Daniel Odija

Fatelep

(Részletek)

    Ez a hely akkoriban éppen elég ronda volt. Az egyetlen, ami a szürke betonblokkok közt mindig bevilágította a környéket, a sportpálya betonteknője volt. Egy elferdült mászóka állt ki belőle. Ennyi. Ez volt a téesz. A nyomor miatt mocsok volt, a munkanélküliség miatt meg unalom. Mindenki ismert mindenkit, nem sok újat tudtak mondani egymásnak. Az egyetlen látványosság a közért volt, ahol több bort lehetett kapni, mint kenyeret, és persze volt még Mariola asszony kocsmája, a Zagroda.
    A téeszben megmaradtak bizonyos viszonyok. Kevés férfihez kevés nő. Az egész környéket vénülő agglegények lakták, mert ezen a környéken kevesebb volt a nő, pedig a téeszben majdnem annyian voltak, mint a férfiak, talán azért, mert akkor még családok laktak itt. Sokgyerekes és hangos családok. Elhanyagolt, piszkos gyerekek rohangáltak mindenfelé. Fürgék és kíváncsiskodók. Amint viszont valami idegen jött ide, sóbálvánnyá meredtek. Egy jövevény nagyon érdekes, már csak abból a tényből fakadóan, hogy nem idevalósi.
    Itt, a téeszben a parasztok mindig enyhén be voltak állítva. Hol egy kis borocska, hol egy kis kisüsti vagy más itóka – csak hogy elfelejtsék, milyen rossz nekik. Csak az utóbbi időben kezdtek a politikáról beszélni. Feltűnt egy alak, aki felkeltette az érdeklődésüket. Andrzej Pasieka volt a neve. Idevalósi, állítólag Kulszewkiből, csak senki nem tudta, hogy Nagy- vagy Kis-Kulszewki. Állítólag azt akarta, hogy jobb legyen a parasztoknak, és jól is beszélt, hiszen meg lehetett érteni, amit mond.

    Aztán egyik nap az történt, hogy ez a Pasieka elment a téeszbe. Kikerekedett az emberek szeme, mert még nagyobb és valószínűleg még drágább autóval érkezett, mint a Myśliwskié, eddig az volt itt a legdrágább. Pasieka autója tényleg nagyon drága lehetett, mert még azt sem tudták, milyen márkájú, senki sem látott még ilyet soha, még a tévében se. Pasieka azonban nem öltönyben szállt ki a kocsiból, mint a politikusok, hanem a saját műselyem melegítőjében. Az emberek megkönnyebbültek attól, hogy a magukfajtának látták Pasiekát.
    Ő meg elmondta a népeknek, akik köré gyűltek a sportpályán, hogy közelednek a választások, és csak az ő érdekeiket tartja szem előtt, mert hát ő is a téesz szülötte! Ezért bízni kell benne, amúgy is, mármint a szavazatokon kívül, mert azt már úgyis elhatározták, hogy rá szavaznak, mivel a földijük, és ebben az országban egyedül ő képes kirángatni őket abból a szarból, amiben élnek, de azért a szavazatok mellett nem ártana pár fillér, hogy a választásokon egyenlő esélyei legyenek azzal a sok gazfickóval a kormányban, akik most ott vannak a húsosfazéknál, de ez már nem tart sokáig, mert ha ő, Pasieka, bejut a kormányba, akkor majd kipaterolja az összes ingyenélőt, léhűtőt meg csirkefogót. De hogy ez sikerüljön, ahhoz, drága emberek, kell adnotok egy kis pénzt, hogy móresre tanítsuk ezeket a tolvajokat.
    Pasieka meggyőző volt. Nem volt nagy termetű, nem lógott ki a többi közül, de ápolt haja volt, sőt egészében véve ápolt volt, és a tekintetében is volt valami tekintélyt parancsoló… Ja, és okosan beszélt, úgy, hogy mindenki értette, mit akar, és a szavai úgy ütöttek, mint a csákány, annyira találóak voltak… Mindenki felfogta, hogy az a pénz valóban kell neki, hogy nélküle nekik sem lesz majd pénzük, ha Pasieka valamikor hatalomra jut. Csakhogy az embereknek nem nagyon volt miből adniuk. Volt, akinek már a segély se járt, hát akkor miből éltek volna?
    Egyesek úgy tettek, mintha épp a zsebükben kotorásznának, csak túrtak, túrtak, de nem kotortak elő semmit. Mások az eget bámulták, mintha eső készülődne, de a nap csak azért is sütött, egy árva felhő sem úszott a téesz fölé. A nők már különben is hazaszéledtek, mert meg kellett csinálni az ebédet. Kezdett kényelmetlenné válni a dolog, ezért az egyik hústorony, aki Pasiekával érkezett, a fülébe súgott valamit. Pasieka végighallgatta a hústoronyt és megkérdezte az embereket, hogy kell eljutni Myśliwskihez. Miután megmondták neki, távozóban az öklét rázta feléjük:
    – Emberek, mi ez, ugyan már! Ha csak magunkon próbálunk segíteni, nem jutunk semmire, és kirabolnak mindenünkből a kormány hiénái!
    Ettől az emberek hülyén érezték magukat, mert tudták, hogy Pasiekának igaza van, és ezért nagyon, de nagyon szerették.

