Raffai Judit–Dala Sára

Napjaink mesemondása¹

    A népmesével többféle tudományág képviseletében és módszertanával foglalkozhatunk, a néprajztudományon belül is több irányzata jött létre a mesekutatásnak. A legismertebbek: a meseszüzsék földrajzi elterjedését, történeti rétegeit vizsgáló, összehasonlító ún. földrajzi-történeti irányzat², a Propp nevéhez köthető alaki-szerkezeti, ún. morfológiai vizsgálatok³ és a mesemondó-központú, egyéniségkutató módszert alkalmazó „budapesti” iskola⁴.
    Ez utóbbihoz csatlakozva, előadásunkban nem a gyermekirodalom részeként létező, átírt-átszerkesztett meséről, hanem a népmeséről mint a népköltészet egyik műfajáról, az élőszóban, az elmondás folyamatában létező népmeséről, annak manapság tapasztalható létmódjairól szeretnénk beszélni.
    A következő kérdésekre keresünk választ, miközben kétéves közös munkánk tapasztalatairól szeretnénk számot adni és a téma iránt érdeklődőket együttgondolkodásra felhívni:
    Mit mond a mesekutatás a hagyományos mesemondás technikájának átadható-tanítható elemeiről?
    Élőnek nevezhető-e a mesemondás hagyománya a magyar nyelvterületen? A mai, megváltozott körülmények milyen változásokat hoztak a „klasszikus”, hagyományos mesemondási szokásokhoz képest?
    Milyen szerepet játszanak e hagyomány mai állapotában a mesekutatás eredményei, illetve a mesével a gyakorlatban foglalkozó óvónők, tanítók, drámapedagógusok ismeretanyaga, szemléletmódja? Milyen teendői lehetnek a kutatásnak, a kulturális mintákat közvetítő-átadó pedagógusoknak, a közművelődésben tevékenykedőknek?

    A mese „három élete”. A népmese hagyományozódásának változásait, a napjaink mesemondásához vezető utat megfogalmazhatjuk oly módon, hogy a mese „három életé”-ről beszélünk⁵: a népmese „életének” (formai-funkcióbeli történetének) három fontosabb szakaszát, illetve inkább formáját különböztetjük meg. Ezek a szakaszok részben időbeliek, de főként egy viszonyt: a közösségnek a meséhez, a mesemondói hagyományhoz való viszonyát jellemzik.
    A mese „első élete”: amikor a népmese egyenlő a „mondott” szöveggel, a hagyományos mesemondás „eredeti” állapota, vagyis a hagyományos közösségekben, a szájhagyományozás törvényei szerint tovább élő népmese.
    A mese „második élete”: amikor a népköltészet „fölfedezésével” írásban rögzítették, majd ezekkel az írott változatokkal azonosították a népmeséket. A XIX. századtól a népmese is jórészt olvasmány lett a művelt nagyközönség számára, részben a tudományos meseközlés, részben (klasszikus íróink-költőink átiratai révén) a gyermekirodalom részeként.⁶
    A mese mai, „harmadik élete” lényegében visszatér az első, élőszóban létező formához: ez a mesemondás folklorizmusa. Napjaink mesemondóira, felnőttekre és gyerekekre leginkább az jellemző, hogy könyv-meséket, esetleg néprajzilag hiteles gyűjtéseket használnak, dolgoznak fel mesemondásukhoz, és csak keveseknek adatik meg, hogy a mesemondói hagyomány még élő, utolsó képviselőit hallhassák-láthassák, személyes élmények vagy néprajzi gyűjtések, leírások segítségével.
    Mindenesetre így a népmese újra az élőszóval azonosul, noha már nem a mesemondás hagyományos körülményei között, hanem új funkcióban, új alkalmakkor.

    A hagyományos mesemondás. A népmese az élőszó művészete. A hagyományos mesemondást ezért közösség és mesemondó sajátságos viszonya, a kölcsönös kommunikáció jellemzi.
    A mesélő és közönsége olyan közösséget alkot, amelyben mindenki valamilyen módon – aktívan vagy passzívan – birtokosa a hagyománynak. A kollektív tudásanyag ellenére a népmese mégsem teljesen állandósult forma, hanem olyan műfaj, amelyet a közösség elvárásai, valamint a mesemondó személyisége, újításai folyamatosan alakítanak, újabb és újabb változatokat létrehozva.⁷
    A népmese mindenkori megjelenési formája ugyanis az előadott változat, amelyet szavakkal, hangsúllyal, hanglejtéssel, hangszínnel, arc- és kézmozdulatokkal jelenítenek meg úgy, hogy a hallgatónak a történet képekben is megelevenedjék.
