt ilyesmi nincs, a művészt az életrajz nélkül mutatják be, mert az túl komor, a képei világosabbak, fényesebbek.
    Na, képzeld el – nyertél egymilliárdot a lottón, aukciók, elegáns világ, a szennylapok társasági rovatának újságírói téged zaklatnak, mindenki arra vár, ki ad többet. Először, másodszor, és – kiáltanád – én! én többet adok? Meg sem tudok szólalni, ez zsarolás, kicsalják a vallomásomat, mit lehet itt mondani?
    És akkor ő akar engem kihívni segíteni, a kezeit imára tartja, beleles a képecskékbe a könyvemben, és felfogja, mekkora vandál vagyok, hogy berajzoltam a napraforgók keretét. Ha egyszer vandál, aki még egy tankönyvet sem kímél, minek beszéljünk vele a művészetről? Vandálságból már akkora lyukat kerítek a tankönyvben, hogy látom Janet kabátjának egy darabját a következő oldalon, a tanárnő meg azt gondolja, segíteni kell abban, hogy mi tetszhet az embernek a képben.
    – Nice colours! – súgta hirtelen, mert mellettem állt. Igen! Nice colours. Szeretem, mert kedves színei vannak, vidámak, mint a napocska! Mert a virágok, a mezők és a ligetek kellemesnek, élőnek tűnnek. Mintha előttem állnának az élők. Kedvesek. Kellemesek. Vidám nyári, nyári képecskék, erről van szó. Már azt gondoltam, ezzel vége is, amikor hirtelen Ő szólalt meg ott szemben, trágár módon rágózva, lábát szétvetve kiköpött és megkérdezte:
    – Akkó minek vágta le a faszi az orrát, ha ilyen jó volt neki?
    A Standard Version-arc a súlyos fekete bögre mögé bújt, mintha osztozna a szomorúságban, hogy gondolatban ő is átérzi a művész kínjainak sötétségét és súlyát, hogy ő megérti, hiszen ő is kissé művészlélek.
    – Mert művész volt, és a művésznek alkotói kínjai vannak (itt új szót mondott, amit négyszögletű zárójelben mellékelt fonetikus átírásával együtt fel is vésett a táblára).
    És a beszélgetés lezárult. Mérgemben a képet addig dolgoztam át tapétává, amíg teljesen el nem tűnt a tollam alatt.

    (…) Ahogy múlt az idő, adagolva az új szavak, fordulatok, különösen az újabb, egyre veszélyesebb igék özönét, megjelent benne valami démon: már nemcsak zene, hanem éjszakai kimaradások is, és Hollandia, hát az már nem is vászonra való. És ahogy a szókincsünk gyarapodott, úgy alakult Janet sorsa is. Felszabadult. Volt valami különleges ebben a szószerkezet-gyarapodásban és a könyv világában. A könyv az elején teljes mértékben a gyermekkort közvetítette, a kicsi szókincs amúgy sem engedett túl nagy kalandokat. A nyelv teljesen infantilis volt, mi pedig teljesen rá voltunk utalva.
    Hallgattuk tehát a tanárnőt, mintha szoknyájába kapaszkodva kísért volna minket az utazásban. Amikor váratlanul felszólított valakit, úgy pironkodtunk, mint az elsőáldozók. Még füllenteni sem mertünk. Nem mertük kitenni magunkat nevetség tárgyának azzal, hogy eláruljuk valódi érdeklődésünket, a donaldrágókhoz, olcsó bélyegekhez, cukorkás dobozokhoz fűződő, szőnyeg alá söpört sztorijainkat. Amikor engem kérdezett, hol voltam nyaralni, nem bírtam épeszű választ kitalálni.
    Hiszen ahogy az idő múlt, mi is kupálódtunk, bővülő szókincsünk egyre szélesebb lehetőségeket ért el, egész labirintusát fejtettük ki a narrációnak, halmoztuk a fikciót, úgy merültünk egyre mélyebbre a füllentésben, mint a hungarocell golyócskák halmaiban,
    csak Ő nem fogott semmit az egészből.