    Myśliwski látható rosszkedvvel nézett az izzadt Pasiekára meg a két hústoronyra. Pasieka épp egy perce fejezte be zajos beszédét, Myśliwski már tudta, kicsoda érkezett hozzá. Egyáltalán nem állt szándékában behívni őket a házába. Ez borzasztóan csípte Pasieka csőrét. Megszokta, hogy csodálják az emberek, ezért meglepte Myśliwski hozzáállása, aki ráadásul végig egy puskát tartott a kezében. Egy pillanattal korábban lőtt szét egy patkányt az istállóban.
    Myśliwski nem rakhatott ki mérget, az ártott volna a jószágnak. Különben is, szeretett patkányokra lődözni. Amikor hátrahúzta a kakast, az áldozat egy pillanatra megdermedt a gerendán a mennyezeten. Bajsza idegesen remegett, mintha érezné, hogy egy pillanatra lángba borul az egész világ, gyorsan és végzetesen.
    Az igazsághoz tartozik, hogy Myśliwski ritkán találta el a patkányokat. Sőt, igazából ezen az egyetlen alkalmon kívül eddig egyszer sem talált. De hát hogy is találhatott volna, ha mindig részegen lődözött. És hogy miért részegen? Hát mert csak részegen juthat valaki eszébe ilyen ötlet, hogy patkányokra lőjön. Már most is be volt nyomva egy kicsit, de csak kicsit. Talán ezért sikerült végre.
    – Csak nem pénz kéne a nagy politikus úrnak? – kérdezte torz vigyorral Myśliwski.
    – Talán bent is beszélgethetnénk – próbált bekéredzkedni Pasieka.
    – Talán nem – mordult fel Myśliwski, és háttal az ajtófélfának támaszkodott.
    Pasieka összezavarodott. Elvörösödött, és izzadságcseppek lepték el a homlokát. Eddig még nem találkozott ennyire szemtelen visszautasítással, de végül is egyszer ennek is be kellett következnie. De most még egy jó pillanatig nem tudta, mit mondjon.
    – A választási alapba szánt pénzről lenne szó. Végül is értetek, parasztokért teszem! Erre ti meg…
    De ebben a pillanatban Myśliwski félbeszakította, ami még jobban felbőszítette Pasiekát.
    – Ha pénzt akarsz tőlem, tűrd föl az ingujjad, azt’ irány a fatelep. Dolgozol egy kicsit, akkor kapsz pénzt – röhögött szemérmetlenül Myśliwski.
    A két hústorony, mint két véreb, előugrott. Pasieka nyugtató mozdulattal leintette őket.
    – Myśliwski, te nem tudod, kivel kezdesz! – sziszegte a fogai között.
    – Pasieka, engem ne fenyegessél, mert a végén még te szarod össze magad!
    Ezúttal meg Pasieka sápadt el. Patakokban csorgott az izzadság a homlokáról a nyakán keresztül, és eláztatta az alsóingét. A hústornyok az egyik lábukról a másikra álltak. Myśliwski, mintha csak véletlenül tenné, könnyedén felemelte a puskát az ő irányukba.
    – Pasieka, még mielőtt elmondanád, amit el akarsz mondani, tudd, hogy én nem az a fajta vagyok, akit átverhetsz – mondta higgadtan Myśliwski. – Úgyhogy húzzál innen, keress mást magadnak.
    Andrzej Pasieka megjegyezte magában a sértést, és nem szólt többet. Összeszorította a fogát, és nem szólt többet. Egyelőre még visszatartotta a hústornyokat. Egyelőre hátrafordult, és visszaült a limuzinba. Egyelőre elment. Egyelőre…
    Józef is sejtette, hogy Pasieka csak egyelőre ment el. Sejtette, hogy visszajön. De egyelőre nem félt ettől. Egyelőre nem félt semmitől. (…)