    A megjelenítés eszközeivel, a mesemondó személyével, a mesemondás mikéntjével a mesekutatás egyik ága, az egyéniségkutató iskola foglalkozik.⁸ Egyik képviselője, Kovács Ágnes hívta föl a figyelmet a népmese képszerűségének fontosságára. A mesemondó történetet megelevenítő „technikáját” kalotaszegi tapasztalatai alapján már 1943-ban leírta: „A mese csak leírva, kinyomtatva betűsor, a valóságban képek láncolata. Ez a képsorozat él a ketesdi mesemondóban. Szavai csak arra valók, hogy a hallgatóval is láttassák e képeket, átélessék a kalandokat.”⁹
    A mesei világ megjelenítésének vizsgálata, az előadói stílus kutatása nagy előrelépés, módszertani újdonság, de általában ez is még szövegközpontú volt. Kevésbé kutatták a mesemondó előadása során alkalmazott, a kommunikációt segítő, a szövegek tartalmi elemeit erősítő más eszközöket, vagyis a non-verbálist: a hang erősségét, a hanglejtést, hangszínt, arc- és kézmozdulatokat, a test mozgását stb.¹⁰ Újabban viszont – úgy látjuk –, erre is nagy szükség van, ha az élő mesét, a mesemondás folyamatát, hagyományozódását, mesemondó és hallgatósága viszonyát vizsgáljuk.
    Az, hogy a népmese az „élőszó művészete”, nemcsak azt jelenti, némileg leegyszerűsítve, hogy jobb élőszóban hallani a meséket, mint olvasni, hanem azt is, hogy jobb nézni is a mesemondót, mint csak hallani, hiszen a mesemondás látványa is segíti a mese befogadását! Éppen azért, mert gesztusokkal és mimikával törekszik a mesetartalom látványszerű kifejezésére.¹¹ A mesei képsorozat megmutatásához többféle eszközt használ: változtatja a beszéd ritmusát és gyorsaságát, hanghordozását és hangerejét, az arckifejezését, testhelyzetét, gesztusokkal nyomatékot, hangsúlyt ad egyes szavaknak, indulatot fejez ki velük, a párbeszédes részeknél hanghordozásával és gesztusaival játssza el azonosulását a mesei szereplőkkel. Mozdulataival és arcjátékával megalkotja a képzelt mesei teret, ezzel segíti a hallgatóságot, hogy jobban tudja látni a mese cselekményét, kommunikál a közönséggel, „kiszól a meséből”, aktualizálja, megmagyarázza az egyes dolgokat stb.
    Természetesen nem mindenki él ilyen eszközökkel, így az előadásmódjuk alapján elkülöníthetjük a mesemondók két fő típusát (természetesen vannak a kettő között átmenetet képviselő mesemondók is):
    – a mese előadását gesztusokkal, mimikával, testmozgással kiegészítő előadók (ilyen volt például Fedics Mihály, Pandur Péter, ilyen ma a bácskai Cérna Miklós stb.)
    – a merev testhelyzetben mesélő, szinte kizárólag a hangjukkal dolgozó mesemondók (ilyen volt például Ámi Lajos, Kurcsi Minya, ilyen ma a bánáti székely Lőcsei Antal stb.)
    Azt is feltétlenül említenünk kell, hogy az előadási stílust nemcsak a mesemondó személyisége, de a mese műfaja is befolyásolta, vagy az, hogy kikből állt a hallgatóság. Vagy akár az a tény, hogy napközben avagy este, sötétben mondták-e a meséket.¹²

    A mesemondás folklorizmusa. Napjaink mesemondási alkalmai. A közművelődésben manapság látható igény mutatkozik a népmese, egyáltalán a mese mindenfajta feldolgozása iránt. Helyi közösségi események (falunap, búcsú, közösségi hely megnyitása, kulturális rendezvények) programjában lehet néha idős emberektől meséket vagy helyi mondákat, igaztörténeteket hallani, de az is gyakori, hogy a régióhoz egyébként nem kötődő „igazi”, mármint professzionális mesemondót hívnak. A művelődési házakban mesedráma-műhelyek alakulnak, a könyvkiadók sorra jelentetik meg a legkülönbözőbb mesekönyveket. Táncházban, játszóházban, könyvtárakban élő mesemondás, fizetős nyári foglalkoztatókban, bevásárlóközpontokban mesevonat, mesevár, mesehajó szórakoztatja a gyerekeket. Az elmúlt években több olyan – hagyományteremtő – kulturális rendezvény is zajlott, amelyek során nagy súly esett a mesére, mesemondásra, mesedramatizálásra (például a vindornyalaki Mesefesztivál, a kapolcsi Művészetek Völgye, a budapesti Millenáris Park hétvégi rendezvényei). Az interneten több szervezet és magánember indít mese-honlapokat, szövegekkel, játékos feladatokkal, meseillusztrációs pályázatokkal. (Hozzá kell azt is tenni, hogy a legteljesebb zűrzavar, legjobb esetben is eklektika uralja ezt a területet, ha a műfaji határokat és értékszempontokat tekintjük.)
