Faltysné Ujvári Anna

Bella

    – Kivirultál, Mamus, mint a Kassai lova! – mondta a vőm a viszontlátáskor, és elismerően átölelt.
    Ennek a szólásnak a magyarázatát nagyon jól ismerem, mert jelen voltam egy girhes-görhes vén gebének isteni végzés folytán történt metamorfózisánál, amikor is nemhogy poroszkát, hanem leginkább táltos paripát csinált belőle a lelkesedés és a hazafias feladat.
    Az történt ugyanis, hogy a paraszti munkát különösebben nem szenvedhető Kassai Lajos ült a háza előtti göbölypadon, az idejét múlatva. Felesége már jó ideje eredménytelenül szotyongatta, hogy tétlenkedés helyett kezdjen már magával valamit. Nem akart ő a városban munkát vállalni, de azon a kis hepehupás földjén is olyan magas volt a gaz, hogy fölbökte az ember ülepét, állatokkal sem vesződött, mert földön járó ember volt amúgy, ha néha földöbbent is benne egy-egy szárnyaló gondolat.
    Ahogy így mélyedezett a nagy semmittevésben, arra csoszorgált egy lósintérféle atyafi, aki egy gúlaszemű, sovány figaró-gebét vonszolt maga után.
    – Aggyisten! Hová lesz az útjuk? – köszön rájuk serényen a semmittevő a történés reményében.
    – Hát csak sétálgatunk – mondja amaz, megsejtvén a másikban a lehetséges vevőt a lóra.
    Az ám! Lovakkal kellene foglalkozni – gondolja homlokára csapva Kassai. Tanya és rét van, lóállás is akad, hű, bele, Balázs! – lovat majd ád az Isten. Például ezt itt a koma istrángjának a végén.
    – Hát ez miféle komorkóros, gazdacsúfoló jószág? – mutat a depressziós gebére.
    – Nem kóros e’, csak éjjel legelt, a’ mér reggel nem kapott zabot, most aztán lógatja az orrát.
    – Csődör?
    Na, e’ se ért hozzá, jó vevő lesz, gondolja a lovár.
    – Nem a’! A jó csődör vagy megsántul, vagy megvakul, ha nem kap zabot, de ez se vak, se sánta.
    – Akkor ez rossz csődör?
    – Affenét! Ez egy kanca.
    – Aztán hová hajszolja ezt a dikhenc párát?
    – Viszem Kaposvárra kizsűrizni.
    – Hát annyira forhandos?
    – Effenét! Csak olyan álnok. Megeszi a zabot, de szekerezni nem akar.
    – Hogy híjják?
    – A szólítóneve Bella, de beszélhetsz neki! – és legyint. Kassai feláll a kényelméből és marizsgálni kezdé a lovat, puhatolva, hogy hol tartja az erejét, mert sejtette, hogy ez csak egy rosszul tartott táltos, akit csak szemmel tartottak, de nem zabszemmel.
    – Hol a zabostarisznya? – kérdi szigorúan.
    – Ha vóna! – forgatja a szeme fehérjét amaz.
    – A „havóná”-tól döglött meg a cigány lova is. Nem tudta?
    A ló eközben fincsorog, fel-felkapva a fejét, mint mikor a liba szagot érez, csombolgatja a szőrtől megcsonkított farkát, miközben gőzölgő baligákat potyogtat. A koma pedig megérezte ösztönösen, hogy egy lóért rajongó piaszterrel van dolga. Igyekezett eltalálni az igét az alku megkezdéséhez.
    – Tudja, milyen szép ez az állat, ha föl van boglározva? Nézze, én őszinte leszek. A vágóhídra indultam vele, mert gyorsan szükségem van a pénzre. Magának is megéri kilós áron, nekem sem kell a lelkiismeretemmel bajlódnom. Szegény párának ma már a vágóhíd lesz az állása, mentse meg ettől, olcsón adom, szinte ajándékba.
    Kassai eközben megigézve belebámult a ló szájába, annak kacagó gerebenfogai látására.
    – Már szent Jeromos megmondta, hogy ne nézze az ajándék ló fogait senki emberfia! Tízezer forintka semmiség egy ilyen jóképű paripáért. Hol kap maga ennyi pénzért ilyen tömeg húst? Hát nálam! – győzködött az eladó. – Jutalmas ár ez!
    Kassai leültette a komát, és ő maga betért a házba pénzért és demizsonért. Fizetett katonásan, és az áldomást is megiszogatták. Szentül hitte, hogy most ezzel a lóval magalapozta családja gazdasági felemelkedését.