Ház és még valami

    Az egyetlen dolog, amit Myśliwski még a fatelepnél is jobban szeretett, az a háza volt. Büszke volt rá, mert nagy volt, és ráadásul modern is, mondjuk jó sok éven át építette. Kétszintes, pincével. És tulajdonképpen a pince lejáratán kívül minden be volt fejezve, bevakolva és kifestve.
    Nincs mindenkinek saját háza. Igazából csak keveseknek van saját házuk. Ezért sokan irigyelték Myśliwskitől azt a házat. Ezt ő is tudta, de még élvezte is. Ha megdolgoznak érte, nekik is lesz – mondogatta néha Mariának, aki csendben bólogatott, hát hogy is lenne másképp? Bólogatott, de különben úgysem ismerte el, ha a férjének volt igaza. A beszélgetés köztük mindig az ő kijelentésével kezdődött és azzal is végződött. Általában nem tartott tovább a férje első mondatánál, illetve az ő hiányzó válaszának üres helyénél.
    Myśliwski szeretett ábrándozni azon, hogy a nagy családnak épít házat. Csakhogy a fantáziálást szétfoszlatta a valóság. Mariának nem lehettek gyerekei. Igazából új feleséget kellene találnia magának, de az összes többi kurva, és egy kurva nem lehet a gyerekei anyja, legalábbis az ő házában nem.
    Otthon jól érezte magát. Főleg éjjel, amikor Maria és Krzysztof már aludtak, és nyugodtan sétálgathatott és nézegethette, mi van az ablak mögött. Az első meg a második ablakon az erdő falát látta, amelynek mély sötétje élesen elvált az ég fakó sötétjétől. A harmadikban, nagy panorámaablakban a fatelepét láthatta. Elnézegette a sarkokban a gépek és farakások púpos árnyait, ahogy a teret bevilágító lámpák sárga fénye megpróbálja felfalni őket. A feketeséggel teli halmok mögül fénycsíkok világítottak ki, de ez sem élénkítette a képet, mintha minden belemeredt volna a várakozásba egy átható fuvallat után, ami megváltoztathatná ezt a világot. Myśliwski is elmerült a várakozásban, készen a nagy eseményre. De csak apró incidensek történtek, amelyek kizökkentették a tompultságból. A farakások közti téren csendben lopózott át a két kutya, Józef mindig kiengedte őket éjszakára, hogy őrizzék a fatelepet.
    Volt a házban egy nagy hall, ott lobogott a tűz a kandallóban. Myśliwski szeretett előtte üldögélni. Esténként. Egy jó konyakkal a kezében. Egyedül. A lángok táncoltak a szeme előtt, és noha teljesen fel nem vidították, hirtelen, ritmikus szökkenéseiktől megnyugodott. Myśliwskinek mindig kellett valami, ami megnyugtathatta. Az alkohol és a nők megnyugtatták, régen még a munka is, de amióta gondjai voltak, kezdte fárasztani.
    Egyre gyakrabban kínozta a nyugtalanság, hogy sikerül-e kimásznia az adósságaiból. Hogy sikerül-e megmentenie a házat és a fatelepet. Azon töprengett, hogy nem szereti a feleségét, bár igazából ez annyira nem foglalkoztatta… Hiányzott valami, de nem igazán tudta, mi az. (…) Marian Zygmunt még tévét se nagyon nézett.