    A jelentkező gyerekek, tanáraik, a készülésbe legtöbbször bevont szülők, családok nagy száma miatt azonban mégis a népmesemondó-versenyek jelensége a legfigyelemreméltóbb. A felkészülés, a mese kiválasztása, a versenyen tapasztaltak, a sok új mese, a zsűri tanácsai – nagyon sokan ezeken az állomásokon keresztül kerülnek kapcsolatba a népmesével, épp ezért nagyon nagy a felkészítő pedagógusok és az értékelő zsűri felelőssége¹³.

    Napjaink mesemondói. Most lássuk, kik azok, akikkel manapság ezeken a rendezvényeken találkozhatunk, kik is napjaink mesemondói?¹⁴
    Hagyományos (felnőtt) mesemondók. A régi, hagyományos életforma és kommunikáció eltűnésével a mesemondás régi, hagyományos lehetőségei (a fonó, a kalákában végzett munkák, a virrasztó) is megszűntek vagy átalakultak. Élnek még viszont olyan idős emberek, akik ezeken a hajdani alkalmakon, a hajdani öregektől lesték el a meséket és a mesemondói „fogásokat”, de maguk már – a megváltozott életformához alkalmazkodva – nem vagy jórészt nem ilyeneken szerepeltek. Őket igyekeznek a néprajzkutatók, a mesemondóversenyek szervezői, a művelődési házak munkatársai bevonni a fiatalok életébe is. Az lenne az ideális, ha még inkább odafigyelnénk rájuk, még több szereplési, találkozási lehetőségük lenne (ezeket filmre kellene venni), és akiktől nem is annyira újabb meséket, hanem inkább a magyar népmese nyelvét, stílust, életformát, tartást és értékrendet lehet tanulni.
    A néprajzkutatók leírták, hogyan próbáltak igazodni a XX. század második felében az új szereplési formákhoz ezek a paraszti mesemondók, akiknek életéből eltűntek a tradicionális mesemondási alkalmak. Álljon itt néhány – múltbeli – példa:
    Kovács Ágnes mesekutató a bukovinai székelyek mesemondásáról írt munkájában említi a kakasdi Fábián Ágostonnét, aki a mesével kapcsolatos folklorizmusnak minden formáját megvalósította. Mesélt óvodában, gyermekkönyvtárban, az öregek napközi otthonában, fonójelenetben színpadon, néha rádióban és tévében is, felvételeiből meselemezt is készítettek.
    Az erdélyi Kurcsi Minya, a „havasi mesemondó” is Fábián Ágostonnéhoz hasonló mesemondói tevékenységet folytatott: 1958-tól, a havason töltött évek után nyugdíjba vonulva mesedélutánokat szerveztek neki az iskolákban és kultúrházakban az egész Maros mentén. Az első mesemondók egyike volt, aki meseelőadásain belépődíjat kért és mesemondási tevékenységéért adót is fizetett.¹⁵
    Vajdasági példa Beszédes Valéria kiváló mesemondója, a székelykevei Szőcs Boldizsár, aki a kilencvenes évektől szintén a hagyományos mesemondásra nem jellemző helyeken is mesélt: kulturális műsorok keretein belül, mesemondóversenyen, konferencián stb.¹⁶
    Hasonló utat járt be Szűcs László ludasi mesemondó is, aki iskolai magyarórán, néprajzi és természetvédelmi táborban, kulturális műsorok keretein belül stb. is mesélt. Szerepe a Ludason megszerveződő mesemondó csoport életében nagyon fontos lett.¹⁷
    Hagyományőrző (többnyire felnőtt) mesemondók. Nem hagyományos, hanem (tudatosan) hagyományőrző az a mesemondó, aki többé-kevésbé még hagyományosan tanult, de már csakis új környezetben (színpad, tábor) mesél, repertoárja, előadási stílusa már csak versenyeken, fellépések alkalmával aktivizálódhat, alakulhat, csiszolódhat. Erre a legjobb példa egy bánáti székely (hertelendyfalvi) család, amelynek tagjai a bukovinai székely mesemondóversenyek többszörös győztesei. Az édesapa a mesemondással még tradicionális körülmények között találkozott, passzív tudását és stílusát ezek az évek határozták meg, viszont mesélőkedvét és repertoárjának bővítését napjaink mesemondási alkalmai hozták felszínre, és gyermekeit már ezek tanulságai alapján, tudatosan készíti a mesemondásra.
