Sherlock Holmes és a költészet

Király Farkas: Hosszú árnyékok földje

    Albion, köd, távolságtartás.
    Sherlock Holmes postafiókjára fehér levélpapír érkezik, rajta az alábbi üzenet: „Király Farkas: üzenet”.
    A felirat alatt különös formájú rajz, négyzetes keretben a következő szöveg: „Elfogyott a regimentem :)”
    – Tisztára egy mobiltelefon részlete – tűnődik a sasszemű detektív. – Megtévesztésig az. Épp ezért gyanús.
    Holmest – tudjuk – három dolog hozza izgalomba: a hegedűjáték, az ópium és a rejtély. Az üzenet kimeríti e legutóbbi fogalmát, ezért Holmes nyomozni kezd.
    Holmes mindenben jártas, egy dologban nem: a „language poetry”-ben. Nem ismeri fel, hogy a cédulán található rövid szöveg: vers; szerzője neve és címe a versírás EU-szabványainak megfelelő módon van feltüntetve a bal felső sarokban, illetve középen, szövege pedig ez esetben maga a rejtély, a talány.
    Megsejti, hogy az első két szó: tulajdonnév, vélhetőleg személynév. De nem derül ki számára, hogy az üzenet szövege, mely az „üzenet” szót is tartalmazza, elsősorban magyar nyelven olvasható. Már-már papírkosárba hajítaná a bosszantó cédulácskát, ha nem sietne – váratlanul, hogyan máshogy – két dolog a segítségére: a véletlen és segítőtársa, Watson.
    Watson egy ideje a „Hungarian vocabulary in James Joyce’s Ulysses” című disszertációján dolgozik, hogy Holmeshoz viszonyított, kínos intelligencialemaradását földolgozza, ezért az utóbbi időben meglehetős magyar nyelvismeretre tett szert.
    – Magyar szavak – állapítja meg tehát azonnal Watson.
    – Nocsak – teszi hozzá Holmes, és barátját a szöveg angolítására ösztönzi, mely kérésnek ő (egy Hungarian–English dictionary segítségével) büszkén eleget is tesz. Az üzenet így hangzik Watson fordításában: „King Wolf: message. I have run out of my regiment :)”
    – „Farkaskirály” – mondogatja a maga nyelvén a mágikus kifejezést a detektív, és elborzad. – Ha sejtésem nem csal, a háttérben totemisztikus gyilkosság lappang, Watson…
    Tegyük hozzá: Holmes sohasem téved. És még valamit: munkája során messzemenően körültekintő. Most a „message” szó gondolkodtatja el. Míg a rejtély felszámolja magát – ez, tudjuk, idő kérdése –, a kommunikációelméletben mélyed el, és egy pókhálós könyvtárpolc mélyéről előhalássza Roman Jakobson kommunikációmodelljét, mely szerint az üzenethez az alábbiak szükségeltetnek: feladó, címzett, kontextus, kontaktus és kód. Képzelhetjük Holmes csalódását, amikor kiderül számára, hogy ezek közül számára lényegében egyetlen tényező ismert: a címzett, vagyis ő maga; már amennyiben a papiros nem tévedésből került postaládájába.
    Úgy érzi, egyetlen tényező viheti előbbre: némi serkentőszer, konkrétan ópium. A szer használata révén előálló szellemi lebegésben valóban új dimenzió nyílik meg számára: a szer használata és Jakobson kommunikációs modelljének tanulmányozása során felismeri, hogy a moszkvai nyelvészkör világhírű tagja az üzenet fogalmát szorosan összeköti a poétikai funkcióval.
    Lehet, hogy ezen a ponton a nyomozás lendítőkereke csikorogva megállt volna: Holmes talán egyetlen dologtól idegenkedik érdemben, ez pedig a költészet, kiváltképp a nyelvközpontú, netán vizuális költészet.
    Ám éppen ezen a kényes egyensúlyi ponton újabb üzenet érkezik a postaládába: „Király Farkas: üzemzavar. csak egy hal vagyok / egy cserép virágban?”
    – Watson! – hívta izgatottan segédjét a világhírű detektív. – Fordítsa csak le!
    Watson fordítása így hangzott: „King Wolf: disconnection. am I only a fish / in a flowerpot?”
    – Különös – morgott a nagy detektív, és elmerengett. – Magam is gyakran érzek így.
    Bizonytalanság fogja el, mintha valóban egy totemisztikus gyilkosság mélyére látott volna. És valóban: lehetséges volna, hogy a személy – esetünkben konkrétan Sherlock Holmes – hal alakban feloldódhat valamiféle növényi lét mélyén?
    Az angol detektívet elhagyja a közismert angol hidegvér. A világ idegen lett és rettenetes.
    Holmes ezért a totemisztikus gyilkosságra vonatkozó elméletét igazolódni látja.
    – Tegyük fel, Watson – magyarázza rajongó tekintetű társának és mindenesének –, hogy létezik egy Fikciónia nevű állam, ahol nem használják, hanem feltalálják a nyelvet, ha éppen mondani, beszélni, szólni, állítani, hazudni, kérni, vallani, igényelni, követelni vagy hallgatni akarnak valamit. A nyelv szavai így nem állapodnak meg: nem ismétlődik kétszer ugyanaz a szó, épp ezért egyetlen hangsorhoz sem tapadhat jelentés. Minden egyes hang, ami a fikciónok torkán kijön, összehasonlíthatatlan bármi korábbival – egyetlen beszédhang sem ismétlődik soha. Minden, ami Fikcióniában elhangzik, elsőszülött, és a kimondás pillanatában meghal; de minden mondás azonnal újjá is születik a következő hangban.
