Vigíliák és szilenciumok

    Makkai-Kiss Nóra verseskönyve Átvirrasztott csönd címmel látott napvilágot. Buzás András festőművész borítóterve és illusztrációi igen széppé tették a kötet korpuszát.
    Makkai-Kiss Nóra elsőkönyves költőként legelőször azt üzente számomra, hogy a jelentkező lírikusok közül manapság szintén ott vannak a poetrinák. Hány magyar költőnőről is írtam már? A klasszikus Batsányiné Baumberg Gabrielláról, Rab Zsuzsáról és Károlyi Amyról, a kortársak közül meg Makay Idáról, Mezey Katalinról, a pécsi Csekő Csilláról, a balatonfüredi Kondor Ilonáról, az ajkai Reviczky Krisztináról, a veszprémi Tomor Ilonáról és Tungli M. Mártáról, a paksi Acsádi Rozáliáról… Mindig tollamra kívánkozott, amit Ady Endre fogott versbe A verselő asszonyokról: Áldott az asszonyok között, aki verseket tud írni… Nem díszítő elem, sem nem udvariaskodás volt ez a részemről, hiszen szemem láttára még az országosan kevésbé ismert nevű költőnők is esztendőket adtak életükből, családi elfoglaltságukból vagy más szerepükből, hogy a versírás természetrajzát, a költői mesterség alapjait elsajátítsák. Makkai-Kiss Nóránál viszont most azt érzem, hogy vannak alkatok, akik nem csupán a versírás áldásában, de annak nehéz kényszerében, sújtásában vagy – mondjuk ki – átkában is részesülnek. Férfiak szintúgy megélték ezt, Nagy László például azt vallotta, neki e játék nehéz ajándék. (A kötetének 83. oldalán Makkai-Kiss egyébként egyik mestereként idézi meg az iszkázi költőt, aki „dedikálta” nékünk földrengéses arca megmenekült mosolyát.) A költőnő számára mintha mindenáron meg kéne íródnia a versnek, éppen annak a költeménynek, ami a keze alól kikerül. Mintha valami jóvátehetetlen dolog történne ennek hiányában. Megeshet? Akkor inkább tényleg a vers. Mintha a kibeszélésnek egyedüli lehetősége a költészet által való szólás lenne. Tápai Mihály irodalomtörténész emígy vélekedik Makkai-Kiss világáról: „…a kötet legnagyobb része te, neked megszólítással íródik, ez valami közvetlenséget ad írásainak, a közvetlenséggel hozzám, az olvasójához való beszéd helyzeteit variálja a szerző. Valaki beszél hozzánk… Kicsit panaszversek ezek, »kihajolva az Univerzum ablakán« hangzanak el, félelmekkel, melyekre szép képei vannak.” Az olvasó tehát figyelmesen hallgat; ilyenkor a költőkkel együtt mondhatja el, hogy „kikönyöklünk a szeles csillagokra”. A költőnő sorolja is a leltárát, akár évtizedekkel ezelőtt Pilinszky János és József Attila az öröknek tűnő egzisztenciális panaszokat, amelyek a megváltatlanságból fakadnak:
    „Megőrzöm az álmot / Gyámolítójaként magamnak” („Csak tiszta forrásból”); a létbe való vetettség idegenségét: „egy áldatlan létezés váza / csontváza zörög/zörgetek / Didergek Uram! / Nyiss ajtót! / Valaki megérkezett!” (Ugyanarra); a félelmet és a szorongást: „Fogd a kezem / : pókháló-szomorúság / ne gabalyodjon / szívemre” (Fogd a kezem).