    A hivatásos vagy inkább professzionális (többnyire felnőtt) mesemondók. Manapság egyre népszerűbb mesélők, akik – általában komoly előtanulmányok, könyvtári és helyszíni gyűjtések után – a hagyományos mesemondást szem előtt tartva, de igazodva a mai kulturális formákhoz váltak színpadi közönség előtt mesélő előadókká.
    Míg a többiek (az előző három csoport) általában saját nyelvjárásukat beszélve, egy tájegység meséinek az előadói, a hivatásosnak nevezhető mesemondók – több nyelvjárást és mesehagyományt is jól ismerve – több tájegység meséit is hitelesen adják elő.¹⁸
    A népmesemondó-versenyek (többnyire gyermek) szereplői. A fent említett ludasi mesemondó csoport példáján érzékeltetjük, hogy akik nem hagyományos módon tanulták a mesemondást és nem is hagyományos alkalmakkor mesélnek, azok is követhetik az eredeti népmesei stílust.
    A Ludasi Művelődési Egyesület gyerek mesemondói 1997-ben, a IV. Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny szabadkai elődöntőjén szerepeltek először. Az ott elért sikereken felbuzdulva mesemondó csoport alakult a faluban. A Ludas Matyi Művelődési Egyesület 26 főből álló gyerekcsapata a hagyományápolás céljával jött létre, a betlehemezést, majd a farsangi népszokásokat elevenítették fel, így szívesen bekapcsolódtak a mesemondóverseny munkájába is. A mesetanulást mesegyűjtés és kutatómunka előzte meg. Vezetőjük, Vörös Imelda hangszalagra vett néhány mesét, valamint összegyűjtötte a már felfedezett ludasi mesemondók leírt szövegeit. A gyerekek hangszalagról tanulták a szövegeket. Vörös Imelda fő instrukciója, amivel a mesei nyelv képszerűségét tanította, a következő volt: „Meséld úgy, hogy lásd és éld át!” A mesemondóversenyen való (első) sikeres fellépés után a gyerek mesemondók első otthoni fellépése a falunapon volt. A falubelieket lenyűgözte a mesemondók előadása, főleg az lepte meg őket, hogy az ő otthon beszélt ö-ző nyelvjárásuk színpadra került. Ettől kezdve a falu hagyományos mesemondói több alkalommal meséltek a mesemondócsoport gyerekeinek. Sőt az is előfordult, hogy közösen léptek fel velük, így aztán a jobb képességűek előadásában látványosan megjelenik az idősek, főleg a már említett Szűcs László előadási módszerének hatása. Ez a generációk közti együttműködés nemcsak a mesemondás hagyományának egy újabb formáját hozta létre, hanem hozzájárult ahhoz is, hogy a faluban kedvező változás állt be a mesehagyományhoz való viszonyban.¹⁹
    A legtöbb mesemondóverseny kimondott-kimondatlan alapelve az, hogy a mese a gyerekek műfaja, akik az elmondására is vállalkozhatnak. Ezzel a szervezők, a pedagógusok, a gyerekszereplők eltérnek a hagyományos úttól, hiszen így a jelentkezők nem a megszokott tanulási folyamatokon keresztül (gyerekkori mesehallgatás után, több évtizedes passzív mesetudást követő, felnőttkori mesemondás) lesznek (jó) mesemondók. Persze vannak – és érdekes módon az utóbbi években egyre többen – felnőtt versenyzők is, akik főleg egymás példáján felbuzdulva jelentkeznek, de a túlnyomó többség az óvodás és iskolás korosztály köréből való. Más kérdéseket vet föl, hogy a versenyzésnek ez a módja eleve idegen a hagyományos mesemondástól, a gyerekek versenyeztetése pedig egyáltalán magától a hagyományos kultúra nevelési-belenevelődési folyamatától is.