    Ezért a fikciónok türelmesek a megértés terén, ám kommunikációra való képtelenségük mégis súrlódás, zsörtölődés, perpatvar és viszály forrása. Elmondani? Felér egy káromkodással Fikcióniában. Kibeszélni? Szörnyűséges imamalom és fogcsikorgatás.
    Nem tudni, hogyan alakult így, hogyan rögzült a fikciónok nyelvalkotásra való képtelensége. Egyesek szerint nincs megfelelő hangképzésre alkalmas szervük, mások szerint csupán tohonyák a beszédben. Teremtéstörténetükben szerepel egy bizonyos Frusztráción nevezetű elsőszülött (más változatban: Frakción), aki hangyatojásból bújt ki, ám születésének körülményeit nem őrzi a kultikus szöveg. Tény, hogy ez a Frusztráción (Frakción) teremtette a fikciónok nyelvét. Miután kibújt a hangyatojásból, nevet adott az állatoknak, a növényeknek, a zuzmóknak és többek között a sünöknek, de az, hogy minek mi a neve, azóta is rejtély. A kimondás pillanatában az összest azonnal elfelejtette.
    Feledékenység porlasztja a fikciónok nyelvét, nem más; nyelvük képlékenységének nem az az oka, amit az előbb mondtam, és amire már egyébként sem emlékszik senki.
    Tudja, hogy honnan szereztem tudomást minderről, Watson?
    Felismertem, hogy az első üzenet tartalma elmondhatatlanul fontos; azt is, hogy éppen ezért írták át és rajzolták el azok, akik küldték; hiszen pontosan tudják, hogy a nyelv, amelyet használunk – esetünkben az Őfelsége által is beszélt alattvalói brit angol, de ez szinte mindegy! bármelyik nyelv! – alkalmatlan a gondolat szabatos kifejezésére. Szavaink, melyet az Encyclopedia Britannica és az Oxford Dictionary őriz, csak egy halott nyelv szavai lehetnek: odaszögezve egyetlen jelentés keresztjéhez.
    Ah, a fikciónok! Aligha akadt nép szabadabb még egy, mint ők, akiknek képlékeny illóolajokhoz, eltűnő illatokhoz vagy párolgó szagokhoz hasonlíthatjuk a nyelvét; nem ismerik a fogadalmak súlyát és az állítások terheit. És a megértés terhét sem. A megértés lényegét kutatják szenvedélyesen, ahogy, Watson, a mi teológusaink Isten létét… És minél közelebb jutnak hozzá, annál biztosabbak a megértés megérthetetlenségében…
    Tudja, Watson, mikor idáig jutottam, megértettem: a tökéletes megoldás mégis az övék. Az ő nyelvük a költészet maga. Szavaik őrzését költőkre bízták. Egyszerre lettek bölcsek és öngyilkosok.
    Holmes napokig kedélybetegnek mutatkozik, és reggeli lágy tojását sem fogyasztja el; sőt, egy alkalommal a reggeliző asztalnál háromnapos szakállban jelenik meg. Hű kísérője, akit már-már kétségbeesés kerülgetett a zseniális nyomozó mély melankóliája láttán, csak akkor derült föl – mintha napsütés törte volna keresztül magát a lucskos égboltozaton –, mikor elmondhatatlan örömére a mester egy reggelen végre ismét kezébe vette hegedűjét.
    – Nézze, mi volt a postaládában, Watson! – szól a nagy detektív, miután leteszi a Brahms Magyar táncok című darabjának izzó hangjaitól füstölgő hangszert és mutatja neki a papírlapot, melyen ez alkalommal hosszabb szöveg volt olvasható: „Király Farkas: begyűjtés. szócsapdákat állítottam / már minden sarkába / a házaknak // itthon / a könyvespolc / s a tévé körül áll a legtöbb / meg természetesen / a szomszédokkal közös falaknál // ez persze nem elég // csapdáim vannak
a metrón buszokon / jobb kávézókban s kocsmákban is // mert minden percben / valahol meghal / egy történet // így hát ügyeskednem kell / igyekeznem / hogy össze-be gyűjtsem / a versekrevalót // a kihalófélben lévő / védett szavakat”.
    – Egyetlen dolgot nem értek, Holmes – tűnődött Watson. – Ön egyszeriben érti a szöveget?
    – Természetesen – felelte a nagy nyomozó némi szarkazmussal. – Pontosan ugyanannyira értem, mint magát, vagy maga engem. Azaz semennyire. És tudja mit? Éppen ez az. Rájöttem, hogy ahonnét ez a szöveg származik, az maga az örvény, az értelem és megértés örvénye; a hosszú hallgatások és a hosszú árnyékok földje… But which fuckin’ regiment is that all about?
    Holmes azzal átadja magát a biztonság mámorát kínáló ópiumnak.
    (Király Farkas: Hosszú árnyékok földje. Napkút Kiadó, 2004)

Prágai Tamás

Budapest, Magyar Műhely Galéria, 2004. december 21.

(A felolvasás során eredeti Király Farkas- és King Wolf-szövegek hangzottak el.)