    Janet Snow megállt az exkluzív Park Hotelben, nem messze a Hyde Parktól. A kétszáz szabad szoba közül gyönyörű lakosztályt választottak neki. Janet nem érezte jól magát, nem szédítette a luxus, már hozzászokott. A fejében még mindig ott volt az esős, felhős londoni ég. Anna Parker megölelte és elillant, mintha zavarta volna a konvencionális beszélgetés.
    Janet lement a kikent-kifent recepcióshoz.
    – Meddig marad még, Snow kisasszony? – kérdezte a férfi.
    – Három éjszakát – válasz közben megszemlélte a fekete szépségtapaszt és a brillantintól csillogó hajat.
    – Három éjszakát. Köszönöm. Ezek a kisasszony bőröndjei? – Előzékeny hangja minden szóval egyre tárgyiasabbá és kötelességtudóvá vált. Hallani lehetett, hogy igen, úgy beszélgetünk, mint józan és kulturált emberek, akik korán kelnek, tejes teát isznak, szabályos életmódot élnek, és ehhez őrült módon ragaszkodunk, tudjuk, mit remélhetünk, és örülünk neki, mert nem mindig ilyen könnyű minden, sőt az emberekkel sohasem, de itt mégis, mindenki megtalálhatja, ami neki kell.
    – Igen, az én bőröndjeim.
    – Portás! – A clerk kissé megemelte hangját: – Ezek Miss Snow csomagjai. Vidd őket a 404-esbe.
    – Köszönöm – Janet igyekezett minél jobban rejteni az amerikai akcentust.
    – Mi köszönjük, Miss Snow – válaszolt a clerk üdvözült hangon, a you-t kissé megemelve, áthatva saját udvariasságától, kulturáltságától, eltelve a csodás személyiségtől. „Full of charm, full of charm, she is full of charm” – ismételgette magában még sokáig Janet távozása után, miközben hosszan bámult ki az ablakon a londoni esős utcára, a Hyde parki fák fekete törzsére. (…)

    Amerika. Nem akarok gondolni rá. Ha muszáj lenne valamit írnom róla (márpedig muszáj, mert Standard Version feladta), azt írnám, hogy ez egy ilyen földrész. Biztos, hogy Észak-Amerikára gondolnak? Egy csomó magányos, lökött vénasszony van ott, aki mindenféle fehér dobozkákat tart magánál, műszempillát ragaszt, parókát vesz, meg illatosító folyadékkal gurgulázik a torkában. Hogy olyan fickók élnek ott, akik teljesen rákattantak a Názáreti Jézusra vagy más fiatal szőkékre. Hogy mindenki sétál, ülnek a tévé pulpitusa előtt, és mindenféle új találmányokat rendelnek telefonon. Szóval – ha már írnom kellene Amerikáról, úgy tűnne, hogy létezik egy világosan felállított konvenciója az Amerikáról szóló beszédnek. Biztosan senki nem tud róla így beszélni, ilyen költőien, színesen, mint mi, akik sohasem jártunk ott, de pontosan tudjuk, miről van ott szó, egyszerűen elkapjuk a klímát. Sugárutak, festőüzemek, a zsúfolt Mill Street, a bárok melankóliája, a végtelen sztrádák szomorúsága. A rozsdás darun a folyó fölé kapaszkodó négerek, a selyemszövő üzem mögé rejtett fürdőmedence, amiket gyári csövek tartanak;
    az összes ilyen kép itt van bennünk.