    – Hát itt a passzus és az istráng, odaadom a ló mellé az ostort is ráadásnak, csak meg ne mutassa a paripának, mert megharagszik érte. – Végső búcsúzóul nagyot ütött a gebe tomporára.
    – Aztán becsüld meg magadat, te istenátka! – dörmögte és elszelelt, mint a forgószélbe beleakadt böjti boszorkány.
    Megjegyzem, hogy aznap Kassai felesége dacból vett és hazavezetett két horpaszban elvéknyult hitvány agarat, akiknek a magassága tekintélyesnek mondható, míg soványsága hihetetlennek nevezhető.
    – Ha ezek ősmagyar agarak, akkor az én Bellám egyenesen Attila hátasa! – dörmögött az újdonsült lovas gazda.
    Kivezette kötőféken a lovat a birtokra, ezalatt ha tehette, hagyta étvágyolni a vetések végén, hadd’ kolbászoljon a szegény pára, ha már ilyen nagy szerencséje van, hogy megmenekült a vágóhídtól, és ráadásul még jó gazdára is akadt, aki a lótartásban gyakorlatlan ugyan, de a szíve nagy, akár a lovaknak. Ott kinn a pusztán egy határdombról nekirugaszkodva fölpattant a ló hátára. Így kettesben, hogy senki sem látta, lábuk közé kapták az utat, esetlenül, de egyre sebesebben elkezdtek galoppozni.
    – Hű, az áldóját, ez jobban járja, mint ahogy tudja! – állapította meg rémülten a paripa képességeit Kassai.
    A ló végül egészen tűzbe jött. Csontjait zörgetve szaladt, mint a hajdermennykő, tempózott hol ide, hol oda, törtetett a gazban és vicsorogva nyihogott, hátsó lábait párosával rugdalta az ég felé. Egyszer csak a huszár egy ebihalas dágványban tapogat, hiába keresi maga alatt a lovat, az amott üget a vetésben. Felugrik és rohan a ló után, végül az ugaron, ahol a föld lefekszik és felkél a hepehupákkal, ott beéré a szilaj állatot, akinek habsár gyöngyözik a szája szögletében és füstöt lök a feje. Próbálja fékezni, de az ugrál csikómódra, hátsó lábaival rugdalja, szaggatja a gyomot, tipródik, és valahány lába van, minddel csépeli a tarackot.
    – Hőhő! Égicsuda, facsomó! – üvölt a kezes állatra, de az csak elhajította magát a gyepen, úgy elfáradt. – Úgy, úgy, holnap is az égen lesz a Nap – nyugtatgatta a ziháló állatot.
    Éjjelre lóállásul szabadvackot kerített Bellának, aki olyan büszkén állt ott a kopaszállásban, mint egy csillagnéző.
    – Énrám nézz, te csabrillás, ne az égre! – szólt rá gyengéden a gazda csutakolás közben. Szeretettel etette, itatta, vakarta.
    Egész éjjel őrizte az árnyékból gyúrt gyenge, de csillagszemű jószágot, mert a lólopó csillagok már ott settenkedtek az égi mezőkön Kaposmérő fölött.
    Másnap, amint föltetszett a hajnal, együtt ébredt a lovas és a ló.
    – Na ugye! Mondtam, hogy ma is süt a Nap – paskolgatta a pacit.
    Úgy esett, hogy ezekben az időkben városi emberek szállták meg a vidéket, akik helyszíneket kerestek a pár év múlva esedékes honalapítási évfordulós rendezvényekhez. Az ünneplések célját és várható bevételeit becsülgetve mindenkiben elültették a készülődés magját. Nagy pénzek lapultak a gondolatokban. Lesz itt idegenforgalom, vendéglátás, tolongás, hiszen egy köpésre vagyunk a fenékpusztai avar település-lelőhelytől. Ragyogó dolgokra nyílik alkalom: lesz szittya önmutogatás, szteppéző parádé, kurta jurtafalu és még mi minden. Kassai immár mint lótulajdonos, gondolkozott a terveiről. Szekerezés és hintóztatás? Nem, nem, ennél több kell. Lovagoltatás? Ahhoz több ló kellene. Az ám! De ha mindenki hozza a maga lovát? De ugyan miért hozza és miért éppen ide hozná a sok-sok rendezvény közül? Mert itt lesz valami más is, valami egyedi. Mi? Lovaspálya! – dolgozott a fantáziája. Lovaspálya ezen a nadrágszíjon? Igen. Egylovas, vagyis egyéni indításos vágtapálya. Vajon ez elég csábító? Nem elég. De ha viseletben és ősmagyar módra, fegyverzettel történik? Ez már alakul! Ha már fegyverrel, akkor harcot imitálva! Ez az! Fegyveres, lovas attrakció! Kopja, buzogány, balta és természetesen íj. Az ám! Íj, illetve íjas vetélkedés. Célba íjazás. Célba íjazás lóhátról.