    Ha nézte volna, tudná, kicsoda Andrzej Pasieka. De nem nézte, úgyhogy nem tudta. De Jędruś, ők így nevezték, úgy döntött, egyik nap lezárja a műutat, hogy ne lehessen rajta áthajtani. Helyi parasztokat használt hozzá, akik nemigen tudtak mit csinálni, úgyhogy tömött sorban álltak keresztben az úton. Traktorokat is odaállítottak. Kis idő után előkerült a vodka meg a kolbász. Minden Pasiekától. A parasztok tüzet raktak az út közepén, és már nem álldogáltak, nem járkáltak, hanem le is feküdtek. Egy kocsi sem mehetett át, az fix. És mindezt azért, mert az ország rosszul megy, és a parasztokat nyomor sanyargatja. Meg kell szorongatni a kormányt, hogy jobb legyen a parasztoknak! – üvöltötte Pasieka, és arca vöröslött az örömtől.
    Az emberek kiszálltak a kocsijukból, először kérlelték őket, aztán fenyegetőztek, végül néhányan ököllel estek nekik, de a parasztok behányták az agresszorokat az út menti árokba.
    Marian Zygmunt a többiekkel együtt kiszállt az autóbuszból. Mégsem csatlakozott a kiabálókhoz, akik a parasztokkal üvöltöztek. Minek is ment volna, amikor az utat csupa ismerőse állta el. Odament hozzájuk. Azok vidáman üdvözölték. Pasieka még kezet is szorított vele. Felajánlotta Mariannak, hogy álljon be ő is a blokádba. Marian – persze, persze, persze, de inkább mégsem. Jó, akkor megkínálták egy kupicával meg egy kis kolbásszal. Elfogadta. De amikor már jó melege lett belül, sajnálattal kijelentette, hogy munkába kell mennie. Ugyan már, olyan messzire! – unszolták a parasztok. De ha Marian makacskodott, hát makacskodott. El is ment.
    És ahogy így ment, közben szomorúan azon tépelődött, hogy nem teheti. Hogy nem teheti azt, amit akar. Már nem. Amióta elvette azt a banyát, és megszületett a lánya, a szabadságnak vége lett. Pedig mennyi szabad fiú volt a környéken, ennek nem, ennek a banyának pont őt kellett választania. Nem sok beleszólása volt. Ja, a végzet ellen mit tehetnél? Mindenkinek megvan a maga keresztje. Be kell menni gürcölni abba a kibaszott gyárba, hogy a banya ne problémázzon. Ezeket gondolta menet közben. Nem látott semmit abból, ami történt körülötte, mert gondolkodott.
    És nem láthatta, ahogy Myśliwski odaér a blokádhoz. Valamiért be kellett mennie a városba. Nem fontos, miért, az a fontos, hogy közeledett a részeg parasztok felé. Ismerte mindegyiküket a téeszből. Felismerte Pasiekát. Már messziről. Pasieka is felismerte Myśliwskit. Ő is messziről. Szembeálltak egymással, szinte összeért az orruk. Illetve összeért volna az orruk, ha Pasieka kicsit magasabb lett volna. A parasztok hallgattak. Elhalkult a nevetés és a beszélgetés. Elcsendesedett a veszekedés. Még csak a kolbászzsírt sem merte letörölni senki, ott csorgott le az állukon, mert a feszültség Pasieka és Myśliwski között masszív sziklatömbbé változtatta a levegőt. Csak valami kismadár csipogott bátortalanul, de aztán gyorsan holtan esett a földre, mert mindenki úgy bámult rá, hogy csak holtan eshetett össze, hogy elmeneküljön a helyzetből.
    – Na, Józuś! – fröcsögte Pasieka.
    – Na, Jędruś! – sziszegte Myśliwski.
    Jędruś a fiatalok felé biccentett.
    – A tolvajra! – rikoltotta patetikusan. De senki sem mozdult. Csak egy kis kő, nem tudni honnan, széles ívet leírva a levegőben, nagyon lassan, mintha a tenger fenekére süllyedne, átrepült Myśliwski homlokára. Kivirágzott egy vörös virág. Valami ráfolyt Myśliwski homlokára, aki egyelőre nem értett semmit. Azt hitte, biztos leszarta egy madár, de amikor a vér elöntötte a szemét, letörölte a kezével, és észrevette, hogy mocskos lett a keze. Akkor megértette.
    A parasztok nekiestek. Eltorzult, felpüffedt arcok. Myśliwski kiszakította magát, mielőtt körbevették volna, hogy belepasszírozzák az aszfaltba. Visszarohant a Mercedesébe, és még sikerült bezárkóznia. Szétnyomódott orrok az első szélvédőn. Egy fog karcolódik az üvegen.
    Myśliwski megértette, hogy valami megváltozott. Mindig azt hitte, hogy másképp van. Most látta, hogy mások máshogy gondolják.