    Összefoglalás. Arra a kérdésre tehát, hogy van-e még hagyománya az élőszavas mesemondásnak a magyar nyelvterületen, a válaszunk az, hogy élő, létező ez a hagyomány ma is, de természetesen megváltozott formában.
    Összefoglaljuk a (szempontunkból) legfontosabb változásokat:
    – a folklorizmus jelenségeként a mesemondásnak már nincs meg az a komplex, társadalmi-kulturális funkciója, ami eredeti környezetében minden népköltészeti műfaj előadására jellemző;
    – ebből következik, hogy főleg az esztétikai és pedagógiai szempontok határozzák meg a mese és a mesemondó kiválasztását, az előadási technikát;
    – a népmese eredendően felnőtt-műfaj volt, ma sok gyerek mesemondót hallhatunk;
    – a mesemondásnak új, szervezett alkalmai alakultak, némelyikkel új hagyományt teremtettek;
    – a mai (alkalmi) közönség nem közösség, nincs (közös) passzív tudásanyag, közös mesekincs, ami alapján értőn-bírálón hallgatná saját mesemondóját;
    – ezért nincs már meg az a sajátos, kölcsönös visszajelzéseken alapuló viszony a mesemondó és hallgatósága közt, ami az élő folklórműfaj jellemzője volt²⁰;
    – ugyanezért a közösség ellenőrző szerepét (a „kollektív cenzúrát”) a mesemondó csoportok tagjai és a zsűri veszik át;
    – a professzionális mesélőket leszámítva a mesét mondó szereplőknek-versenyzőknek nincs aktív mesemondói repertoárjuk: a színpadon többnyire betanult-betanított mesék hangzanak el;
    – mivel legtöbbször nincs sok idő a mesére (némely versenyen egyenesen megszabják, hogy milyen hosszú, általában 3, 5 vagy 8 perces mesét mondjanak), átrendeződtek a műfaji arányok, az elmozdulás a „klasszikus” tündérmeséktől a rövidebb, anekdotikusabb igaztörténet, állatmese, tréfás mese felé tart.
    Föl kell tennünk a kérdést: a mesemondás e megváltozott hagyományának éltetésében, irányításában milyen szerepet játszik a népmesével elméletben foglalkozók tevékenysége, illetve a mesével a gyakorlatban, napi szinten találkozó pedagógusok? Milyen teendőink lehetnek e téren?
    Véleményünk szerint a mesekutatás egyik feladata, hogy a mesemondás, a népmese iránt érdeklődők számára a hagyományos mesemondás jellemzőit, az azokból ma is használható, megtanulható technikai „fogásokat” minél több fórumon megismerhessék.
    A mesemondással gyakorlatban foglalkozók, a versenyszervezők, zsűrizők, múzeumpedagógusok véleménye is az, hogy a gyerekeknek és felkészítőiknek tisztában kellene lenni az irodalmi vagy átírt, és az élőszavas, változatokban élő, nem rögzített szövegű mese közötti különbséggel. Hiszen egy verseny általában már a kiírás megfogalmazásával, azután pedig a zsűri szemléletével, értékelésével befolyásolja a meseanyag ismertségét, a versenyzők ízlésbeli, stílusbeli fejlődését.
