Tomasz Piątek

Heroin

(Részletek)

    A legszebb az, hogy akárhová is mennék, mindenhol akadnak búvóhelyek. Tízméterenként van egy kapu. Vagy egy elhagyott garázs. Vagy egy keskeny, bokrokkal benőtt ösvény két kerítés közt. Vagy egy őrizetlen parkoló, ahol abszolút láthatatlan vagyok, amíg a kocsik közt kuporgok.
    Valaha szinte fel sem tűntek nekem ezek a helyek. Azt hittem, nem tartoznak senkihez. Most már tudom, hogy az enyémek. Olyan jól érzem magam mindegyikben, mintha örökre ott akarnék maradni.
    Néha viszont eltűnnek ezek a helyek. Néha ezeket a markológépek által felkapart, álcának kiváló, szürkés gazokkal benőtt tisztásokat hirtelen elfoglalja egy cirkalmas üvegmonstrum, ami nemhogy elrejti a körvonalaimat, de még vissza is tükrözi. Bár, ha egy ilyen rejtekhely eltűnik, tíz másik terem a helyébe.
    Régebben szerettem az éttermeket is. Úgy tűnt, ott van a legnagyobb nyugalom. Egészen addig gondoltam így, amíg rá nem jöttem, mennyire kiválóak az éttermi vécék. A vécén tényleg olyan egyedül vagy, mint a kozmoszban. Az éttermi vécék ráadásul igen ritkán forgalmasak. Jó sokáig lehet bennük üldögélni, főleg ha az ember előtte rendelt valami jó nagy adagot, amit végül meg sem kell enni.
    Biztatóan nyikorog az ülőke, amikor a térdem fölé hajlok, amin ott hever az alumíniumfólia. Arcomból kiáll egy apró ezüst cső. Az alumíniumfólia fölött folyamatosan apró szürkés füstfelhő gomolyog. Betölti a tüdőmet. De én csak szívom tovább, nem hagyom, hogy elillanjon. Egy adag füst elvesztése felér egy kar vagy láb elvesztésével, sőt, még rosszabb. Az abszolút és a majdnem abszolút boldogság között valójában hatalmas a távolság.
    Amikor az összes füst bent van, abbahagyom a kilégzést, és akkor jön az igazi mámor. Mintha a fejemben egyszer csak felborulna egy forró csokoládéval teli csésze, és belülről elöntené a testem.
    A mély, gumiszerű kéj néhány elképesztő pillanata után észreveszem, hol vagyok, és egy pillanatig elgondolkodom, hogyan tovább. Megint becsukhatom a szemem, és elmerülhetek abban, ami annyira jó, mint amilyen sötét. De akkor nem fogom tudni, mikor kelek fel, márpedig nem akarok örökre itt aszalódni ebben a budiban.
    Éppen fel is tápászkodhatnék, és kereshetek valakit, hogy egy kis interakciót kezdeményezzek, beszélgessek, netán csak bámészkodjak. Ez rontana a mámoron, viszont segítene józannak maradnom. Alkalomadtán lehet, hogy az az ember is részesülhetne az én élvezetemből, és ezáltal a világ közös boldogsága is gyarapodhatna egy kicsit.
    Annyira jól vagyok most és annyira jó vagyok, hogy a második megoldást választom. Felállok és kimegyek a folyosóra, ami a terembe vezeti a vendégeket, de nem bírom tovább, és néhány percre elalszom. És amikor felkelek, az első ember, akivel találkozom, egy festett barna hajú, fiatal lány, aki a falhoz szorít, jó erősen, nehogy szétfolyjak a padlón, mint a lekvár. Kérdezi, hogy vagyok. Keresem a szavakat, amikkel válaszolhatnék, legalább megközelítőleg. Azt akartam mondani, hogy „Kösz, jól”, de talán azt mondom, „Radiátor”.
    Később, bent a teremben, odamegyek az egyik pincérhez, de úgy szétolvad, mint egy szelet csokoládé a kézben. Amikor egy másik pasas segítségével elhagyom a helyiséget, úgy döntök, mégis alszom egy kicsit.