    Célba íjazás a szélrózsa minden irányába, vágtató ló hátáról! Ez az! Az ötlet megszületése után belemélyedt a magyar őstörténet és a keleti fegyverzet tanulmányozásába itthon, sőt Ázsiában is. Hamarosan saját kezűleg visszacsapó íjakat kezdett gyártani a szerszámos pajtában. Csontokat faragott és ragasztott, különleges fákat pácolt, állati beleket és tehénszarvakat vásárolt a vágóhídról, ezekből kísérletezte ki az első fegyvereket. Néhány kézujja áldozatul esett a feszes húrokon való próbálkozásoknak, de ez sem szegte a kedvét. Messze határban híre ment kiváló fegyvereinek.
    Természetesen rendszeresen dresszírozta Bellát. A lónak az volt a feladata, hogy állórajttal indulva 180 fokos befordulással tegyen meg kilencven métert, nyereg nélkül ülő lovassal a hátán. Ezt minél rövidebb idő alatt kell megtennie. Ezt komplikálta azzal a látványossággal, hogy a lovas a vágta alatt háromszor célzott és lőtt, előre, oldalt és hátra a feszítő íjjal. Mindez honalapítás kori viseletben és kellékekkel zajlott már az edzések idején is. Bella a feladatok során jó étvágyú lett, kigömbölyödött, okos fejével hamar megértette, hogy mit kívánnak tőle. Kezdetben sokszor elvágódott a rajtolásnál, akkorákat esett, mint egy marha Egyiptomban, s ilyenkor a lovasa éppen a céllal ellentétes irányban repült kengyelestül, pokrócostul. Egy ló, mert hosszú testű állat, álló helyzetből 180 fokos fordulattal startolva kilencvenméteres távon tíz mp szintidővel nehezen boldogul. De Bella, a jó erkölcsű ló nagyon engedelmes és szorgalmas tanuló volt. Dolgozott benne a hála, mert józan állati ösztön vezérelte. Hamarosan gyönyörű szerszámzatot kapott: a puha szíjazaton csillogtak az ezüstutánzatú veretek. Sörénye három fokban lenyíratott, fejéről ékes, cifra sallangok rojtikáztak, a bántó igézettől elrejtve okos pofácskáját. Patkó és nyereg nem gyötörte, ostort és sarkantyút nem ismert. A feladatok végrehajtása után rendszeresen járó juskulanciával ápolták a hűségét.
    Idővel Bella használatára tíz hektár területet vásároltak, dimbes-dombos, ligetes kaszálót – itt Kassai úr létrehozta a sprintverseny mellé a terepíjászatot is, s mindkét versenyszám hivatalosan is bejegyeztetett önálló sportágként, és órák alatt népszerűsödött.
    Ilyen körülmények között érkezett el a magyar honalapítás idegenek által szentesített ezerszázadik évfordulója.
    Hatalmas felhajtás volt Kaposmérőn a Kassai-féle lovas táborban. Lovak, agarak, kabák mutogatása zajlott a jurták között. Egy cifra palotasátorban „Attila hún fejedelem eredeti kardja” volt látható, másolatban. A vágtapálya korszerűsíttetett: szalmakazlak helyett földbe rögzített lőoszlopokon fekete-fehér lőlapok virítottak a földtől számított kétméteres magasságban, mint amilyen magas egy lovon ülő ellenfél. Mélyített vágtaárok akadályozta a lovak kilépését a pályáról. A célkapunál faragott bálványfák, földbe szúrt kopják, lókoponyák, szalagok, zászlók emelték a látványt. A pályaközépnél a domboldalon díszes trónuson ült Kassai, a fejedelem. Körülötte a ranglétra szabályai, azaz a terek és gesztusok törvényei szerint elrendeződve a korabeli viseletbe öltözött hölgyek és urak, s a testőrség és a hódolók tömege nyüzsgött.
    Távolabb buzogányos, kopjás vitézek viaskodtak, másutt nyílzápor-bemutató zajlott. A „Bizánc” feliratú útjelző tábla mögött megkezdődött a lovas terepíjászat. Aki oda bemerészkedett civilként, azt menthetetlenül átlyuggatták a magyarok halálpontos nyilai. Paták dobogása, ágak recsegése, lónyihogások, horkantások, harci rikoltozások félelmetes zajával telt meg a történelmi miliő.