    Nem (kizárólag) a néprajzi hitelesség miatt fontos a mese szó szerinti betanítása helyett a szüzséközpontú, improvizatív mesemondásra tanítás, a paraszti mesemondás egy vonása, hanem pedagógiai okokból is. A rossz tanulónak, rossz memóriájúnak tartott gyerekek is sikeresek lehetnek, ha nem memoriterként muszáj, hanem a történetmondáshoz, nagyotmondáshoz közel álló módon, a fantáziájukat szabadon eresztve lehet mesélniük. Más területen esetleg háttérbe szorított, az iskola kényszerrendjében elsorvadó vagy fel sem ismert tulajdonságokat hoz ki a hagyományos mesemondás technikáinak felelevenítése, ha a pedagógusok, a zsűriző szakemberek előtt nem a színészek teljesítménye lebeg. Az ismert mesemondó, Kóka Rozália egy előadásában erről bizony keményen fogalmazott: „Rettenetesen fontos a pedagógus mesemondói tevékenysége… A pedagógusok zöme mindig olvassa a mesét. Ugyanis az, hogy egy mesét megtanuljon fejből, az már nagyobb energiát, befektetést jelentene és így nincs is repertoárja, hogy úgy mondjam a pedagógusoknak, bár nagyon jó lenne és nagyon ideális lenne.”²¹
    Azután a versenyzők többsége csak leírt-átírt meseszövegeken keresztül kerül kapcsolatba a népmesével. Még mindig nagyon kevés kiadvány létezik a népmesét megismerni, tanulni vágyók számára, hiszen ha a mese az élőszó művészete, nem elég szövegeket tanulni: hangzó, sőt ideális esetben videóanyagok kellenének ahhoz, hogy a mesemondó hagyományt annak nyelvi és nyelven kívüli hatáskeltő eszközeivel együtt sajátíthassa el bárki.
    Ebből is adódik a mesekutatás másik feladata, hogy ne csak a tudományos élet eseményeit, kiadványait kísérje figyelemmel, hanem a kissé lenézett közművelődés „hadállásait” is ismerje, támogassa, az igényeket felmérve segítse effajta kiadványok létrejöttét²².
    A hagyományos, közösségi életforma átalakulása vagy eltűnése nem tüntette el a hagyományos kultúra kommunikációs modelljei iránti igényt, sőt, a „magányos tömeg” korában még nagyobb szükség van a közvetlen emberi kapcsolatokra, az élőszó erejére, a nyelvi önkifejezésre. Az olyan kulturális örökségre pedig, mint a mesemondás, kifejezetten kiéheztek az emberek. Ezért úgy véljük, hogy (leginkább a táncházmozgalom módszertanához és hagyományátadási modelljéhez hasonlóan) a mai, megváltozott mesehagyomány esetében is szükség van olyan fórumokra, eseményekre, személyekre, kiadványokra, amelyeken keresztül az elmélet: a kutatás (jelen esetben a mesemondásra koncentráló néprajzkutatás) és a gyakorlat (a népmese alkalmazásának legfőképpen pedagógiai gyakorlata) találkozik, integrálódik.

Irodalomjegyzék

Aarne, Antti–Thompson, Stith: The Types of the Folktale (FFC 184.) Helsinki, 1961.
Banó István: Népmese. In: Vargyas Lajos (szerk.): Magyar népköltészet. (Magyar néprajz nyolc kötetben V.) Budapest, 1988. 7–78.
Beszédes Valéria: Szőcs Boldizsár meséi. Budapest, 2004.
Bettelheim Bruno: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek. Budapest, 1985.
Bly, Rober: Vasjankó. Könyv a férfiakról. Budapest, 2000.
Csikesz Erzsébet: Találd ki a mesémet! Budapest, 1986.
Darnton, Robert: Lúdanyó meséi. A nagy macskamészárlás. Két epizód a francia kultúrhistória köréből. Budapest, 1987.
Faragó József: Kurcsi Minya havasi mesemondó. Bukarest, 1969.
Faragó József: A mesemondók repertoárjának kutatásai. In: Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974. 61–65.
Faragó József: Baka András tréfás beszédei. Moldvai csángómagyar népmesék. Kolozsvár, 2003.
Faragó József: Láttatás a mesélésben. In: Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974. 96–97.
Franz, Marie-Louise von: Női mesealakok. Budapest, 1995.
Heller Bernát: A héber mese. Budapest, 1996.
Honti János: A mese világa. Budapest, 1937.
Kast, Verena: Nők és férfiak a mesében. Budapest, 1998.
Kovács Ágnes: Kalotaszegi népmesék. I–II. (ÚMNGY, V–VI.) Budapest, 1943.
Kovács Ágnes: A népmese látványszerűsége. In: Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974/a. 25–26.
Kovács Ágnes: Gesztusok és hangutánzás a mesében. In: Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974/b. 94–95.
Ortutay Gyula: A magyar népmese. In: Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes (szerk): Magyar népmesék. Budapest, 1960.
Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél. Budapest, 1978.
Propp, Vlagyimir. J.: A mese morfológiája. Budapest, 1995.
Raffai Judit: A Rézmonyos. Ludasi népmesék. Szabadka, 2000.
Raffai Judit: A mesélő ember. Szűcs László bácskai parasztember meséi. Budapest, 2001.