    Kinyitom a szemem, de még mindig nem fújom ki a levegőt. Átadom a fóliát a lapos, betört orrú hústoronynak, aki már csak pislogni tud.
    Egy pincében vagyok, egy nagyon öreg ház alatt. A sötét helyiség sarkában egy gennyes pörsenésektől szürkés, sápadt arcú, szőke srác kuporog. Gyönyörű, magas hangja van, mintha angyal vagy kasztrált lenne. Amíg mi szívunk, ő elmeséli, hogyan vágták le a kezét csuklóból. Rögtön azután történt, hogy az ismerősei eltűntek, ő pedig megörökölte a készleteiket. Kitalálta, hogy nekiáll kereskedni az utcájában, ahol több más heroinista srác is lakott. De amint megpróbálta, pár ismeretlen elkapta, levágták a kézfejét, aztán behajították a bokrok közé a kukák mellett, ahol még össze is szabdalta magát. Az egyik ismeretlen megpróbálta kikérdezni, illetve kihallgatni, de a szőke túl kába volt ahhoz, hogy bármit válaszoljon. Csak egy homlokra és egy kopasz fejre emlékezett.
    Az anyja találta meg. Elvette a kulcsait és megtiltotta neki, hogy kilépjen a házból. Azt mondta, ha kimegy, többet sohasem engedi vissza. Erre a szőke fogta a pincekulcsot, ami ott lógott a mosogató fölött, lejött ide, és azóta ki sem mozdul, mert itt vannak a készletei. Amikor az anyja rájött, hogy egész nap lent ül a pincében, akkor többet nem jött le hozzá, mert félni kezdett. Ezért most a legnagyobb problémája az evés. Ugyanis a szőke természetesen nem eszik. Néha azonban szüksége van arra, hogy valami félig folyósat fogyasszon, hogy kicsit enyhítsen a sárgás hányásokon. Még a kaputelefon számát sem tudja. Szóval ki sem tud menni az utcára, hogy legalább egy joghurtot egyen, mert nem tudna visszajutni. Ráadásul fél is, hiszen több napja nem volt az utcán, sőt a szabad ég alatt sem.
    Mielőtt ez az egész történt volna, a szőke egy évig egy központban volt a hegyekben, ahol alpinista lett. Ez egy kis időre egészen más vágányra terelte az életét, amikor visszatért a városba. Elkezdett felmászni az irodaházak falára, hogy kihozza a nyomtatókat, számítógépeket és a többi vonzó tárgyat. Egyik este betépve fennakadt a betonfalon, hátán egy faxszal, amit elfelejtett kihúzni a konnektorból. A falon a fax bekapcsolt, és elkezdte nyomni magából a különféle üzeneteket a papírtekercsen. A szőke ott kapaszkodott a falon, a hátából pedig lógott a folyamatosan növekvő papírszalag, amely végül hat emelettel lejjebb egészen a földig letekeredett. Egy éppen arra tévedt járókelő elolvashatta a legalsó faxot, ami valószínűleg a pénzügyi értékek átcsoportosításáról vagy valami efféléről szólt.
    Amikor a hústorony meg én kijövünk a pincéből, az udvaron még mindig világos van. A kapu mögött valami fenyegetően harákolni és köpködni kezd, úgyhogy a hústorony gyorsan elbúcsúzik, beszáll a kocsiba, és elhajt, mert dolga van. Egy ideje elkezdte kékre festeni a lakása falait, és nem tudja abbahagyni.
    Magányosan, de boldogan bemegyek a bárba az utcában, és rendelek egy kólát. Próbálok mogorván viselkedni, hogy valahogy ellensúlyozzam a kikezdhetetlen édességet, amely minden álcázási kísérlet ellenére kibukik belőlem. Az emberek gyanúsan méregetnek, mintha éreznék, hogy valahol itt zubog a meleg forrása, ami őket is melengeti.
    Iszom a kólámat, de elalszom és valami nagyon feketét álmodok. Amikor felébredek, nekiindulok, hogy különleges, kivételes, kalandmentes kalandokat keressek. Ilyen kalandmentes kaland például, amikor sétál az ember a hosszú, fakó fal mellett, és közben egyre élvezetesebb.