    Ezekkel a kozmikussá növő inkomfort érzésekkel küszködik a XX. század eleje óta a civilizáció. A szorongó művészek (akik krisztusian vagy abszurd mód bátran magukra vállalták ennek a szenvedésnek a misztériumát) alkotásaikban próbálták szublimálni a kibírhatatlannak tűnő közérzeteket. A nagy történelmi pillanatok s a mindenkori hétköznapok körülményei hogyan is lehettek volna kímélettel, bárminemű tekintettel a sebzettséggel élőkre? Főképpen errefelé, e katasztrofikus kelet-közép-európai térségünkben, ahol költőnek kellett ahhoz lenni, hogy az emberségesség és a tehetség nevében föltehető legyen egy kérdés: „Nem halljátok a mosónő fiát?” Kormos István artikulált így. Nem mondok értékítéletet azzal, csupán emberi jelenségként állapítom meg, hogy Makkai-Kiss Nóra versvilágának pőreségét, kiszolgáltatott érzékenységét József Attiláéhoz hasonlítom, amikor ilyen strófájára találok: „Asszonysorsommal / viselősen / fogaim szorítom / össze erősen / : mert nincsen aki / megsimogassa égő / homlokunk / Naponta / elvetélünk és naponta / szüljük újra önmagunk”.
    Rezignáltan a vers címe. Ez a lélekállapot szerencsére bölcsességgel is telítődhet, nem csupán szomorúsággal, tehát távol áll ama síktól, ahol az ember már nem remél. S incselkedik a reménnyel egy formai találmány is a költőnő részéről, hiszen a kötetben, ahol fontos fölsorolás vagy állítás következik, azt a sor elejére hozott kettősponttal jelöli Makkai-Kiss. Jelzi, mint József Attila fölemelt ujja, hogy valami olyan következik, amelyre a hallgató (befogadó) tán nem is számít. Meglepő, talán fontos is, egyszóval: érdemes vele maradni.
    A kötetben előbb perlő viszonyban áll Istenével, versének hangja szemrehányó. Ima helyett szinte költői kérdéseket tesz föl, s utóbbiakra – természetüknél fogva – annyi válasz sem érkezhet, mert nincs, mint az elszálló fohászokra. „Uram! Megosztottad az Egészet / mert nem bírtad elviselni / Magánosságodat // Hogyan várod el / éntőlem / hogy elviseljem azt” (Végső kérdések a Teremtőhöz).
    A könyörgések, az imák – Németh G. Béla szavaival – mindig a „reménység artikulációi”. A kötet záró versei között aztán föl is hangzanak a fohászok: „Uram! / Nehéz vagyok / : mint az ázott ruha // Segíts! / Engedd / hogy a / Nap melege-fénye / átszitáljon / : lebegjek a szélben”.
    A keresztény szimbolika mellett a távoli Kelet motívumaira is rátalálunk (Mantra, mandala…), könyvoldalról könyvoldalra egy spirituális versvilág képei jönnek elénk. A hazai tájak közül Szatmár – Batár – Tisza-berek említődik a versekben. Akár a keleti festők ecsetvonásai, akár európai és magyar impresszionisták nyomán, de egyformán szép volna, ha Makkai-Kiss Nóra árva csillagterei alatt a szép otthonosság vidékei is megjelennének. Hiszen tudja, hogy „Járhatóak lesznek az utak / kegyelmében jelenednek…” S talán a játékot és a játékosságot hiányoljuk még (ha már a tipográfiai megformálásban a köny oldalain annyi változatában megjelenik a „látható” vers). A többi megvan: férje és lánya, akik köré a családi lírát lehet szőni, a művésztársak, akiknek világába átjárhatósága van minden testvérmúzsának.
    Pilinszky János szerint megérdemelné a kegyelmet minden írástudó, aki egyedül a papírlap fölé hajol. Kell, hogy Makkai-Kiss Nóra egyénisége, személyisége is a címzettek között legyen, mivel ilyen és hasonló költeményeket tudhat magáénak: „Istenem! / Köszönöm / : hogy ma / nem voltam / fájdalom / senkinek.”
    (Makkai-Kiss Nóra: Átvirrasztott csönd. Összmagyar Testület, 2003)

Németh István Péter