Raffai Judit: A ludasi mesemondás ma. Ludasi jegyzetek 4–5. Szabadka, 2003. 27–35.
Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. (Népmesetár) Budapest, 2004.
Sándor István: A mesemondás dramaturgiája. Ethnographia 1964. LXXV. 523–556.
Voigt Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest., 1974.
Voigt Vilmos: A magyar népmese. Ethnographia 1989. 100. 1–4. 384–409.
Voigt Vilmos: Alapismereti bevezetés a néprajz iránt érdeklődő egyetemi hallgatóknak. Debrecen, 1989.
Voigt Vilmos: Mese. In: Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór. Budapest, 1998. 221–280.

 ¹ A 2004. szeptember 21-én, a „Mesemorzsák” c. konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata
 ² Lásd Aarne, A.–Thompson, S. 1961.
 ³ Propp, V. J. 1995; Csikesz E. 1986.
 ⁴ Ortutay Gy. 1960. (A népmeséről és kutatástörténetéről összefoglalóan lásd Banó I. 1988, Voigt V. 1989 és 1998)
    Nemcsak a néprajz, más történeti és társadalomtudományok, sőt a lélektan egyes irányzatai is kutatják, értelmezik, felhasználják a meséket. Ilyen pl. a mesék művelődéstörténeti összefüggéseit vizsgáló iskola (Darnton, R. 1987; Heller B. 1996); a lélektan pszichoanalitikus vonulatához tartozó freudi (Bettelheim B. 1985) és jungiánus (Von Franz, M. 1995, Kast, V. 1997) megközelítésű meseértelmezés. A lélektani megközelítések közt természetesen megtalálhatóak a meséket a konkrét terápiás gyakorlatban eszközként (is) használó irányzatok: így például a tranzakcióanalízisben, a gyermekrelaxációs technikákban vagy „maszkulinizmusban” játszik fontos szerepet a mese mint mentálhigiénés technika (Bly, R. 2000).
 ⁵ Raffai J. 2004.
 ⁶ A népmese irodalmi feldolgozása egyébként a folklorizmus körébe tartozik. Folklorizmusnak nevezzük azt a folyamatot, amikor a „hivatásos” művészetek alkotói a folklóralkotásokat vagy azok egy-egy elemét használják fel saját műveikhez. De folklorizmusnak tartjuk napjaink tömegkultúrájának azt a jelenségét is, amely a népművészet, népköltészet alkotásait a tudatos hagyományápolás jelszavával feléleszti, bizonyos vonásait, formáit megtartja, mesterségesen tovább élteti, de eredeti folklór jellegű vonásaitól megfosztva. Ilyen például a falusi turizmus jó néhány jelensége, a táncház intézménye és a színpadi mesemondás stb. is. Ennek a folyamatnak az ellentéte a folklorizálódás, amikor az ún. hivatásos művészet termékei vagy annak egyes elemei beépülnek a népi kultúrába. A népköltészet területén Petőfi Sándor, Czuczor Gergely népdalait említhetjük, melyek valóban a „nép ajkára” kerültek, mint ahogy például a verbunk-dallamok többsége a műzenéből folklorizálódva lett a népi tánczene szerves részévé. Népmesekincsünkben sok a folklorizálódott történet, például széphistóriák, ponyvanyomtatványok történetei, Boccaccio-novellák, Grimm-, sőt Andersen-mesék egyes motívumai már szervesen beépültek a népmesékbe. Vö. Voigt. 1989.
 ⁷ Ortutay Gyula a hagyományozott szöveghez való viszonyulásuk alapján határozta meg a mesemondók két típusát: a reprodukáló mesemondót, akire „a hagyományozott anyaghoz való lehetőségig hű ragaszkodás, a visszaadásban lehető változatlanság” a jellemző (mint például Ruszkovics István vagy Szőcs Boldizsár) és az alkotó mesemondót, akire „a szabadabb, kötetlenebb előadásmód, a változtatásra, motívumok cseréjére, sőt újabb motívumok bevezetésére való tehetség, készség” jellemző (mint például Fedics Mihály, Ámi Lajos, Tombácz János).
 ⁸ Lásd az ÚMNGy (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény) sorozatát.
 ⁹ Kovács Á. 1943.
¹⁰ A mesemondó mimikáját, gesztusnyelvét leíró jelrendszerre tett kísérletet lásd Raffai J. 2001.