    Vánszorgok az utcán. Hirtelen feldereng előttem egy homályos, de ismerős alak: a lány zöld pulóverben. Valamit magyaráz, hogy valamilyen joga van hozzám. Még messze van, az egyik sötét hajú barátnője társaságában. Háborítatlanul nyugodt elmém megpróbál valami pánikfélét magára erőltetni. De fölösleges: a ház fala és a szürke tégla szeméttároló között megjelenik egy apró szürke mélyedés. Olyan könnyedén ugrok be oda, mintha berántana valami.
    A lány azonban így is észrevehetett, ezért mindenesetre arccal a falnak fordulok. Lehet, hogy a lány odajött hozzám, és éppen nekem beszél, de én se nem látom, se nem hallom, mert éppen megtörténik, ami elkerülhetetlen, aminek meg kellett történnie: eggyé válok a fallal, mintha összeolvadnánk.
    Mikor újra magamhoz térek, a falmélyedésben csak egy nagy fehér macska van, gyanúsan nyúléhoz hasonló arccal. A macska figyelmesen bámul rám. Amint minimálisan megbiccentem a fejem, az állat eltűnik két furnérdarab között. Az üreg kijáratánál növekvő bokrok, telepiszkolva nyirkos teazaccal, megrázkódnak, nyilvánvalóan a macska vagy még én tapostam le, amikor idebújtam.
    Előmerészkedem, de akkor meglátom a lányt hátulról, továbbra is a barátnőjével. Elment előttem, valószínűleg nem vett észre. Ha látott volna, még mindig itt állt volna üvöltözve. Naná, ha már ennyire fontos vagyok neki, amennyire mondja.
    Aznap még alszom egy pár kocsmában, a metróállomás csendes budijában, este pedig a kapuban, ahol már úgy totyogok, mintha annak a törött fém kerti törpének lennék az unokatestvére (amelyik a kapubejáratnál található a földön, és valahogyan kapcsolódik az ereszhez). Az egyik udvaron, a kék, csillagokkal teleszórt köpenyes Szűzanya-szobor alatt odatámasztom a fejem a papucsa alá, amellyel állítólag széttaposta valakinek a fejét.
    Nem is ébreszt fel senki, valószínűleg úgy nézek ki, mint aki buzgón elmerült az imádságban. Pedig én csak azon merengek, mi minden történt ma ezen a csodálatos napon.
    A nap reggel kezdődött, úgy kilenc táján az ágyban, amelyben úgy feküdtem, mint egy hatalmas, édes pocsolyában. Arra keltem, hogy mintha valami hörcsög mocorogna a hasamban. Ott ült bennem a csiklandós, rágcsálós és virgonc kis kaka, és kereste a kijáratot, de az nem létezett. Kinyitottam a szemem, de a tárgyakat továbbra is csak igen homályosan láttam. Az ablak mögött sütött a nap, de a függöny teljesen be volt húzva.
    Végül is kimásztam a vécére, de még a vizelés is lehetetlennek bizonyult, mintha az összes testnyílásom beszáradt volna. Várni kellett egy kicsit, hogy érzéstelenítsem magamban a kakát. Mármint érzéstelenítsem magam. Bekapcsoltam a mobilomat, ami egyből csipogni is kezdett.
    – Önnek hét új üzenete érkezett – jelentette önelégülten a telefon.
    – Tiszteletem, Tomasz úr – ugatta az első, mint egy géppisztoly. Úgy dörgött a fülemben minden mássalhangzó, mint egy apró robbanótöltet. Már az első „t” a „tiszteletem”-ben, megölhetett volna egy érzékenyebb fülű hallgatót. Én viszont már amúgy is félig hulla voltam.
    – Tiszteletem, Tomasz úr. Több emberrel beszélgettem, és csak a nők értenek egyet önnel abban, hogy én kizárólag felelőtlen emberekért vagyok képes felelősséget vállalni. Ön mit gondol? Találkoznunk kell.