    Később már nem volt blokád. Marian Zygmunt visszament a busszal, és csöpögött a veríték az ablakokon. Mindennek fáradtságszaga volt. Levegőt sem kapott a tömegtől. Marian Zygmunt észre sem vette az izzadságot és a bűzt, mert ő maga erősebben bűzlött és izzadt a többieknél. Azért, mert sohasem ment haza úgy, hogy ne gurított volna le néhány sört, és a sör már csak olyan, hogy kijön a bőrén, miközben a megemésztett hányadék után felböfögi a bűzt.
    Néha, ha olyan kedvében volt, Marian Zygmunt megbámulta a sofőrök fülkéit. Mindegyik másképp nézett ki. Gazdagon díszítve, mint a templomi szószék. Mások szerényebben, mint egy paplak. Ennek a sofőrnek éppen szerényebb volt. Éppen csak három kézilabdás zászlócska, na és talán egyen ha virított egy városháza képe. A zászlócskák közt színes kutyusok és nyuszikák himbálóztak, ja és a napvédő függönybe a sofőr egy sast tűzött, biztos egy katonai sapkáról, csak úgy, emlékbe. Ennyi az egész. Semmi kereszt vagy szentkép a Szűz Máriával. Pedig a szent kütyük voltak a legnépszerűbbek.
    Marian Zygmunt emlékezett egy sofőrre, akinek az egész alsó ablak fölötti panel tele volt tapétázva, felváltva, hol Krisztussal, hol meztelen csajjal, hol Máriával meg a Kisdeddel, aztán megint két csajjal, amint egymást nyalják-falják. A váltókar végén egy borostyángolyó volt, beleöntve a pápa képe, hogy biztonságosan válthasson sebességet. Biztosan hívő ember volt.
    Ritkán fordult elő olyan, akinek nem volt semmilyen kabalája. Valamit mindenképpen ki kellett tenni valahova. Nyilván ezért ki-ki otthon érezte magát, úrnak és vezérnek képzelte magát és nem csak aszfalttúró sofőrnek.
    Miután kiszállt a buszból, Marian Zygmunt hazament a műút mellett. Ingadozott az aszfalt és a füves, út menti parlag között. Veleszületett képessége, hogy megtartsa függőleges helyzetét, segített, hogy egyenes vonalban haladjon. Lehetett akár holtrészeg, akkor sem tévedt le az egyszer belőtt útirányról. Olyasfajta jelenség volt ez, amin nem gondolkodott soha, ezért nem tudott a kiválóan kiegyensúlyozott füljáratáról, amely úgy ingott a fülében, mint egy keljfeljancsi, ami sosem dől fel, bármilyen gonosz erő lökdösi.
    A gonosz erőnek az út mentén sok áldozata hevert. Félrehányva feküdtek az árokban. Ide került a nyúl, aki nem tudott átszökkenni a műúton, vagy a röptében elütött madár. Néha egy kutya kilátszó fogakkal, furcsa mosollyal, mintha az ütközés előtti pillanatban még nem tudta volna, nyaljon vagy harapjon-e. De Marian Zygmunt nem ezt nézte.
    A gonosz erő messziről elkerülte. Az elhúzó autók közelsége ellenére Marian Zygmunt sosem ingott meg, nem lökte fel a légáram, és nem szívta magával a száguldó teherautók kerekei alá. Lehajtott fejjel bandukolt előre. Nem vette észre az összegyűrt sörösdobozokat, a chipsek csillogó zacskóit, a cigarettásdobozokat meg a többi színes szart. Csak néha hajolt le egy kidobott csikk után, és ha még jó volt valamire, elrejtette a zsebében.
    A végén a lehető legnyugodtabban letért a műútról a másik útra, arra, amely sárral mocskolta az ember cipőjét, ha nedves idő volt, vagy porral, ha száraz, és elért a téesz paneljeihez, ahol lakott, és ahol Józef Myśliwski, ha úgy tartotta kedve, megtermékenyített egyes női lakosokat. (…)

Keresztes Gáspár fordításai

Eredeti cím: Tartak © Daniel Odija, 2003
Minden jog fenntartva

Daniel Odija (1974) Słupskban született, ugyanitt a városi televízónál dolgozik. Második regénye, az egy volt téesz rendszerváltozás utáni hanyatlását megjelenítő Fatelep (Tartak) osztatlan elismerést aratott.