¹¹ Lásd Kovács Ágnes: A népmese látványszerűsége c. előadását a szájhagyományozás törvényszerűségeivel foglalkozó 1969-es budapesti konferencián (Kovács Á. 1974/a.); a témához lásd még: Raffai J. 2001.
¹² „Sötétben él a mese” – mondták régen. Vörös Gizella kispiaci mesemondó így emlékszik vissza gyerekkorára: „A nagynénémékhez mikó ementünk, vót egy kemence, kuckó, mink oda felszedelöszködtünk. Ez az Ármin bácsi meg ült az asztal körű és ő mesélt alkonyattájban, hogy ne gyújtsuk meg a lámpát. Mert mink úgy képzeltük akkó azt a mesét, valóságnak, akkó nem vót úgy televizió, rádió. Nekünk a mese vót a világunk. Nem csak az életben éltünk, hanem a mesébe is beleképzeltük magunkat. Odaképzeltük mintha mink is ott lettünk vóna. Higgye el, a legjobb vót akkó hallgatni, mikó alkonyodott má. Mikó sötétedett, olyan jó vót mesét hallgatni.” (R. J. gyűjtése, Kispiac, Szerbia–Montenegró)
¹³ Néhány példa a nagyobb, szinte az egész magyar nyelvterület mesemondóit megmozgató versenyek közül Magyarországról és a szomszédos országok magyarsága köréből:
    – a főiskolás korosztály részére rendezik az ismert, zsámbéki Apor Vilmos Katolikus Főiskola Benedek Elek Országos Mesemondó Versenyt,
    – „Fa ága rügyével…” címmel a generációk együttes szereplését, mesemondását, a hagyományátadást serkenti Gödöllőn a Kárpát-medencei Magyar Népmesemondók találkozója,
    – a bukovinai székelyek sajátos nyelvjárását, kultúráját két verseny is ösztönzi, a bonyhádi Sebestyén Ádám Mesemondó Verseny és az érdi Országos Bukovinai Székely Mesemondó Verseny,
    – a Vajdaság több nyelvjárást, többféle mesemondói stílust felvonultató, évtizedes hagyományú seregszemléje a Kálmány Lajos Népmesemondó Verseny,
    – magyarországi és szlovákiai palóc gyerekeknek egyaránt meghirdetik a „Palócország – Meseország” Palóc Mesemondó Versenyt,
    – Országos Mátyás Király Mesemondóvrseny.
    A mesemondó versenyek között találhatunk kisebb csoportokat, egy-egy korosztályt összefogó, néhány falut érintő versenyt is. Ezekről lásd Raffai J. 2004.
¹⁴ Itt a napjainkban szintén népszerű utcaszínházi formációkról nem szólunk. Ezek az előadók – vagy egész társulatok – a népmesét, ezt az eredendően epikus műfajt dramatikus formában éltetik tovább, kézműves vásárokon, fesztiválokon, szabadtéri rendezvényeken alkalmi közönség előtt játszanak, általában a közönséget is aktivizálva, a rögtönzésbe bevonva.
¹⁵ Faragó J. 1969.
¹⁶ Beszédes V. 2004.
¹⁷ Raffai J. 2001.
¹⁸ Talán nem közismert, hogy Benedek Elek a mesemondás folklorizmusának első jelentős személyisége. Ismerte és alkalmazta a hagyományos mesemondást, de leginkább már nem falusi környezetben. Többnyire a gyermekújság, a Cimbora szervezésében tartott mesedélutánokon szerepelt – sőt, idővel saját gyermekmeséinek szövegét is élőszóval, gyermekhallgatóság előtt mondta el, amit a jelen lévő felnőttek – mint ahogy a gyűjtők a hagyományos mesélőknél tenni szokták – gyorsírással lejegyeztek. (Lásd Raffai J. 2004.)
¹⁹ Raffai J. 2003.
²⁰ Mint az jelen konferencián Kovalcsik Katalin előadásából is kiderült, a cigány mesemondásra a mai napig jellemző a hallgatóság és a mesélő közötti kommunikácó, a párbeszéd, sőt a szenvedélyes vita.
²¹ Kóka Rozália előadása a Hagyományok Háza népmesetáborában 2003. július 24-én
²² Ilyen tudományos kiadvány például Faragó J. 2003. A Hagyományok Háza éppen ezt a hiányt látva indított hangzómellékletes sorozatot, „Népmesetár” címmel.