    – Helló – kezdte Maciek orrhangú, selypegése miatt kissé gyerekes basszusa. – Nem csinálunk valami izgalmasat?
    – Jó napot, én Katarzyna vagyok, és szeretném, ha elmondaná, milyennek talál.
    – Helló, Tomek. Itt Bartek. Csinálj valamit. – Bartek tizenhat éves, sötét szemek, pirospozsgás arc, plusz az anyja, akit ismertem, és aki nagyon szeretett, bár néha az volt a benyomásom, hogy bármelyik pillanatban szét tudna tépni.
    – Helló. Én vagyok. Jobb szeretnéd, ha nem hívnálak? Csak tudni akartam, hogy vagy, és hogy találkozunk-e valamikor.
    – Jó napot, Andrzej Sieklucki beszél, egy tréninget szerettem volna megbeszélni a sajtótájékoztató előtt.
    – Helló, itt Gabriel – szólalt meg végül az ő hangja, férfihoz képest kissé remegő, de nagyon kellemes, bársonyos-mandulás. – Csak üdvözölni akarlak, Tomek, és emlékeztetni, hogy holnapután lesz a világ egyértelműen legédesebb csecsemőjének a keresztelője. És persze, akarom kérdezni, hogy összehozunk-e valamit.
    Természetesen a világ legédesebb együttműködéséről volt szó. Nem tudtam, hogyan akarta ezt Gabriel összeegyeztetni a világ legédesebb csecsemőjének világrajöttével. De Gabriel kapcsolatai az élettel mindig igen problematikusak voltak. Már azt is elképesztően nehéz volt elhinni, hogy egyáltalán gyermeket nemzett. Jóval könnyebb elismerni, hogy a spirál vagy a kúp alakult valahogy külön organizmussá. (…)

    Megint olyan betonboldog vagyok. Egyetlen olyan köbcentiméter sincs bennem, ami ne lenne kitöltve valami folyékony cementhez hasonlatos, forró és nehéz anyaggal. Ennek ellenére azért még nyomok magamba két löketet. Ma tényleg sok kell ahhoz, hogy végrehajtsam, ami reggel óta a fejemben motoszkál. Ma tényleg nagyon jónak kell lennem. Valami olyasmit kell adnom Gabrielnek, amit nem könnyű adni, de ami a legszebb ajándék lehet egy új élethez.
    Az elhatározás egy pillanatra meggyengül, amikor meglátom a macskát, de nem sikerül elkapnom. Csak azt a pár felfújt gumimacit borítom fel, amik majdnem akkorák, mint én.
    A tenyerem fekete a fólián levő koromtól. Talán le kellene mosni. A kellékes kuckójában van fürdőszoba. Érdekes, hogy az újságírók szobájában mindig folyékony szappan van, csőrös palackban. A kellékes fürdőszobájában rendes szappan van, kemény és zöld. Kézbe veszem. Kinyitom a meleg vizet, és aládugom a kezem, de nem érzem a melegséget, mert a meleg a fejemben van.
    Az ilyen szappant alaposan be kell áztatni, hogy meglágyuljon és jó legyen a mosáshoz. Tartom a csap alatt, és forgatom a kezeim közt. Egyszer csak nem csúszkál tovább, hanem megáll a kezemben. Ragacsos, meleg és lágy, mint a viasz vagy a csecsemők. Újabb extázisadagban részesít, míg rá nem ébredek, hogy elfogyott a szappan. Valahogy elolvadt az ujjaim között.
    Kijövök a fürdőből, aztán a televízió épületéből is, ami ma szinte teljesen üres. Próbálom rázogatni a kezem, hogy megszáradjon, de csak lassú köröket sikerül tennem vele. A buszon becsukom a szemem, és időnként felvillan előttem Gabriel arca, nagy kék szeme. Talán még kékebb is, mint amilyen valójában.
    Gabriel kezdő restaurátor. Neki való foglalkozás, hiszen a lételeme a szöszmötölés. Az, amit ma kap tőlem, talán nagyon megváltoztatja. De azok a jó tulajdonságok, amiket szeretünk benne, csak erősödni fognak.