    Az eseményekhez igazodva magam is jelmezben voltam. Kassai, a fejedelem csak néhányunknak engedte meg, hogy a palotasátorban időzzünk. Itt tanácskoztak a „vének”, néprajzosok, zenekutatók, eredeti altaji zenészek, ősi hangszerekkel, kürtökkel, sípokkal, dudákkal, ökörszarvakkal. A jurta közepén üstben fortyogott valami szurokfekete, bűzös ragacs, amit a Gasztronómiai Világszövetség elnöke időnként megkevergetett – egyenesen Bangkokból való érkezését követően. Az „áldos” nevű masszát lángon sütött köleslepénnyel mártogatták a beavatottak, időnként márkás, hosszúnyakúban palackozott nemes borokat horgásztak ki hozzá a szőnyegekre hasaló „itáliai rabszolgák” a sátor alatti hűtővermekből. Az altaji kobzosok pengették egyedi hangszereiket, s egymással versengve a hátborzongatóan ősi, gutturális hangadásban sámáni révülésbe felejtkeztek, mialatt a kaukázusi osubok perzsa hangfoszlányaikat indásos-akusztikus szőnyeggé csomózták.
    Aztán kürtök jelezték, hogy megkezdődik a legfőbb viadal, a lovas íjász céllövő vetélkedés.
    Magunk is kimentünk a jelképekkel telefestett jurtaajtó szent küszöbét szertartásosan átlépve, a póznákra felaggatott lókoponyák között a sokadalomba. Itt már jó üzleti szellemű árusok virslit, bort, mézes étkeket, lacipecsenyét árultak, de jócskán akadt ötvös-aranyműves is – náluk honalapítás kori ékszereket, szerszámvereteket, fegyvereket, pénzeket lehetett vásárolni szép másolatban. Mindenféle ősi mesterség képviselve volt, úgymint tímárok, kötélgyártók, vízvizsgálók, lószőrfonók, cserép- és fémüstművesek, és így tovább.
    Elhelyezkedtünk a díszvendégeknek kijelölt páholyban, a lósóskás, macskamentás domboldalon, törökülésben feszítve, átellenben a fejedelmi trónnal.
    Vérlázító dobpergésre felvonultak a lovas viadorok, fegyverzetük és selyem-brokát viseletük színpompája, a prémek, tollak, csillogó fémdíszek utolérhetetlen gazdagsága láttán az egész közönség átitatódott a rendezvény fennkölt szellemiségével. A lovasok felvonultak a fejedelem előtti tiszteletadásra, majd a rajthely közelében fitogtatták ügyességüket, produkáltatták paripáikat. Egyenként álltak a rajthoz. Minden vitéz három futamot tehetett, futamonként három célba lövést teljesíthetett, miközben a ló a futásirányhoz képest 30, 45 és 60 fokos szögben, nyergetlen, vágtató paripán merev szárnyú reflexíjjal, tegezből történő vesszőadagolás mellett úgy kellett tíz másodpercen belül teljesíteni a kilencvenméteres távot, hogy a célkarika középpontját luggassza át a zengő íjvessző, háromszori egymás utánban. A lőlapokat apródok vitték értékelésre a fejedelmi lővizsgálók napsátraihoz. Minden futamot a dobosok felgyorsuló pergető zenéje kísérte.
    Az eredményhirdetési ceremónia volt a nap fénypontja. A győztesek a fejedelemtől vehették át a díjakat. A hangzavar és a látnivaló egyre nőtt. Közben beérkeztek a terepíjászok, jelképes prémeket cipeltek az elejtett vadak képeit idézve. Nemes fogócskajátékba kezdtek, lóhátról igyekeztek egymás rakományát elzsákmányolni. A zsákmány között volt Kassainé fejedelemasszony naftalinos mókusszőr keppje is.
    Elindultam, hogy magam is tiszteletemet tegyem a fejedelemnél, aki mint régi barátom, meghívott az eseményre. A trónushoz közeledve orientalista professzor kísérőmmel, a fejedelmi konyha szolgái kezünkbe nyomtak egy-egy papírtálcát gőzölgő virslivel, mustárral és kovásztalan kenyérrel. Ezzel a rakománnyal érkeztünk meglehetősen illetlenül Kassai elé. Nem volt idő bővebb üdvözlésre, kurtult a protokoll, csak egy baráti csókra futotta és néhány kérdésre, mint például: hogy vagy, milyen volt, máskor is, na ugye megmondtam, feleséged megnyugodott, és végül: hol van Bella?
    – Igen, hol van Bella, az alapító táltos paripa?
    – Hát ott, a kezedben! – mondta a nagy padisah, és felséges vigyorgással a virslire mutatott.