    Cipő. Ha a Standard Version untat, a cipőjét vizsgálgatom.
    Amikor kicsi voltam, és az udvaron még nem csak este volt szürkeség, még álmodni sem mertem volna adidaszról. „Adidasz” – ezt mondták akkoriban mindenre, ami nem kalucsni, lakkcipő, csizma vagy ünneplő lábbeli volt. Ahogy az endékás bilin ültem a folyosón, figyeltem a hanyagul összehányt családi „mamuszt” meg „csukát”. Végül mégis kibékültem, mert a szülinapi cipőimen ott virított a felirat: „addidas”. Mi volt az az apró kis eltérés a névben, az elején még észre sem vettem. Akkor még nem. Nem voltak meseszép színesek – sokkal inkább piszkos bordók –, de ott volt helyette a szecessziós, nyughatatlan vonal. Az a fekete cikcakk volt a névjegyük, a belépő a színes sportcipők világába, amiket, igen, focisták matricáin fedeztem fel. Valami föld alatti állatka – talán egy vakond életét élték. Különben meg hasonlíthattak egymásra, mert gyakran szétvájtam velük a túrások tetejét. Amióta emlékszem, éppen olyan mocskosak voltak, mint a vakond, de egy napon, néhány évvel később a mama kimosta, és kitette a napra őket. Szomorúan figyeltem, ahogy kifehéredtek, bátortalanul piszkálgattam érdes felszínüket és a merev cipőfűzőket egy pálcikával.
    Döglött.
    Pont, mintha megfulladtak volna a mosásban, mint a vakond, akit brutálisan kirángattak a föld vaginális, sötét és nyirkos labirintusából a balkon naptól izzó sütőlapjára.
    Szóval vannak olyan állatok, amelyeket nem szokás megfürdetni.
    Ma a tankönyv színes illusztrációja néhány tárgyat mutat be: öngyújtó, hegedű, könyv, kazetta, óra, kép, telefon, cipő meg ilyesmik. Az a telefon. Eszembe jut a Doors-film: Jim Morrison megy azon a szűk folyosón Andy Warholhoz. Útközben furcsábbnál furcsább alakokkal találkozik, saját hasonmásával, valami transzvesztitával a mester sleppjéből. Mert az isteni Andynak legalább olyan színes sleppje van, mint a képei. Valahol egy pincében gomolyog minden, tömjénfüstben, Warhol, mint mindig, a parókájában, vastag fekete keretes, keskeny szemüvegében, finom vonású arcával és hibátlan kék szemeivel. Transzvesztiták, művészek, homokosok. Egyszóval, csodálatos atmoszféra, a korai amerikai high life. És akkor Morrison odaáll totál beszívva a mester elé, az isteni Andy egy műanyag játéktelefont ad neki.
    Hogy beszélgethess Istennel…
    Szeretnék úgy írni, ahogy Andy festett. Szeretnék rendelkezni, szeretném birtokolni ezt a képességet. Nem voltam tisztában azzal, hogy saját hasznomra fordíthatom a szavakat. Azt festem, amit szeretek, éspedig a pénzt – mondta, és teletapétázta vele a hatalmas kartonfelületet. Szeretnék egyszer átélni egy éjszakai üldözést esőben, a rendőrautó körvonalait, egy cigarettázó alakkal a Ford kormánya mögött, ahogy lassan követi a kivilágított kirakatok előtt bóklászó kurvát. Csak ilyen homályos képekkel, villanásokkal. Minden az esztétikától, a sejtelemtől, a hangulattól kezdődik. A többi aztán jön magától.
    Nagy író szeretnék lenni, hogy legyen egy csomó pénzem, és elutazhassak Tibetbe meg az USA-ba, szétnézni a világban, mindenkinek fizetni egy whiskyt, és megszegni minden törvényt, mindet.
    A bemutatott tárgyak közül melyiket küldenéd ki a kozmoszba? Az a lényeg, hogy ha a mi civilizációnk kihal, a jövőben intelligens lények megtalálhassák ezt a tárgyat. Afféle síron túli küldemény, vagy valami ilyesmi. Valami utószóféle ahhoz, amit az emberek a Földön összeírtak. Ezt hívják időkapszulának. Különben is, micsoda lökött ötlet az egész kibaszott civilizációt egy tárgyba összesűríteni. Hogy majd tízmillió év múlva, te zöld antennás ufó, találj mondjuk egy farmert. Aztán először találd ki, mire volt jó ez, hogy a pasik ezt hordták a seggükön, és a csajok azonnal tüzelni kezdtek, ha meglátták a sliccét. Vagy inkább egy videokazettát? Már bocs, de azt az ufók akár a seggükbe is feldughatják. Biztos más modelljeik lesznek, már ha a Jóisten ugyanazokat az érzékszerveket adja nekik. Már ha ad nekik valamit egyáltalán. Standard Version belenéz a lecke vázlatába, és biztos benne, hogy a hasonlóság megdöbbentő lesz. Aztán megkérdez mindenkit, hogy ki mit vinne. Telefont? A Grimm testvérek mesekönyvét? Videokazettát? Számológépet? Elektromos órát? Képet? Egy doboz Coca-Colát? Egy farmert? Számítógépes játékot? Hegedűt? Tévét? Virágmagokat? Egy doboz chipset?
    Mit?
    És mindenféle hülyeséget válaszolnak neki: hátizsákot, mosógépet, diódát. Aztán a fiúra került a sor, és gondolkodás nélkül azt felelte:
    – Egy csomag rágót.
    Bravó! Király csávó, gondolom magamban, rágózzanak egy kicsit az ufók. (…)
    Az üres „lektorátus” feliratú terem mozdulatlanságát hirtelen megzavarja egy kulcsfordulat a zárban. A kíméletlen villanyfény felkapcsolása nélkül, lustán belép a szobába egy asszony. Elhízott, és ha világosabb lenne, észre lehetne venni törökös vonásait. A padló, amire a nehéz vödröt teszi, gumival szigetelt nyikorgást hallat. Modern, többfunkciós seprűje van, kiváló mosószere és tizenkét fejű porszívója. Odalép a többszínű filccel félig telefirkált táblához, megtörli a homlokát a kendővel vagy turbánnal, ami a fején van, és ügyetlenül betűzgetni kezdi a táblán a feliratot: What is Teresa’s opinion about life in 2200?
    Az asszonyban fáradtság van, rengeteg fáradtság, mint a mosogatásban. Felemeli elnehezült kezét, és rezignáltan letörli a feliratot egy szivaccsal.

Keresztes Gáspár fordításai

Michał Witkowski (1975) prózaíró, kritikus, a Wrocławi Egyetem munkatársa. A Tekstylia c. fiatal irodalmat bemutató antológia társszerzője, a hetvenes években született írónemzedék jelentős kritikusa. Az itt olvasható részlet első novelláskötetéből, a Copyrightból (Krakkó, 2001) való. Első regénye, a homoszexualitást Lengyelországban eddig ismeretlen szempontból vizsgáló Lubiewo a fiatal irodalommal foglalkozó Ha-Art kiadónál jelent meg 2004 decemberében. Következő kötete, a német–lengyel hagyományokkal rendelkező Wrocławban játszódó Kutyamező (Psie Pole) a közeljövőben jelenik meg a rangos WAB kiadónál.