    Jókora késéssel érkezem a templomhoz, az ünnepség már véget is ért. A bejárat előtt, az öltönyök, sőt szmokingok tömegében Gabriel felesége ringatja az éber, csendes csomagocskát. Gabriel úszik a boldogságban, körbevéve nagybácsikkal, nénikkel, valamint az anyjával, aki időnként a nyakába ugrik, kalimpálva a kezével meg valami sálfélével. Ölelgetik a többiek is, úgyhogy folyton eltűnik a szem elől. Csak egy-egy pillanatra villannak ki a nagy szemek egy öltöny, vagy egy ruha mögül. Néha hallom azon a kivételes hangján, amit leginkább mandulaárnyalatúnak lehetne nevezni, hogy: „Nagyon szépen köszönjük.”
    Egész időn át arra vigyázok, nehogy túl korán adjam ki a meleg ajándékomat Gabrielnek, és össze ne hányjam a nagybácsi lakkcipőjét. Gabriel végre megjelenik előttem, és mindkét arcomon megcsókol, miközben a fülembe súg: „Adj egy löketet.”
    Nem szólok semmit. Kettesben akarok lenni vele, amikor átadom neki. Nem akarom, hogy mások is lássák, mert az, ami Gabriellel történni fog, bizonyára látványosan megrázza majd. Fejmozdulattal a parkoló felé mutatok.
    – Bocsássatok meg egy pillanatra – kiált Gabriel a nénik és a bácsik tömege felé. A tömeg helyeslőn bólogat. Nyilván azt gondolják, hogy a rendkívüli pillanattól meghatódva félrevonulunk egy férfias baráti beszélgetésre. És most először nem tévednek. A felesége szintén mosolyog, nem sok hiányzik ahhoz, hogy meleg kezemmel végigsimítsak kerek kis arcocskáján.
    Beülünk Gabriel kis piros autójába. Az arca ismét közel kerül hozzám.
    – Adj egy löketet – ismétli szemtelen, de továbbra is bájos mosollyal.
    Válasz helyett barátságosan arcon csókolom. Aztán halkan beszélni kezdek, egészen közel az arcához. Hogy van számára egy meglepetésem. Ugyanis megtudja, hogy már soha többet nem fog tépni. Mostantól egészen más örömök várnak rá. Olyan örömök, amiket olyasvalaki, mint én, tökéletesen megért. Hiszen én is szünet nélkül érzek valami olyasmit, amit egy apa vagy anya érez a gyermeke iránt. Ezért nem engedem meg, hogy tépjen.
    – Ne baszakodj már – mondja Gabriel barátságosan. – Adj egy löketet. Látom, hogy úgy el vagy szállva, mint még soha.
    Mosolygok. Én tudom, ki téphet és ki nem. Gabrielben van valami kedves és lágy, még józanul is. Soha nem szabadna tépnie. Most meg aztán különösen nem. És azt is tudja, hogy én intézhetem el, hogy ne tépjen többet. Ezt meg is mondom neki, és végre olyan, mintha kiáradna belőlem az a sűrű és meleg valami, amit Gabrielnek akartam adni. Mintha beszéd közben valami igazán trópusit lehelnék Gabriel arcába. Még fázni is kezdek egy kicsit, de aztán jön az újabb meleghullám. Lehet, hogy még az előző, most árad vissza Gabrielről, összeszorított ajkairól és behunyt szemeiről, jön vissza rám, hogy befedjen, mint egy takaró. Gabriel pedig elfordul tőlem, a homlokát a kormánynak támasztja, és azt mondja, tűnjek a picsába a kocsijából.
    De én nagyon, nagyon boldog vagyok. Tudom, hogy a szeretet győz. Ami azt jelenti, hogy én győzök, meg Gabriel felesége és talán az anyja. Kiszállok a kocsiból és elhagyom a társaságot, majd elmegyek a hívogatóan szürke kapu felé.
    Már tudom, hogy elkövettem egy apró, édes kis hibát. Még egyszer meg kellett volna ölelnem és belehelnem, minden oldalról, hogy érezze, ahogy körülveszi a melegem, ami annyira erős és sűrű, hogy már szinte sötét. Gabrielnek ebben a kétszeresen nehéz pillanatban több melegségre van szüksége, mint egy átlagos embernek, éppen úgy, mint a kisgyereknek a felesége kezében.
    Miközben villamosozok haza a hosszú úton, hol elalszom egy kicsit, hol ábrándozom egy kicsit ezen a csodás napon, ami sajnos kicsit összefolyik az előzővel.
    Reggel arra kelek, hogy „Arararara”. Az volt aztán a zaj. Egy adag hányással együtt jött ki, ami fájdalom nélkül röppent ki belőlem a padlóra.
    A heroin utáni hányás rutinszerű higiéniai folyamat. Simán átcsusszan a nyelőcsövemen, mint egy virgonc kis halacska. Van, hogy egyáltalán nem érzem, de van, hogy egyenesen kellemes. És elég csendes is. Úgyhogy az „Arararara” nem belőlem jöhetett, hanem az énekesből a tévében.
    Úgy gondoltam, elkúszom a távirányítóig, és csatornát váltok. Csak azt nem tudtam, hogyan tegyem. A testemnek valahogy nem volt formája.
    Aztán csak teltek az órák. A lelki szükségleteket ilyenkor csakis a Viva Zwei bemondói és énekesnői elégíthetik ki. De most talán ők is valaki más lelki szükségleteinek kielégítésére rendezkedtek be. Amikor elkezdtem mozogni, kikapcsoltam a telefont. Nem igazán tudtam beszélni, olyan lett volna, mintha két falemezt tennék egy adag homokra, és egymáson csiszatolnék velük.
    Szerencsére maradt egy kicsi a fejemben abból, ami leginkább egy gigantikus kockacukorra emlékeztet. Egy ilyen szögletes szerkezet nagyon fájt volna, ha nem lett volna egyidejűleg édes.
    A nap további részét zenetévék bámulásával, higiéniai műveletekkel, illetve a hányás feltakarításával töltöttem. A mozgás továbbra is igen nehezemre esett, főleg ha tudatában voltam annak, hogy éppen csinálok valamit. Azon töprengtem, ha levágnám az egyik testrészemet, talán kiszívhatnám belőle a maradék heroint. De hosszas mérlegelés után arra jutottam, hogy az sem változtatna a helyzetemen. Persze talán azon kívül, hogy ha levágnék valamit a testemről, kisebb terhet éreznék mozgás közben.
    És másnap, az volt az igazi, mármint a mai nap. Csodálatosan kezdődött, mert reggel a nap átsütött az esőfelhők vékony rétegén, amitől olyan lett a fény, mintha körtéből jönne, és az utcán is egészen olyan érzés volt, mintha otthon lennék. Gyorsan elmentem dolgozni, egy ismert humoristát kellett rendbe szednem. Kivételesen félénknek bizonyult. Aztán ittam egy ásványvizet a szerkesztőségben, és bámultam a naptárra, amin egy hímes tojás széttört héja közt fekvő újszülött képe díszelgett. Eszembe jutott, hogy két óra múlva lesz Gabriel fiának a keresztelője. Valahol messze, a Visztula túloldalán, a templomban.
    És akkor jutott eszembe a remek ötlet. Az ötlet, hogy kicsit megszépítsem magamnak ezt a keresztelőt úgy, hogy betépve érkezem. Először is, ilyen módon az ünnepség még kellemesebb lehetne. Másodszor, különben is kivételes, elképesztő utazás lenne, betépve egy keresztelőn, a templomban. (…)

Keresztes Gáspár fordítása

Eredeti cím: Heroina © Tomasz Piątek, 2002
Minden jog fenntartva

Tomasz Piątek (1974) a milánói egyetemen végzett nyelvészeti tanulmányokat, 1995–99 között újságíróként, illetve a Canal Plus csatorna nyelvészeti szakértőjeként dolgozott. 1999-ig a heroin rabja volt, majd leszokás után a Gazeta Wyborcza, a Film és más lapok szabadúszó munkatársa lett. Varsóban él, jelenleg egy reklámügynökségnél dolgozik.